Az már egy másik kérdés, hogy milyen a magyar irodalom onnan számomra: néha elég távoli, és nem mindig vagyok biztos benne, hogy ez baj.
Apám megjött a szolgálatból. Ledobta a vasszagú gúnyát. Nekigyürkőzött, súrolóporral megdörzsölte kormos kezét, megmosta az arcát, majd vacsorázni kezdett.
Szokta mondogatni, hogy az öregség olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni soha. Majd meglátod te is. Úgy legyen, szoktam mondogatni én is ilyenkor neki.
Küldetése nem más, mint a megsejtett szép, a megsejtett igaz értelmezése és továbbadása. Milyen hosszú utat járt be kamaszkorától a Széchenyi-díjig!
Az ember zavarba jön az ilyesfajta céltudatosságtól, ahogy versnyelvet épít és rombol, koncol és boncol, gyökereztet és beolt, szövegeket és világokat preparál, életre kelti magánmítoszait...
szomjas a szingek, hiába veszi / körül víz és víz, növényi nedv, / neki vért kell szívni, hogy petéi / ne szomjhalálba foganjanak.
De egy dolog pontosan kiszámítani a ráktérítő hosszát, a nagy kikötők vagy tengerek közti távolságot, és más értő módon feltérképezni a kultúrák, vallások, szokások sokféleségét.
A hiány nem csorba önképre, hanem betöltendő sorsra utal.