A jó prózavers olyan, mint a püspökkenyér – Fekete Vince Gyönyörű apokalipszis című kötetének bemutatója

Az Idea Könyvtér idei adventi könyvvásárán, az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvénysorozatának utolsó eseményeként december 14-én Fekete Vince Gyönyörű apokalipszis című kötetét mutatták be. A költő beszélgetőtársa Józsa Anna-Barbara volt.

‍

Szántai János, az E-MIL elnöke röviden bemutatta a szerzőt, akire az est folyamán több ízben is ráragadt az országegyesítő bölény kifejezés, hiszen ma Budapesten él, ugyanakkor hazajár Székelyföldre, versei minden magyar emberhez szólnak. A kötet idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

A köszöntő után Józsa Anna-Barbara vette át a szót, kezdve azzal, hogy megkérte, olvassa fel egy régi versét, majd párat a most megjelent kötetből, és kapcsolja össze, hogy honnan indult, és merrefelé tart az alkotói munkája. A szerző a Szélben őszülő hajóvándor című versét olvasta fel, szerinte ilyen címet nem adna ma már a verseinek, hiszen ezt fiatalon írta egy tanárának az emlékére. Összekapcsolásképpen a Gyönyörű apokalipszisből hangzott el két, ironikusabb hangvételű vers, a Búcsú és A szellem, amelyekben erősen érződik a székely lét. A köteten több beszédhang is végigvonul, de fellazításképpen ezeket a székelyes verseket választotta.

‍

‍

Barbara ezen szövegek kapcsán arra kérdez rá, hogy mennyire számít a fizikai jelenlét az alkotásban. A szerző, aki a Székelyföld folyóirat szerkesztője is, kétlaki életet él, ahogyan ő nevezi, hiszen tavasztól őszig többet tartózkodik Székelyföldön. A természetközelség, az itthoni tájak hiányoznak Pesten, amit nem talál meg ott, azokkal hazaérkezvén túlcsordul. Barbara szerint a versek hangulata abszolút azt a benyomást keltik, mintha hazaírna, ám az író megcáfolja mindezt, hiszen nincs egy megcélzottt közönség, minden magyar emberhez szólnak versei. A székelyes hangvételűeket, amelyekben olykor akár román kifejezések, átvett szavak is előfordulnak, a magyarországiak is megértik, semmi gond nincs megértésbeli különbségekben. A székelység elhallgatott aspektusait, a csemerkedő viselkedést vagy akár a büszke álszékelykedést fogta meg ezekben a verseiben úgy, hogy az mindenki számára lefesse a valóságot, nem az elromantizált székelységet. Kevés budapestiséget érintő verse van, hiszen Budapesten örökre székelyföldi lesz, arról tud írni, ami ő maga, amely meghatározza.

A könyv címére terelődik mindezek után a fókusz, hiszen az apokalipszist – ma használt kifejezésként – nem igazán lehet megtalálni a műben. Fekete Vince célja ezzel a címmel az volt, hogy az egész kötetet átölelje a gyönyörű apokalipszis, ami nem más, mint a lét természetes állapota, amely a születésünktől halálunkig tart, megannyi szép és fájdalmas pillanattal gazdagítva a tapasztalatainkat. József Attila egyik töredékét hozza fel az író: „Hétért - magamat kérdem - / adsz-e hatot / Játszom. Azé az érdem, / ki játszhatott.” A hetedik oldala a kockának maga a transzcendencia, amiért hálásnak kell lennünk, tartson bármeddig is a játszma mindenki számára.

‍

‍

Terítékre kerülnek a szerző dadogós versei is, mint eldöntendő kérdés, hogy lustaságról van-e itt szó, vagy csupán márkajelzésről, azonban az író határozottan kijelenti, hogy ezeknek helye van a szövegben. Írás közben így alkotódik meg, ezért nem kérdőjeleződött meg benne, hogy ezeket átírja. Talán idegesítő, de ennek is célja van, mint minden érzésnek, amit kivált az olvasóból.

Fekete Vince kitér még arra is, hogy a versek elhelyezése a kötetben nem véletlenszerű, alapos gondossággal van így szerkesztve, éppen ezért a versek elolvasása egymást követve ajánlott, hiszen olyan akár, mint egy regény. Egymásba fonódnak, amire az is utal, hogy a legtöbb vers végén a három ponttal találkozhatunk, mert mindegyik vers befejezetlen, és összefüggnek. Hasonló módon, mint egy katedrális rózsaablakának darabkái, ahogy egybe belenézünk, mindegyiket látjuk, a csodálatos végeredményhez azonban az összre van szükség. A kötet koncentrikus szerkesztésű, a pillérversek a kötet harmadánál és kétharmadánál található halálversek, amelyek a szerző számára különösen kiemelendőek voltak.

A költőnek szegeződött a kérdés: milyen lehet a jó prózavers? Példaként rengeteg kortárs költőt felhoz, megmutatva azt, hogy stílusából adódóan mindenki másképp közelíti meg ezt a kérdéskört, de nincsen rossz válasz. A beszélgetőpartner azt a hasonlatot osztotta meg, hogy a jó prózavers olyan, akár a püspökkenyér, ha szeletekre vágjuk, mindegyikben találnunk kell egy-egy mazsolát, akár a szabadvers soraiban. Fekete Vince elejti, hogy annak is örül, ha egy versben lenne öt darab mazsolája, de nyilván ez a szakácstól is függ, aki készíti a kenyeret. Markó Béla hasonlatára az író még megjegyzi, hogy a belső rímek is elengedhetetlenek a tökéletes mazsolássághoz.

Az est utolsó perceiben Fekete Vince megosztott velünk pár rövidebb verset a kötetből, újabb morzsákat elszórva azoknak, akik szívesen ismerkednének a Gyönyörű apokalipszissel.

‍