.svg)
Január 22-én a Helikon folyóirat 35. születésnapja alkalmából ünnepi lapszámbemutatóval egybekötött irodalmi est volt a Vallásszabadság Házában. Az eseményen Demeter Zsuzsa, Egyed Emese, Horváth Benji, Jakabffy Tamás, Király László, László Noémi, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Márton Evelin, Nagy Zalán, Papp Attila Zsolt és Szántai János olvastak fel, valamint Kántor Melinda és Dimény Áron színművészek működtek közre. A vendégeket Grezsa Csaba főkonzul és Karácsonyi Zsolt főszerkesztő köszöntötte.
A 35 éves Helikon olyan erő, amitől egy főkonzul is pironkodva vallja be, hogy frusztrálja a visszatekintő összegzés bonyodalmas feladata, de még a határidőt lekésett költőből is képes előcsalogatni egy kilenc részes mini-eposzt az utolsó utáni pillanatban. A Helikon megtanítja a kritikust szépirodalmat írni és a fiatal szerkesztőt arra, hogy rendet tartson az íróaszatalán. Megenyhíti a „jégkorszakot” a bizonytalan pályakezdőben, s körbevezet a lapszerkesztés boszorkánykonyhájában, ahol csupán annyi a titok, hogy hogyan kerülnek egymás mellé a szövegek, amelyek aztán egységes egésszé simulnak össze a ropogós oldalakon. A Helikon még a rettegett vezércikk trükkjét is megsúgja: „Úgy kell vezércikket írni, mint Lászlóffy Aladár: ha megvan a kért mennyiség, kiteszed a pontot.”
Grezsa Csaba főkonzul szerint a Helikon közösségének tagjai történeteikkel együtt apró mozaikdarabok, amelyek mind hozzáadnak valamit ahhoz a nagy Helikon-képhez, ami most valódi ünneplésre ad okot. Azonban a Helikon-mozaikhoz nem csak a szerkesztők és a szerzők tartoznak hozzá, hanem a „kincsestárból” előbányászott legelső lapszám, a kéziratok, laptükrök, a híres főszerkesztői szék, de még a Kismező utcai albérletben kialakított szerkesztőség penészedő falai között kiterített patkány is.
A krisztusi koron is könnyedén túljutott lap jubileumi évfordulóján megtudtuk, hogy mitől Helikon a Helikon. Király László alapító szerkesztő December című versének felolvasása előtt elmondja, hogy akár hisszük, akár nem, öt percen múlt, hogy a folyóirat a jelenlegi név alatt fusson tovább, ugyanis, amikor a ’89 decemberében történt megmozdulások után dönteni kellett az Utunk, a Helikon elődjének sorsáról, ő a régi Erdélyi Helikon szellemiségét látta követendőnek, így ezt a nevet javasolta az újrainduló lapnak – később azonban kiderült, hogy az Igaz Szó szépirodalmi folyóiratot is ugyanígy szerették volna átnevezni, de ehhez már késő volt. Az egykori szerkesztők sorában Egyed Emese következett, aki Szilágyi István legnagyobb kívánságát idézte fel: a Helikon szerkesztőségében mindig legyenek fiatalok is, fiatalok írjanak bele és érdeklődjenek iránta – majd azt is hozzátette, hogy örömmel tölti el a jóslat beteljesülése, hiszen rengeteg ifjúkorú gazdagítja a folyóirat hasábjait.
László Noémi, a vers- és műfordításrovat egykori felelőse kiskorában Kányádi Sándor szeretett volna lenni, viszont példaképét lecserélte, miután ellátogatott a Gaál Gábor Körre és az Utunk szerkesztőségébe: onnantól kezdve kizárólag Mózes Attila, K. Jakab Antal, Lászlóffy Aladár, Király László és Szilágyi István útját akarta sajátjának tudni. Ikon című versében játékos rímekbe csomagolva osztja meg a folyóirat igényességéhez fűzött gondolatait: „ez a lap nem/ komolytalanok szennyese, /itt tudják, merre hány betű, /mi múlandó, mi örök életű”. Horváth Benji, a Pavilon 420 rovat egykori szerkesztője egy hajszál híján, de odaért az eseményre, és fel is olvasta grandiózus, akár irodalomtörténeti- és világtörténelmi visszatekintésként is funkcionáló versét. Volt itt Ady, Petőfi, Arany, izzó galagonya, Ábel a rengetegben, holdra szállás, Kossuth Lajos, Che Guevara, határidők, olvasatlan e-mailek és még sorolhatnám. Demeter Zsuzsa Szabálytalan leltár 2.0 című szövegében matematikai levezetéshez hasonlóan emlékszik vissza a Helikon 35 évére, majd arról is szót ejt, hogy mi az, amit a számok nem mutatnak meg: napfényes délelőttöket, sétabot-kopogásokat, tekinteteket és léptek ritmusát – „A szerkesztői munka (...) számokba rejthető kordokumentum. És mégis, annál több.” – írja a kritika rovat jelenlegi felelőse. Jakabffy Tamás, az Amplitúdó rendszeres szerzője egy általános iskolai élményén keresztül tárja elénk az elmúlással és megszűnéssel kapcsolatos aggályait. Szántai János A helikoni kertek című versében arról ír, hogy annak ellenére, hogy „Egyesek szerint tök fölösleges hegycsúcson kertet művelni”, mégis érdemes. Nagy Zalán, a Helikon jelenlegi szerkesztőinek legifjabbika elmondja, hogy bár az íróasztalán nem is teljesen, de a jubileumi lapszámba írott versében sikerült rendet raknia: a helikoni bestiárium egy kilenc tételből álló összefoglalása a lapnál töltött másfél évének. Márton Evelin Helikoni töredéke szívből jövő vallomás („Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen közelségbe kerülünk, mint a szekérhúzó lovak, egymás mellé...”), de elmondása szerint nem egészen az, amit erre az alkalomra írni igyekezett. Mărcuțiu-Rácz Dóra, aki még műfajt is nehezen talált mondanivalójához, hát még szavakat, Miben van a jövő? című esszéjében a közösséget ünnepli, amely nélkül értelmetlen lapot szerkeszteni. Papp Attila Zsolt ünnepi írása (Harmincöt) a Szilágyi István alapító-főszerkesztőtől tanult elvet idézi fel és járja körül, miszerint „mindig kell éppen soros irodalmi folyóiratnak léteznie Kolozsváron”. Az esemény végéhez közeledve Karácsonyi Zsolt Szabadnap című versét hallhattuk, amely főszerkesztői felelősségének allegóriájaként is olvasható: „Az új helyen se lanyhulhatok el,/ Csak felfelé, és azon túl igyekszem”.
Egy szó, mint száz, a Helikon-mozaik egyben van, s a kötéltánc folytatódik. Isten éltesse a folyóiratot!
