.svg)
látogatásunk a sumbai Ratenggaro faluban
A denpasari repülőtér belföldi termináljának utasvárójában több száz ember álldogál. Belépünk és azonnal, fürkésző tekintettel a kijelzőt kezdjük figyelni, némi késésben vagyunk – legalábbis a foglalásban szereplő adatok szerint. Bár Ubud városa mindössze negyven kilométerre van innen, az út több mint három órát vett igénybe, ma is – mint tulajdonképpen minden egyes napon – irgalmatlan volt a forgalom a késő délutáni Balin.
Nem késtünk le a járatot, derül ki a kijelzőn olvasható adatokból. A kiírás szerint huszonegy perc van még a Wings Air Sumba szigetét megcélzó gépének indulásáig, ami talán kevésnek tűnhet, a helyben gyakorta utazók azonban tudják, ez az információ gyakorlatilag semmit sem jelent, azaz csakis annyit, ami számunkra tökéletes, hogy a gép még nem hagyta el a kifutópályát. Ritka eset az, hogy a helyi járatok időben szálljanak föl. Mindig akad egy-egy utas, akit keresni kell – az indonézek amúgy sem szeretik elkapkodni a dolgokat –van, hogy elkeverednek csomagok, akadt olyan utam, ahol mindössze a stewardessek vagy a pilóták hiányoztak a pontos induláshoz.
Beállunk a sorba, és alig telik el pár perc, amikor néhány – láthatóan a repülőtársaságnak dolgozó – személy kezd körbejárni, hogy közölje a várakozókkal:
a kora esti, sumbai járat biztosan nem fog fölszállni, helyette egy hajnali vagy kora délelőtti gépindulásra lehet majd számítani – bár azt még nem tudják megmondani, pontosan mikor is lesz az az indulás.
Az elmúlt pár óránk komoly stresszben és ráadásul brutális hőségben telt, ez az információ pedig épp elegendő ahhoz, hogy az útitársam, Márk, akinek az igazságérzete viszonylag könnyen sérthető, intenzív módon kifakadjon. Persze mások is elégedetlenek. Néhány külföldi utazó körülöttünk már arról beszél, hogy nem tudnak hová menni, ha nem indul el időben a gép, vagyis itt kell várakozzanak a terminálon, ami tizenkét-tizennégy órán át, éjszaka – föltéve, hogy akkor, reggel tényleg elrepülhetünk – elég kellemetlen helyzet. Ők azonban hiába reklamálnak, mert a Wings Air kollégái nem értik az angol beszédet, Márknak azonban jobbak az esélyei, hiszen tökéletesen beszéli a közös indonéz nyelvet. És bizony már az első néhány mondata földhöz szögezi a talán százhatvan centis, szűk kis egyenruhába öltözött helyi nőt, aki megkukulva hallgatja a monológot, amelynek lényege az, hogy manapság ilyesmi nem történhet meg, legalábbis nem így, ilyet egyszerűen nem lehet az utasokkal megtenni. Én persze látom, hogy Márk ügyesen érvényesíti azt a pszichológiai előnyt, amit a helyiek számára nagyon meglepő, profi nyelvtudása jelent, picit rá is játszva a sértődöttségre és a hitetlenkedésre, hogy „ezt így, kérem szépen, nem lehetséges elfogadni”, ugyanakkor pedig az is nyilvánvaló, hogy teljesen igaza van. Hiszen legalább egy-egy telefonhívást, vagy kör- email-t valóban könnyedén megereszthetett volna a társaság – ezt a fiatal nő is elismeri, amennyire ki tudom venni a reakciójából –, hogy ne idekint, a repülőtéren kelljen szembesülniük az utasoknak az esti elutazás lehetetlenségével. A monológ annyira erős és impulzív, hogy nemcsak hogy meredt tekintettel figyel Márkra a kolléga, illetve az utasok jelentős része, de körénk is gyűlnek néhányan, ezzel önkéntelenül is fölerősítve mondandójának lényegét, ami idővel két fő pontra irányul: a társaságnak egyrészt kötelessége minél hamarabb közölni, pontosan mikor tudják elszállítani az utasokat Sumbára, másrészt, amennyiben ma nem indul el a gép, kötelessége szállást biztosítani nekünk, azaz mindannyiunknak, ebben a rendkívül kiszolgáltatott helyzetben.
Ezt a szándékot, és a hallgatóság hivatalos részének megrökönyödését – merthogy már ketten állnak előttünk a Wings Air munkatársai közül –, az tetőzi be leginkább, hogy Márk hozzáteszi; azért is lesújtó a helyzet – és itt már rám néz, érzékeltetve, hogy
minimum ketten vagyunk, akik nagyon-nagyon kiábrándultan, csalódottan állunk itt a járatkimaradás okán –, mert a sumbai kormányzó történetesen vár bennünket.
A mai napon mindenképpen meg kellene... azaz meg kellett volna érkeznünk a szigetre, történetesen egy vele való, rendkívül fontos találkozó miatt. Bár az itt elhangzó indonéz szavak nagy részének jelentését én majd csak később ismerem meg, azt azért látom/érzékelem ebben a pillanatban is, hogy Márk fején találta a szöget. A két munkatárs tanácstalanul, s kissé kétségbeesett tekintettel néz egymásra, majd a magasabbik, aki valamivel később csatlakozott hozzánk, és Márk monológjának csak a leglényegesebb elemeit hallotta, kapkodva elindul, majd a pultnál elhelyezett telefonkészülék kagylóját a kezébe véve, idegeskedve telefonálni kezd.
A hadarva lezajlott telefonhíváson kívül egy órán át semmi sem történik. Néhányan, a közelünkben várakozó utasok közül még reménykednek abban, hogy ma mégiscsak elindulhat a gép, persze nem indulhat el, s ez akkor válik egyértelművé, amikor a légitársaság egyik – minden bizonnyal magasabb beosztásban lévő – alkalmazottja úgymond hivatalosan is közli ezt velünk, szinte közhírré teszi, azzal a közhellyel kiegészítve a mondókáját, hogy természetesen dolgoznak a probléma megoldásán – illetve igyekeznek szállást biztosítani azoknak, akik nem tudják ezt önerőből megoldani az elkövetkezendő éjszakára vonatkozóan. Márk minden elhangzó mondatot magyarra fordít, miközben azt látom rajta, hogy már nem ideges, inkább – kissé bizarr módon – élvezi a helyzetet. Szóba is kerül ez közöttünk, s bár nyilván jobb lenne már a gépen ülni – és hamarosan megérkezni a legdélibb Kis-Szunda-szigetre, ahol még ő sem járt –, számára mégis valamiféle igazolás ez. Egyfajta „ugye, megmondtam” helyzet, amiben nincs semmiféle rosszindulat, inkább sokféle helyi – köztük jó néhány negatív – utazási, repülési tapasztalat van, s amiben ugyanakkor mégiscsak érdemes benne lenni, fontos kifejteni egy álláspontot – megértetni a helyiekkel, hogy máshogy kellene, hogy működjenek ezek a dolgok –váratlan és komplex problémamegoldást igényel.
A szállás alakul, szóval a kifakadás egyik része, úgy tűnik, nem volt hiábavaló.
És tényleg, már csak fél órát kell várnunk ahhoz, hogy kiderüljön, a repülőtértől nem messze lévő Holiday Inn tárt karokkal vár bennünket – a várakozók ott kapnak szobát, reggelivel, erre a várhatóan, és reményeink szerint, egyetlenegy éjszakára. Idővel aztán az is kiderül, hogy hajnali hatra tervezik a géppel az indulást, ami nem a legkellemesebb időpont, de legalább nem esik ki egy teljes nap a sumbai tartózkodásunkból, állapítjuk meg.
Az embereket, akik közben vállra veszik a csomagjaikat, néhány Wings air-es munkatárs elkezdi kiterelni a parkolórészre, ahol aztán mindenki buszba száll, hogy eljussunk együtt a hotelig, amely a reptérhez igazán közel helyezkedik el. A szoba rendezett, egy éjszakára teljesen megfelelő, jólesik a pihenő; talán szerencsésebb is, hogy délelőtt fogunk landolni Sumbán, és nem ma este, a sötétben kell a szállásunkat keresgélni Tambolakán, Sumba egyik isten háta mögötti városkájában.
Hajnalban telefonhívás ébreszt bennünket, valamivel négy óra előtt. Gyorsan összekapjuk magunkat, nincs sok csomagunk, amit cipelni kellene. Lent a svédasztalos reggeliből csipegetünk ezt-azt, miközben az ide-oda lézengő utasokat figyelve azt találgatjuk, vajon hányan lesznek készen a több mint ötven ember közül időben, vagyis elrepülünk-e ma egyáltalán a legdélibb Kis-Szunda-szigetre, ha nem is hatkor, de legalább valamikor a délelőtt folyamán. Ugyanaz a busz visz minket vissza hajnali öt után a reptérre, amely elhozott kora este.
Koromsötét van, Denpasar nagyrészt alszik még, egy-két szállítókocsin és annak ásítozó sofőrjén, pár motoroson kívül egy lelket sem látni az utcákon.
Alig ég néhány az utcai lámpák közül, csupán néhány cégér világít, eddig nem láttam-hallottam ilyen kihaltnak, csöndesnek egyetlenegy indonéziai nagyvárost sem.
Ennek megfelelően a reptéri váró is szinte teljesen üres. Csak két rövidke sorban állnak az emberek a becsekkoláshoz. Mire a busz a második kört is megteszi, és megérkezik az összes, Sumba szigetére tartó ember, már háromnegyed hat van, szóval az indulás most sem lesz „menetrend szerinti”, de legalább nem mondták le ezt a járatot – legalábbis egyelőre –, még reménykedhetünk.
Fél óra elteltével nem tudom, jó jelnek vegyem-e, hogy a légitársaság munkatársai nassolnivalót és vizet osztogatnak az utasok között, mindenesetre szólni továbbra sem szólnak semmit a reggeli járattal kapcsolatban. Holtidő, háromnegyed hét van már, araszolgatás, végül aztán eljutunk a pultig, ahol lezajlik minden hivatalos esemény, amelynek le kell zajlania; kifejezetten odafigyelő a pultnál ülő hölgy, mosolyog ránk, visszaadja a két útlevelet, átnyújtja a kinyomtatott jegyeket is, köszönetet mond – már-már zavarba ejtő a kedvessége –, mi pedig haladhatunk tovább a kapu felé – meglepő, hirtelen milyen ütemszerűen történik minden. A kapunál hamar elhangzik a fölszólítás, hogy a Wings Air sumbai járatának utasai megkezdhetik a beszállást. Láthatóan Márk is elégedett, mosolyog, és többször elismétli: lám, milyen jól mennek errefelé a dolgok.
Az utasokat fogadó stewardess-ek egymásra néznek, miután rápillantanak a jegyeinkre. Az egyiknek kissé meginog a keze, sugdolózni kezdenek, úgy érzem, bizonytalanok – bár azt nem tudom, miért –, talán valami baj lehet megint, jut eszembe, de nem, nincsen baj, már széles szájjal mosolyognak, majd az egyikük bevezet bennünket egészen a gépig. Mi annak rendje és módja szerint haladnánk tovább, a hátsó ülések irányába – odakint meg sem néztem a jegyeket, melyik két ülés a miénk –, bent a gépben néhány lépés után azonban határozottan ránk szól a nő, hogy foglaljunk csak helyet, itt, az első osztályon. Bólintunk mindketten, eszünk ágában sincs akadékoskodni. Azonnal lehuppanunk a kényelmes, lábtartóval rendelkező székünkbe, s miközben a többi utas még a helyét keresi, arról érdeklődik az egyik utaskísérő, mit szeretnénk inni, és miféle egyéb kívánságunk van még.
Milyen jó is az, állapítjuk meg pár perc elteltével – már egy-egy pohár, gyümölcsös itallal a kezünkben –, hogy olyan nyelven beszélhetjük meg a történteket, ezt a szerencsés, ám korántsem véletlen tévedést, amit körülöttünk senki sem ért. A határozottságnak, némi rámenősségnek egyértelműen meglett az eredménye, a sumbai kormányzós történet pedig, ami természetesen nélkülöz mindenféle valóságalapot, úgy látszik, egyenesen az első osztályra juttatott bennünket.
Az út még két óra hosszat sem tart, és a Wings Air egyéb járataihoz viszonyítva a gépünk viszonylag könnyedén fog földet Tambolakán, ebben a harmincezer főt számláló, nyugat-sumbai városkában. A reptér kopár, akárcsak a város maga, sejtjük, nem ez a legizgalmasabb része Sumba szigetének. A Sinar Tambolaka nevű szálloda nincs messze a repülőtértől, ám mielőtt elfoglalnánk a szobánkat a meglepően szép panorámájú helyen, egy Philip Renggi nevű embert igyekszünk fölkeresni, aki afféle túraszervező, mindenes itt Sumbán, és segítségünkre lehet abban, hogy viszonylag zökkenőmentesen eljuthassunk Ratenggaroba, a sziget dél-nyugati részének egyik, tényleg különleges, megalitikus kultúrájú falujába.
Ratenggaro Sumba egyik legősibb települése, a helyi jellegzetes, úgynevezett „csúcsos házak” itt a legmagasabbak, legnagyobbak a szigeten, és egy viszonylag szűk területre összezsúfolva több mint tíz van belőlük.
A hely nevének jelentése Garo törzsének (népének) sírja – a „rate” szó sírt jelent, az „nggaro” összetett kifejezés értelme pedig Garo törzse vagy népe, emberei –, amely egy ősi törzsi háborúra, és az annak következményeként a mai falu helyén végrehajtott tömeges temetkezésre utal.
Renggi „utazási” irodája egy apró bádogépület a poros főút mentén. Olyan meleg van így tizenegy óra felé a koszos kis előtérben, hogy már most szakad rólam az izzadság. Mivel nem muszáj – hiszen nem beszélem jól a nyelvet –, nem várom meg, hogy agybajt kapjak a forró bádogtető alatt. Kiállok inkább az útra, pár percig onnan figyelem a külvárost, a föl-le járkáló félmeztelen embereket és azt a néhány fiatal biciklistát, akik gyanakodva méregetnek tekerés közben, egy idősebb nőt, aki a fején vagy egy méter magas, tálakból és egyéb, számomra fölismerhetetlen eszközökből összeállított csomagot cipel, a túloldali, egykor talán focipályaként működő, száraz fűvel borított térséget, amelynek jobb szélén két bivaly a porban „dagonyázik.”
Mint kiderül, Renggi maga nincs itt, de egy megbízott, kissé pénzéhes ügyintéző igen, akinek le lett adva a drót. Tudja, hogy érkezünk, vele viszonylag hosszasan beszélget Márk a részletekről, többek közt arról, ki lesz a sofőrünk, aki Ratenggaroba, majd a sziget észak-keleti felén található fővárosba, Waingapuba fuvaroz bennünket holnap vagy holnapután. Némi alkudozás után kifizetjük, ami jár, és megkapjuk a sofőr, Ito elérhetőségét, akit Márk föl is hív azonnal, hogy leegyeztesse vele az időpontot és a helyszínt: a szálloda előtt fog fölvenni minket a reggeli elfogyasztása után, nagyjából nyolc óra körül.
Sumba – indonézül: pulau Sumba –, őshonos nevén Humba, Hubba, Suba avagy Zuba, a Kis-Szunda-szigetcsoport része, Indonézia keleti részén található, Flores szigetétől dél- dél-nyugatra.
Sumba területe több mint tizenegyezer négyzetkilométer, tehát valamivel nagyobb, mint Bács-Kiskun megye. A népesség, a hivatalos becslések szerint 2020-ban nyolcszázhúszezer fő volt, s akárcsak más szigeteken, például Pápua-Új-Guineán, a hely neve az elsődleges olvasat szerint természetesen itt is a lakóira utal, a sumba kifejezés „bennszülöttet”, „eredeti embert” jelent, utalva elsősorban a helyiek erős identitástudatára, az önállóságukra, arra, hogy határozottan elkülönítették magukat a kívülről érkezőktől, akik az évszázadok folyamán különféle terményeket zsákmányolni utaztak a szigetre, netán azzal a céllal, hogy teljesen elfoglalják azt. Ugyanakkor a sumbai kulturális területet – beleértve Sumba-szigetét és a környező tengereket – tana wai humba vagy tana wae hubba néven is ismerik, ami azt jelenti: „szülőföldünk”, „a sumbai emberek földje”. Ezek a kifejezések az ősi, sumbai kéziratokból származnak, amelyek többek közt Inya Nyale, egy sellőszerű lény – aki a hagyomány szerint a szárazföldről az óceánba költözött – történetét mesélik el, és akit a helyi mitológia szent alakjaként tisztelnek. A 12. század folyamán a kelet-jávai Szinghaszári királyság egyre nagyobb hatalmat szerzett bizonyos, délkelet-ázsiai tengeri területeken, és a ma Majapahit néven ismert birodalommá fejlődött. Sumba szigete a birodalom uralma alá tartozott sokáig, és magát a Sumba kifejezést a Majapahit-korszakban is használták – egyes korabeli, jávai kéziratok és Gajah Mada Sumpah Palapa1 esküje is említi.
A portugálok már 1522-ben eljutottak a szigetre, elsősorban azért, hogy kizsákmányolják annak gazdag erőforrásait, majd később – a 17. század első felében – a Holland Kelet-Indiai Társaság is erősen megvetette a lábát Sumbán.
A szantálfa volt a fő árucikk, amelyet a szigetről exportáltak Európába, így akkoriban a köznyelvben egyszerűen Szantálfa-szigetnek vagy Sandel-szigetnek nevezték a helyet. Sumba nyugati részét klánokba rendeződő törzsek lakják, míg Sumba északi és keleti részét réteges, kasztokon alapuló társadalmak foglalják el, élükön egy „királlyal” (radzsával), aki még ma is bizonyos fokú hatalmat gyakorol.2 A falvak szinte mindig több klán tagjait foglalják magukba, mivel a legfiatalabbak közül sokan – például a házasságkötés, családalapítás stb. miatt – más falvakban telepednek le, mint ahonnan származnak. A 21. századtól kezdve Sumba gyakorlatilag az egyetlen hely a Földön, ahol épülnek megalitikus emlékművek, úgynevezett dolmenek a kollektív temetkezéshez. A dolmenek is erősen tükrözik a Kelet- és Nyugat-Sumba közti különbséget: a nyugati szegmentális társadalmak sokkal több ilyen temetkezési emlékművet építenek, használnak; keleten viszont a dolmenek nagyobbak, gazdagabban díszítettek és a királyi család, a vezető réteg számára vannak fönntartva.
Sumba huszonnégy etnikai csoportnak ad otthont, amelyek kilenc különféle, ausztronéz eredetű nyelvet beszélnek, ezek némelyike több dialektusra oszlik.
A legnagyobb közülük a kambera nyelv, amely Sumba keleti felén nagyjából negyedmillió ember sajátja. A lakosság huszonöt-harminc százaléka gyakorolja az animista marapu vallást, azonban a szigeten élők legnagyobb része már keresztény; többségük kálvinista, jelentős kisebbség pedig római katolikus – illetve kis számú szunnita muszlim közösség található egyes, part menti területeken. Sumba híres textíliáiról, különösen a részletes, kézzel szőtt ikatról. Az ikat szövésének és festésének folyamata igazán munkaigényes, egyetlen darab elkészítése hónapokig is eltarthat. A nyugat-sumbai textília jelentősen eltér a keleten készítettől, csakis geometrikus motívumokból áll, és általában olyan részt is tartalmaz, amely valamilyen kígyóbőrt imitál.
Jegyzetek:
1. Majapahit Story: The History of Gajah Mada. Memory of Majapahit. Retrieved 7 January 2017. https://www.eastjava.com/books/majapahit/html/gajah.html
2. Müller, Kal. East of Bali: From Lombok to Timor. Periplus, 1997.
.jpg)