.svg)
(részlet)
Egész éjjel esett, és reggel lehúzott ablakkal várt a kocsim a Paulay Ede utcában. Kánikulában érkeztem Pestre, és hamar belekezdtünk pesti pajtásaimmal a búcsúlakomába, annyira hamar, hogy elfelejtettem felhúzni. Vizes üléssel indultam el.
Hársfavirágok pattognak a szélvédőn, mellém pottyan az egyik, útitársam leszel.
Aszód egyáltalán nincs messze, már a történeti hűség okán is nyugodtan mehettem volna a régi 3-as út vonalán (mint Petőfi Sándor 1845. április 1-jén a Pest-eperjesi gyorsszekéren), de mivel délután vártak Kassán, inkább siettem: legyen az autópálya.
A lehajtónál útkereszteződés, balra Aszód, jobbra Tura, szemben a napfény.
Aszód. Úgy érzem, nagyon nagy helyen vagyok.
„Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába.
S mily eseménydús három esztendő!
1. Itt kezdtem el verseket csinálni – –
2. Itt voltam először szerelmes – –
3. Itt akartam először színésszé lenni – –”
Rózsák mellett állok meg a főutcán, nem éppen jól, mi van, barátom, elfelejtél parkolni? Olvasószemüveget veszek egy boltban, ez talán az egyetlen, amit otthon hagytam. Olvasószemüveget, hol máshol. Derűs reggeli forgalom, a Kék Öböl Mosoda mikrobusza mint lomha sajka úszik át Petőfi nagyapjának valamikori mészárszéke (mészárszékének táblával megjelölt helye) előtt. Petőfi-emléktábla a József Attila közzel szemben. A házban ma cipő, órás, GSM-bolt.
A pékség előtt rám zuhant a világegyetem. Te jó ég, nincs visszaút, én írni fogok! Mindennél jobban érzem, jönnek majd azok a versek, bizsergést érzek az ujjaimban. Az életembe nemsokára újra megérkezik az életem. Sietek a főtérre, mindjárt ott lesz Homoki tanár úr.
A hatezer fős Aszódnak gimnáziuma is van, méghozzá mindjárt kettő. És mindkettő Petőfi Sándor nevét viseli! Tessék, már az első reggelen egy feljegyzendő kis csoda. Az egyik egyházi, a másik állami. Levelet írtam az egyikbe, hogy X. Y. vagyok, ezért és ezért érkezem, nincs-e valaki, aki körbevezetne a városban, és megmutatná a Petőfivel kapcsolatos helyeket. Hamar válaszoltak – és most Homoki Gábor vár a zenepavilonnál. Nem is egyedül, mert vele van Emese, aki városi szavalóversenyt nyert egy versemmel, és az édesanyja, Mónika. Mint kiderült, az addigi legutolsó, a Kék, kék, kék című versemet mondta, hát tessék, ez is egy jel, hogy írni kell.
Szép könnyeden, eszetlenül megyek-vonódom be valamibe, ami egyre félelmetesebb. Hány kilométer áll előttem? Szikrázóan süt a nap, és kicsit másnapos vagyok.
Cancriny Emília, ő volt az a szerencsés kislány, de lehet, hogy ezt a szerencsét a legkevésbé sem érezte annak. Sándorka verseket csinált az evangélikus lelkész lányának, a versekről Koren tanár úr tudomást szerzett, a diáktársak előtt kigúnyolta az ifjú szerzőt, majd amikor még a színészet sávja is rákerült a vágyakra (egész pontosan el akart szökni egy, a városba verődött társulattal), először bezárta a túlfűtött gyereket, majd írt Petrovics Istvánnak, aki megérkezett. Koren tanár úr bekísérte őket egy szobába, és odakint illedelmesen, talán egy könyvet lapozgatva megvárta, amíg az édesapa nadrágszíjjal igazít rajt.
„S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein.”
Ezt a bizonyos 1845-ös felsőmagyarországi utat Petőfi éppen Aszódon kezdte, és bár tudomásunk szerint nem volt akkor itt különösebb dolga, pusztán útba esett a városka, gondolatban is megállt egy kicsit.
„Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán húzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.”
Tényleg nagyon nagy helyen vagyunk. Az apai ősforrás, az anyai ősforrás, a szülők esküvőjének helyszíne (az M3-asról látszik ám a templom, ha itt suhantok el, ti balgák), az első vers, az első szerelem, aztán mindjárt a második szerelem az átutazó társulat egyik színésznőjébe – mi kell még? Petőfi diákként Aszódon töltötte a legtöbb időt, és bár, lásd fent, voltak vele problémák, az egyszemélyes tantestület, Koren István kezei közt tanulmányilag is kinyílott. Kitűnő bizonyítvánnyal, első eminensként mehetett tovább Selmecre, ahol aztán csak vergődött (jórészt a tantervek különbözősége miatt).
Szegény Koren Istvánnak, aki Aszódon evangéliumi szegénységben egy személyben, igazgatóként, tanárként, gondnokként működtette az iskolát, zongorát oktatott és segédlelkészként magyarul, németül és szlovákul prédikált a templomban, évtizedekkel később volt dolga egy ugyanilyen problémás, ugyanakkor kevésbé tehetséges fiúval: Petőfi Zoltánt édesanyja a szarvasi főgimnáziumba íratta be. Képzeljük el az akkor már hatvanéves Koren tanár úr akkori státuszát: tanárként és a műkedvelőnél komolyabb botanikusként tisztességgel ledolgozott élet, szakmai, sőt azon túl is ragyogó dicsfény (a nagy Petőfi valamikori tanára!), közeledő boldog pihenés és nyugalom. És most, akár színházilag is képzeljük hozzá a jelenetet, amikor egyszer csak betoppan az ajtón egy újabb Petrovics-gyerek. Hogy az ő sorsán mennyire tudott lendíteni, azt ismerjük (hiszen nem ismerjük).
Városi sétába kezdünk, megnézzük azt a bizonyos mészárszék-emléktáblát, majd az autóhoz közel, a másik táblához megyünk, ugye a József Attila közzel szemben. Itt állott az a ház, ahol Petőfi Sándor mint aszódi diák 1835-38-ig lakott. Fölötte trikolór. Elindulunk fölfele a kis utcán az iskolához, azon a kis utcán, amelyen az a régi tizenéves indult el minden reggel. Jobbkanyar, balkanyar, ott is vagyunk, az utca nyomvonala ma is ugyanaz.
Az akkor még csak egyszintes épület ma már múzeum – felújítás alatt, a közelébe se lehet menni. Tovább, a főtér felé. Podmaniczky-kastély, amire a kis Petrovics-gyerek ugyanúgy kívülről nézhetett, mint mi most. Aszód valamikori (egyúttal akkori) urai jókora kastélyt építettek, akkorát legalábbis, hogy a mai város nem nagyon tud mit kezdeni vele. U-alakú épület, két impozáns kupolával. Két Podmaniczky-testvér külön-külön alakíttatta ki a kupolát: volt egy pompakedvelő testvér meg egy kevésbé pompakedvelő. Az egyik kupola egészen a közelmúltig kiállítások és más kulturális rendezvények helyszíneként is működött, de ma zár alatt van az épület.
A kastély mögötti magaslaton áll az evangélikus templom, ahol Petőfi szülei esküdtek. A templomon túl az egyik gimnázium, ahol Homoki tanár úr tanít. Új épület, jól kitalált, körbezárt udvar, a kapuban kétnyelvű emléktábla latin és arab betűkkel: a mintegy húsz éve működő, Petőfi nevét viselő afganisztáni iskolából érkeztek látogatók, azóta van itt a falon. Az iskolában ízléses, egyhelyiséges helytörténeti tárlat. Fő állítása: Aszód nem csupán Petőfi.
De még mennyire nem az! Aszód már Petőfi ittléte előtt 60-70 évvel mezőváros volt, a török háborúk után mindenféle nép (és vallás) fia érkezett ide. A Podmaniczkyak példásan vigyáztak a vallásbékére, a kiegyezés után pedig jelentős ipari központtá vált téglagyárral, nyomdával, kocsigyártó műhellyel, sőt: a Monarchia egyik legnagyobb repülőgépgyára is itt működött!
Ebédelni hívnak, gyalog indulunk. Balra lakótelepnek talán mégse mondható, néhány épületből álló lakópark – újabb aszódi Petőfi-emlékhely. Az épületegyüttes helyén valamikor temető állt, ide temették a költő anyai nagyanyját. Márványból készült sírkő, egyúttal a régi temető emlékjele. Ebéd Gáboréknál. A feleség, Tímea fogad minket. A gyerekek nincsenek otthon, éppen kirepülőben. Hárman ülünk az asztalnál. Timi felpattan, hoz valamit. Egy festmény, Petőfit ábrázolja, egy diák készítette egy pályázatra, most itt van. Leteszi a negyedik székre, így ebédelünk, négyecskén. Búcsúzóul pálinkát adnak, baracklekvárt, az Aszódi Tükör korábban kapott számai mellé.
