„Legjobban a pillanatképszerű, útközben-történeteket szeretem írni” – Interjú Schäffer Erzsébet íróval, újságíróval

‍Hol vagy? című könyvedben férjed történetét, A temesvári lányban édesanyád sorsát írtad meg. De minden könyved, minden történeted egy-egy sors, egy-egy sorsvillanás. S minden történeted mögött ott rejtőzik a te sorsod, a te történeted is, vagy amit leszűrtél magadnak belőlük. Ki az a Schäffer Erzsébet, aki ezeket a történeteket évtizedek óta írja?

‍

Egy nagyon szabálytalan, bár talán nem bántóan szabálytalan kamaszból és fiatal felnőttből lett az a – most hetvenen túli – nő, aki vagyok. A 70-es évek elejéről beszélgetünk most, én ’66-ban érettségiztem. Fejembe vettem, hogy nem megyek egyetemre – albérletek lakója voltam, egyedül jöttem-mentem a nagyvilágban, s ha valamit nem gondoltam, akkor az az, hogy sokgyerekes családanya, feleség leszek. Valahol belül ma már szégyellem, hogy sokáig nem mondtam ki azt a szót, hogy férjem. Mindig azt mondtam, a gyerekeim apja. Mások sem gondolták rólam, hogy anya leszek, feleség, meg is lepődött mindenki, amikor elkezdett domborodni a hasam.

‍

Lázadó önmeghatározás ez, vagy egy olyan alapállás, hogy ne más viszonylatában határozzanak meg téged?

‍

Lázadás talán vagy dac. A gyerekeim édesapja, a legjobb ember a világon, a társam, a gyerekem, a szerelmem, a férjem, az apám, a testvérem… Fiatalon is így éreztem, mégsem neveztem férjemnek. Édesanyám temesvári lány volt, s bár sok mindent borított ő is, mégis hozott magával egy klasszikus családmodellt. Mondta is, miért nem veszed föl a férjed nevét. Miért? Miért nem? Hát mondom, de mama, nekem van egy nevem. Lehet, ma másként gondolnám. Négy gyerekünk született – kegyelem ez, meg a Jóisten áldása. Szerencsénk volt. De azt is érzem, hogy ő adja a szerencsét is hozzá. És nincs mese. Az, hogy mi elsőre Tiborral (Hegedűs Tibor, építésztechnikus – szerk. megj.) így összetalálkoztunk, talált a szó, az rögtön kiderült. S tudtam, akkor se lesz baj, ha netán nem egyfelé maradunk.

‍

Vannak a szövegeidben olyan fogalmak, amelyek valahol ezeket a próbatételeket összegzik akár kimondatlanul is. De folyamatosan azt érzem, történeteid a szabadságnak a próbatételéről, az elengedésnek, az elfogadásnak a folyamatairól szólnak.

‍

Három év alatt három gyerekünk született. Négy évig éltünk egy szobában úgy, hogy abban a nagy lakásban egy utcaszínházas csapattal együtt laktunk. Nem kommuna volt ez, mert még bennünk éltek azok a hazulról hozott törvények, szabályok és hagyományok, hogy a gyerek délután alszik, nem cipeljük a kisbabát koncertre, nem visszük zajos helyre, tehát ez mind bennem volt, és én erre figyeltem. Tulajdonképpen a többiek is, akikkel együtt éltünk ebben a lakásban. De lassan kiderült, hogy az együttlakás pár év után a vécépapíron és a hamutálcákon bukik meg. Mert a vécépapír elfogyott, a hamutálcák teli voltak. Sokáig belefért ez így, mert az a meglehetősen öntörvényű szabad lány, aki voltam, az erős maradt, és bírtam. Hiányzott persze a jövés-menés, a gyerek nélküli évek szabadsága, de egy kicsi gyerek mellett alaposan megváltozik az ember. Más lesz a fontos.

‍

‍

A hetvenes években sok fiatal jött-ment Kelet-Közép-Európában oda, ahová menni lehetett…

‍

Én inkább egyedül utaztam, Krakkóba, Bulgáriába… Stoppal, valamikor ’68 után. Volt egy piros pokrócom, egy patent zsíros bödönöm. Zsíroskenyeret ettem paradicsommal és kiszelo mljakóval. Ez egy isteni aludttej. Majdnem egy hónapos út volt. A Rodopén végig, aztán a tenger! Egyik éjszaka a tengerparton, Neszebar közelében, egy széltől védett öbölben úsztam. Egyszer csak a vízből észreveszem, hogy egy rakat fiatal férfi áll a parton, az egyik fogja a szoknyámat. Mindig megtanultam az adott ország nyelvéből 100–200 kifejezést. Kiúsztam, és mondtam, kérem szépen a szoknyámat meg a törülközőmet, mert fázom. Azt is rázogatta az egyik. Tizenkét férfi, mint a mesében. Kagylót szedtek. Az egyik férfi elgáncsolt. Ott maradtam a homokba térdelve, sírtam, nem érdekelt a törölköző, semmi. És akkor az egyik fickó ideadta a törölközőmet, és annak, aki elgáncsolt, behúzott egyet. Megijedtem, hogy verekedni fognak. De nem. Megtörölköztem, mutogattam, hogy forduljanak el, szemeket becsukni. Akkor már nevettek. Tüzet raktak, hozták a kagylót. És megszűnt a cicázás és a piszkálódás. Feltehetően már akkor is volt valamiféle helyzetfelismerésem vagy természetességem, ami mindig megmentett. Szürcsöltük a kagylót, és mondtam a megmentőmnek, szeretnék énekelni. A bolgárok tudnak nagyon vadak lenni, és tudnak ellágyulni. Én meg elkezdtem énekelni, hogy Nem vert meg engem az Isten. Gyönyörű dal, még a táncházmozgalom előtt hallottam valahonnan. És akkor az a tizenkét férfi elhallgatott, és hallgatták az éneket. Aztán az egyik egy bolgár énekbe kezdett, két szólamban csatlakoztak, gitároztak hozzá. És bennem az a nagy feszültség feloldódott, és zokogni kezdtem, dőlt a könnyem. Valami baj van, kérdezték. Semmi, mondtam, csak jó itt. Ketten elvittek egy kis faluba, a szüleikhez, náluk aludtam, reggel kaptam tőlük egy gyönyörű szép, bordó-fekete szőttest, ami vagy húsz évig takarta a nappalinkban a nagypapa katonaládáját. Megint vigyázott rám a Jóisten.

‍

A szabadságvállalásnak ehhez a fokához a szerencsén kívül más is kell?

‍

Ősbizalom a világ iránt, talán. Vagy nem tudom. Nagyon vigyáztak rám valakik. A 139. zsoltár jó útvezetőm, nagyon-nagyon szeretem: „Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem, tudod, ha leülök és ha fölkelek. Ismered minden gondolatomat, még nyelvemen sincs a szó, és te már érted egészen, Uram.” Hát hogyne lenne bizalma az embernek ekkora védelemben?

‍

Öntörvényűség is ez, vagy otthonról hozott minta? Említetted, édesanyád temesvári lány, aki otthagyta a temesvári életet, elment Berlinbe, aztán vállalta a falut, odaköltözött Ercsibe, édesapád mellé, aki uradalmi számtartó volt…

‍

Látod, ezen talán így még nem is gondolkodtam. Hogy anyám is „kalandor” alkat lehetett. Egy nagyon okos barátnőm mondta, hogy te, Erzsi, te mindig két végén égetted a gyertyát, így is fogsz meghalni. Édesapámból nagy, békés, nyugalmas érzések áradtak. Az íráskészségem is onnan jött, azt hiszem. Bár nem szeretek írni, a határidő az egyetlen motiváló erő. Anyámnak szűkebbek voltak a keretei, talán jobban is védte magát, okosabban, racionálisabban. Húszas születésű, voltak tragédiák az életében. De ő hamar felállt. Apám ráment. Elvették a tehenet, a traktort. Kényszerítették, hogy a cukorgyártól a Duna-partig egy vörös zászlóval vonuljon a kezében végig Ercsi utcáján… Nem Gulag, igaz, de megaláztatásnak elég.

‍

‍

És abból a határtalan szabadságkereső lányból hirtelen háromgyerekes anya lett…

‍

Amikor a harmadik gyerekkel hazamentünk abba az egy szobába, Tibor egy feliratot ragasztott az ajtó fölé: Az ötéves terv három év alatt teljesítve! Álltam a gyerekágyak fölött éjszakánként, és azt éreztem, Úristen! Elkezdődött valami, aminek nincs vége, és soha nem lesz vége, és hogy hatalmas felelősség. Meg kellett szoknom, hogy kimaradok mindenből. Kezdetben fájt, türelmetlen voltam… Lassú folyamat volt, míg hozzászoktam, és akkor lett valamiféle kiegyensúlyozott életünk, nagyon sokáig tragédiák, igazi tragédiák nélkül. Nem voltak nagy betegségek, se veszteségek. Aztán nagy sokára jöttek – és túléltem. Túléltük. Polcz Alaine volt az, akitől sokat tanultam a túlélésről. Hogy te is benne vagy… ahogy ma mondják, bele kell állni és csinálni. S ha egy másik tragédiát látok, mindig azt mondom, gyerekek, túléltük. Mondja Réka lányom, de mama, mindig mackónadrágunk volt. És milyen klassz ember lett belőled, nem? – felelem. S amikor olyan nagy tragédiák nem voltak, de sokszor éreztem: el akarok menni! Csak egy kicsit. Tibor minden ősszel elment két hétre gyalogolni. Ez járt. Nem irigyeltem, dehogy. De amikor csak lehetett, lógtam. Loptam, csaltam, hazudtam, egy kis időt, szabadidőt próbáltam magamnak teremteni. Akár úgy is, hogy a városban az intézendők közepette behúzódtam egy parkba, lefeküdtem a napra, hátizsákom a fejem alá, és ott aludtam valamennyit. Vagy csak feküdtem, vagy csak agyaltam, vagy csak semmi nem volt. Csak csönd, magány, napsütés. És ennyi elég volt. Ezt a kezdetektől, amikor csak lehetett.

‍

Aztán a Gyermekünk havilaphoz kerültél…

‍

Kegyelem volt az is, három gyerek mellett. Nem kellett állandóan bejárni, a társaság meg fantasztikus volt. A Gyermekünknél, ami egy pedagógiai lap volt, tizenöt évig dolgoztam. Ott nagyon sokat tanultam a gyereknevelésről. Szenvedtem is, persze, hogy én nem így csinálom, ahogy kéne, jaj, nem így csinálom. De közben megmaradt sok minden. És kiváló kollégák… Békés Mari, Horgas Béla, aki egy Baranyából jött költő-festő, érzékeny ember. Felesége Levendel Júlia, egy izgalmas zsidó családnak a sarja, öt gyereket neveltek. Az édesapja Levendel László tüdőgyógyász, Csoóri jó barátja, egy összehozó népfrontos ember, de szívéből. Nádas Péter, Vekerdy Tamás, Popper Péter, Montágh Imre, Karátson Gábor sokszor megfordultak a szerkesztőségben. Jaj, a Gábor, Istenem! Még a közelében is jó volt lenni. A Fogarasi-havasok mellől való Török Sándor, akkor már Sanyi bácsi, a Kököjszi és Bobojsza írója, a mérhetetlen emberségével, tudós műveltségével. Ilyen közegbe belecsöppenni huszonévesen… És szívtam a tudást, de közben volt sok félelmem, és sokáig nyomasztott egyfajta megfelelni vágyás. Ettől elég sokat szenvedtem.

‍

Férjeddel, Hegedűs Tiborral utcaszínházat szerveztetek. A Hol vagy? borítóján is egy ebből az időből származó kép szerepel. A színház adott-e mintát, fogódzót, mankót a hétköznapokhoz, a levegővételekhez – vagy az íráshoz?

‍

A színház inkább csak jó teret, izgalmas hátteret adott. Írásaim csak akkor születtek meg, ha szorított a határidő. A könyvek sorsa már más volt, nem véletlen, hogy 52 éves koromban lett meg az első könyv, miután a gyerekeim jócskán felcseperedtek. Amikor a Gyermekünknél dolgoztam, akkor is írtam, azok is vállalható, jó írások voltak. Akkor találtam rá Pilinszkynél a Simone Weil-idézetre: hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Nem volt ez a választás még annyira tudatos, csak azt éreztem, hogy ez a mondat, ez mindenre, minden írásomhoz, főként minden sorsra, minden történetre, amit leírok – illik. Legjobban akkor is, most is az ilyen pillanatképszerű, útközben-történeteket szeretem írni. Persze riport is kellett, interjú, tárca – témát mindig választhattam. Ez nagy szabadság volt.

Akkoriban ritkaság volt minálunk olyan, hogy: utcaszínház. A rendszer nem is engedte a spontán utcai játékot. De mozdult valami. Sebő Feriék akkor már táncházaztak, az amatőr munkásszínjátszásnak volt tere, Tibor zseniális clown volt, amolyan Buster Keaton-alkat. A vérében volt a színház, csuda utcai komédiákat csináltak, comedia dell’arte fajtát. Volt, hogy a rendőrök leállították. De néha kaptunk engedélyt. Sok olasz utcai zenész társaság jött hozzánk, jó kis koncerteket tartottak. Volt egy kis japán magnóm, részletre vettem még a kábelgyárban, életem első munkahelyén, azzal mindent fölvettünk. Mozgalomszerűen jártak el akkor főként egyetemista fiatalok a cigányok közé, sokukat ismertük, gyönyörű anyagokat szedtek össze, és ezt bemutatták az Egyetemi Színpadon, a 25. Színházban… Nem mindig jutottam el, de azért mégis… Nagyon sok minden ért, és ez valahogy csiszolta az ízlésemet. A családi könyvtár kb. háromméteres könyvsor volt, benne Máraival, magyar úriasszonyok sorozatával. Hát imádtam! Jó sorsok, viszonylag jó fordításokban. Most is megvan négy kötet, újra is olvastam, nem olyan régen. Nem avultak el. Volt Petőfi-összes, igen. Te jó Isten! De nem volt úgymond magas irodalom. Édesapám polcán később már ott voltak, a legkedvesebbje, Fekete István is. Apu halála volt amúgy az első nagy tragédia az életemben. Egy hónappal Kinga lányom születése után ment el…

‍

‍

A Gyermekünk után a Nők Lapjához kerültél, ami akkor még egymilliós példányszámban jutott el hihetetlenül széles olvasóréteghez… Keresztül-kasul jártad az országot, láttál sorsokat, történeteket. Évtizedeken keresztül, a maga változásában, a maga természetes közegében találkoztál a „témáiddal”…

‍

Most, a magyarvalkói fellépésem után odajött két idősebb asszony, megköszönték, hogy elmentem Valkóra, s azt mondták, sokat nevettek, a szép és a kevésbé szép történeteimen is. Azt hiszem, néha hitetlenkedve hallgatták. De nem elítélték még a számukra szokatlant sem, hanem megértettek valamit abból az emberből, aki mesélt. S ez nagyon fontos. Így volt Kolozsváron is, Temesváron, nyáron Gyergyóban, most nemrég Marosvásárhelyen… Dőlt az olvasók szerető érdeklődése… néha azt érzem, érdemtelenül.

A Nők Lapja most 75 éves. Az egymilliós meg a félmilliós példányszám időszakából néha előszedek régi lapokat. Nagyon érdekes, jó képes riportokat írtak akkortájt. Szívem szerinti családképek voltak, többgenerációs családok éltek együtt, egy fedél alatt. Aztán jöttek a ’80-as évek, és akkor az én gyerekeimen keresztül is láttam, hogy valami megváltozott. A kulcsos gyerekek, a napközi… Nagyszerű napközis tanárokat ismertem meg, mert persze az elején a Nők Lapjánál is a Család rovat volt az enyém. Vekerdy, Montágh, Karátson Gábor kapcsán rengeteg jó embert ismertem meg, működő pedagógusokat, bakancsos túrázó tanárokat és másokat. A közösség, a társadalom vette át inkább a család szerepét. A tömeges házgyári lakásokban konyhapult volt, nem asztal, azt meg nem lehet körülülni. És mi állandóan erről beszéltünk, hogy körülülni, reggel, akár röviden is. A jó napközis tanárnők hagyták aludni a gyerekeket délutánonként, legalább egy kicsit. Kitaláltak sok mindent azért, hogy békéjük, pihenésük legyen ezeknek a nyúzott gyerekeknek, akik estére értek haza. Aztán jöttek a bölcsődék, az anyák visszamentek dolgozni, ami egyfajta szabadság is volt, nagy volt az ára, persze. Ha valakinek nem jutott bölcsőde, vagy nem akarta elengedni a gyerekét, akkor három-négy anya összefogott, segítettek maguknak szabadidőt csinálni azzal, hogy vigyáztak egymás gyerekeire. Nyilván ezzel sok minden megváltozott az anyaság kapcsán, másfajta anyaságról beszélünk. Vekerdy például azt mondta, nem biztos, hogy sok, de mindig minőségi időt kell a gyerekkel tölteni. Igazi figyelemmel. Sokat tudott a gyerekekről. És elmondta, hogy tessék hagyni kiabálni a gyereket, mert így nő a tüdeje, tessék hagyni fára mászni, jégen csúszkálni, rohanni, futni – mert ez nekik életszükséglet. Aztán jöttek a kütyük, és ma már nem másznak fára, és nem csúszkálnak a jégen. Ha nálunk nagy ritkán hó van, alig látok kint egy-két gyereket. Belehalok.

Láttam nemrég a HÉV-en egy gyereket – meg is írtam –, aki a párás HÉV-ablakra rajzolt. Gyönyörű sárkányt. Mama, mama, figyelj! Mama, mama, a sárkány! Nézd meg, megy. Szentendre felé megy a sárkány! Mama! A mama kütyüzött, annyit mondott szinte föl se nézve, aha! Mama, figyelj! Csináltam egy autót. Húzza a sárkány az autót. Úgy megy a sárkány, jaj, mama, figyelj, figyelj, anya, anya, anya! És ott volt az autó is a párás ablakon. Anya kütyüzik, megint aha, hú, de jó, Bence! De amikor Bence megint mutatná, anya, nézd, nézd! Akkor anya a könyökével letörli az egészet, a sárkányt, az autókat és azt mondja: tudod mit, Bence, így kilátsz, számold a piros autókat, ahogy szoktad. Ott ültem velük szemben. Azt hittem, elsírom magam. De Bence edzett volt, és mint minden gyerek, végtelenül intelligens. Kinéz az ablakon, és hallom, ahogy mondja: egy, kettő, három, négy… Számolta a piros autókat. De már nem mondta, hogy anya, nézd! Azt hiszem, ez volt az írás vége…

‍