.svg)
Marcell Dupont egyszerű ember volt. Szögletes fej, hegyes gallér, szőke, zsíros haj. Utóbbit néha kalappal elfedte. Az útlevelén szakállal látható. A feladatra tökéletesnek bizonyult. Elmondása alapján, anyja egy ismeretlen festő volt, polgári állásában egy hírlapszerkesztőségnek volt fotósa, apja pedig ápolóként dolgozott, és bejárta az egész országot, hogy végstádiumban lévő halálos betegekkel dolgozzon. Ebből következtetve munkaadói biztosak voltak abban, hogy két dologra képes: megfigyelni, és az emberek gyengeségét kihasználni. Marcell ennek nem mert ellentmondani, így a biztos munka reményében inkább bizonyítani próbálta, hogy ez több mint igaz. Elmesélte, hogy több szomszédját is feljelentette már, illetve minden hírügynökségnek fejből tudja a számát. A munkaadók számára az, hogy Marcell nekik semmilyen újdonságot nem tud megosztani magáról, jó jelnek bizonyult, így a többi potenciális személyt eltávolították a váróból, Marcell pedig kapott egy ballonkabátot, egy fogsort és egy fényképezőgépet.
Ez több mint elég volt, és Dupont már egy vonaton ült Budapest felé. A feladatra gondolt, és arra, hogy úgy érezte, mindig is vonzották az emberi fogak. A kicsi, a nagy, a lyukas, a ferde, a sárga, az őrlő, a metsző, a kitalált fogak is mint a vámpíré, vagy például karikatúrákban megjelenő fejnagyságú fogak. Hazafelé gyalogolva a kihallgatásról arra gondolt, hogy szinte elkerülhetetlen volt ez a lehetőség. Először kiskorában lett figyelmes a fogakra, amikor elvitték egy torra. A tor kifejezést akkoriban nemrég ismerte meg, amikor anyai nagyanyját temették, egy Nagyvárad külkerületében lévő bisztróban. Bár megfoghatatlan fogalomnak bizonyult, a hideg temetőben való éhező, kimerítően sírós temetés után jólesett rántotthússal és sültkrumplival tömnie magát. Ekkor úgy érezte, hogy a tor mégse olyan rossz. Valaki meghal, mi pedig megesszük. De az ezt követő pár évben éppen senki nem halt meg. Az élet unalmasan telt, a kis Dupont folyton a halálról álmodozott, esténként arra gondolt, hogy most valakinek a lelki üdvéért eszik, hogy a lélek eljusson a Jóistenhez. Soha egy falat nem maradt a tányéron. Egy nap viszont az apja hirtelen előszedett egy temetésre váró családtagot. A kis Dupont egy Lada hátsó ülésén zötykölődött, miközben szülei hol franciául, hol magyarul, hol románul beszéltek, amiből inkább csak a franciát értette. A magyar mindig is valamilyen átoknak tűnt, amivel mintha bárkit el lehetne tüntetni a föld színéről, úgy, hogy sose látta senki. A tor most mégis más volt. Nem volt se temető, se sírás, se vándorlás, se bisztró, se sültkrumpli. Egy gyérül megvilágított parasztház kertjébe fordult be a Lada, valahol egy elsötétedett falu legszélén. Marcell nem félt, mivel már nagy fiú volt, és aki meg tudja enni a saját nagyanyját, azt nem tudják bántani a szellemek. Így felbátorodva, az anyja lépéseit követve, egy domboldalon találta magát – mert a hátsó kert sose ért véget, erdőben folytatódott –, ahol pár férfi sorfalat állt, és egy másik pedig egy megtermett disznót kergetett. Marcell itt egy percre mintha nem is önmaga lett volna, és nem a disznón vagy a sötét erdőn kezdett gondolkodni, hanem hogy egy csapatnyi férfi és egy kés látványa kiváltotta belőle azt a jelzőt, hogy „megtermett”, nem mintha nem ismerte volna, de a disznót sose látta eddig ilyennek.
Természetesen ennyi férfi között az undor nem volt lehetőség, és minden egyes részéből evett a disznónak. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a foga alatt mustrálódó húsdarabok mind-mind egy egységes masszává állnak össze, itt-ott néhány eltérő állagú vagy színű különbséggel. Marcell könnyű helyzetben volt, mivel a férfiak nagy része nyitott szájjal evett, így a disznó halála utáni hangokat felváltotta egy örökké csámcsogó férfikórus zaja. Lehetetlennek tűnt nem a fogaikat nézni. Egyiknek-másiknak még egész rendben lévőnek tűntek a fogai, de már sokuknak sárga, fekete vagy semmilyen foga nem volt. Sőt, ahogyan a beszélgetés alakult, mintha Marcell szuggerálta volna beléjük, maguk is a saját fogaikról kezdtek beszélni, és kiderült, hogyha elöl még rendben is van a fogsor, hátul már azért „hiányos a felhozatal”, és a folytonos röhögéstől csak feltűnőbbek lettek. Marcell ennek hatására, vagy talán csak véletlenül, de az egyik rágósabb húsra ráharapva, kitörte az egyik elülső tejfogát. Ez hihetetlen nagy röhögést váltott ki, a férfiak körülötte mind azt mondogatták, hogy még halálában is erősebb a disznó, és hogy ez a városi fiú már ehhez is nyikhaj. A fiú kínjában velük nevetett, miközben ínyének üres részét tapogatta egyre a nyelve hegyével, ahol a mócsingos húsdarab lassan újra vérrel itatódott át. Ezután már csak egy mozzanatra emlékszik Marcell, mivel a sok hústól annyira elálmosodott, hogy szinte a foga elvesztése után el is aludt a székében. De arra felébredt, hogy hazafele a Ladában magyarul beszélnek a szülei. Sok mindent nem értett még a nyelvből, de azt az egy mondatot, amit az apja röhögve mondott az anyjának, sosem felejtett el ezután: „Most már ő is férfi”.
A pékség felett lévő lakásától, ahová mindig felszáll az élesztő, és ahonnan anyja mindennap a bejáratban ácsorgó vásárlók fejét festette, egészen a vonatállomásig minden szembejövő ember fogát megnézte. Nagy részük ápolatlannak tűnt, csorbának, szétállónak, mint a fésületlen haj vagy a széttépett levél; sokaknak előreálltak, mint az agyarak, valami ősiséget kölcsönözve karaktereiknek, de néhánynak rendezett volt, akár fehér pólók egy tornasorban. Még a buszon mellette ülő ember fogát is megnézte, óvatosan, perifériából. Úgy tett, mint a legkiválóbb turista, és nem a város felé fordult, a nevezetességek, a burkolatok, a stukkók és lámpapóznák irányába, az unásig nézett házak lepattogott, újrakent bőrrétegei felé, hanem az ember érdekelték. Látni akarta, hogyan jutott el az ember az őzbőr rágásától annak preparálásáig, és nem fért a fejébe, hogyan tagadhatta le a fog azt az egyetlen feladatot, amire létrejött, hogy rágjon, tépjen, harapjon. Marcell az utcákon járva egy másik életről álmodozott, amelyben a fogak hűek maradnak, és nincsenek se házak, se bőrkanapék, se főzés. Csak az ember van, és a világ, amit fogával rág.
A Nice-ville-i állomásra beérve vette észre, hogy mennyire fáj a lába. Otthonról egészen idáig sétált, ami a hőségben jobban kimerítette, mint gondolta. Hogy egy percre összeszedje magát, vett egy újságot, egy kávét. Az újság címlapján az állt, hogy az amerikaiak Viking–1 nevű űrszondája sikeresen landolt a Marson, de nem bírta tovább olvasni a cikket, mert az előtte ülő csoportra lett figyelmes. Egy csapatnyi nyugdíjas volt, feltehetőleg valahonnan északról jöhettek. Páran Lucien Van Impe győzelméről beszélgettek, mások pedig még mindig az ugandai terroristaeseményeket próbálták megérteni. Marcell közben az ajkak függönyei mögül próbálta kilesni a gyöngyöket, és úgy érezte, ezekkel az öregekkel most végre azt tehetne, amit akar. Ha úgy gondolná, hogy odamegy, kitépi a fogukat és kineveti őket, akkor nem történik semmi. Jön a rendőrség, feljelentés, börtön, majd elbocsátás, aztán újra itt ül és öregeket néz. Kihasználta ezt az egy perc józanságot, és megvette a vonatjegyét.
Marcell számára a felismerés, hogy egy régi emlék mennyire fontos tényezője az életének, teljesen megdöbbentette. A fogak iránti újraébresztett kíváncsisága annyira izgatottá tette, hogy egy idő után már csak sétáló fogsorokat látott maga előtt, mintha csak a foszfor villanása tűnne elő minden szájból. Legszívesebben egy-egy embernél meg is állt volna, hogy kifeszítse az állkapcsot, persze csak finoman, nem kapkodva, majd egyesével végigtapogassa a foggumókat. És ahogyan egyedül ült a kabinban, belátta, hogy az egész világ fogakból áll. A kultúrát, a gazdaságot, a politikát, de még a lakberendezést is az határozza meg, hogy a „fogak” milyen elrendezésben vannak egymáshoz képest. „Én is egy fog vagyok”, gondolt magára, ahogyan a vonatot ínynek és az egyenletes haladást pedig egy beszélő nyelvnek képzelte.
Marcell, hogy elterelje gondolatait, a kabátja zsebében elkezdte keresni a szendvicset, amit még a vonatállomás felé vett. A ballonkabát kezdett kimenni a divatból, és már senki sem látta benne igazán Humphrey Bogartot vagy Peter Sellerst, olyan érzés volt viselni, mintha öregebb lenne a koránál vagy radikális lenne. Ehhez nem segített hozzá, hogy ráadásul rozsdasárga színben adták. De egy előnye volt, hogy a zsebei mélyek és szélesek voltak. Marcell is meglepődött, amikor a szendvicse mellett egy köteg papírt is talált. A reggeli időjárástól kicsit megázva, de még egyben voltak. Kivágások napilapokból, prospektusokból, magazinokból, mindegyiken ruhák és egy öreg nő. A kétnyelvű francia–magyar kalauztól megtudta, hogy Rotschild Klárának kell kiolvasni, és ő lenne az öreg nő, aki azokat a képeken látott ruhákat tervezte. Marcell hálásan bólogatott, majd a kérdésekre, hogy miért vannak ezek nála, csak kedvesen mosolygott és behúzta a kabin ajtaját. A kalauz egy percig még bámulta az üvegajtón keresztül, majd elment. Úgy érezte Marcell, hogy volt ebben a bámulásban valami ismerős, valami, amit már érzett az arcán. De fontosabbak voltak most a képek. Az öreg nőtől eltekintve a ruhák nagyon tetszetősek voltak, főleg a vörös színűek, azokon valami éteri erőt vélt felfedezni. Mintha egy kéz kinyúlna a belekből és magába rántaná az embert. Vagy az őz szétszakadó hasfala, ahogyan az autó lökhárítójához csapódik, és tartalmát a motorháztetőre üríti. Valami emberen túli nyugalom, igen, ez volt a jó megfogalmazás.
Budapestre érkezve a férfi fáradtan, egy teljesen átizzadt ingben szállt le a vonatról, zakóját és kabátját a karján cipelve. A tetején kopaszodó és a homlokrésznél csillogó feje erős kontrasztot mutatott hátul hosszúra hagyott, összetapadt zsíros hajával. Hogy ezt elfedje, vagy hogy magát kissé otthonosabban érezze, a Keleti órája alatti kis bódéknál először egy kalapot, majd egy Népszabadságot vásárolt. Az újság címlapján aznap a marsi fényképek keltették a legnagyobb szenzációt, mivel a magyar szocialista fejlődésnek hála egyenesen egy washingtoni tudósítónktól kaphattunk első ízben híreket a Viking–1-es űrszonda sikeres landolásáról a Mars felületén. A férfi a többi hírt figyelmen kívül hagyva gyorsan lapozgatott a lapban, megnézte újra a marsi képeket, talán valamiféle összeköttetést keresve a nyugati országok és a sikerek szabad áramlása között, aztán az újsággal megtörölte levélzöld, új sapkája alatt izzadó fejét, és a kukába dobta a lapot. Az idegen ezek után nem várakozott sokat, sőt szinte feltűnésmentesen elindult a Benczúr utca 41. felé. Minden feltételezés és előzetes tapasztalat ellenére nem nézett fel, nem bámészkodott, nem értékelte a munkásaink keze munkáját, amibe nap mint nap berendezkedünk, az emberi tér legkitűnőbb felhasználása érdekében. Ez számára semmit nem jelentett, csupán pár embert bámult meg, minket, akik ott állunk minden sarkon, megnézte az arcunkat, belebámult, keresve a magyar ember sikerének titkát, a ráncokba rejtett hatalmat, a száj gyűrődéseiben serkenő dicső szavakat, a szem csillogásában a tettvágyat, az arc komplexitásában anyáink és apáink dicső történelemtudatát. Bár senkinek nem tűnt fel, hogy néz minket, nem pillantottunk felé, ballonkabátjában és kalapjában olyan volt, mint mindannyiunk szomszédja, a kedves barátunk, ebben rejlett igazi veszélye, már itt jeleznem kellett volna, hogy munkám felesleges, és bármilyen ezt követő eseményt magam is ki tudok találni, de bíztam abban, hogy rejteget még valamit a férfi előlem, valamit, amit én nem ismerhetek.
Fáradt volt aznap a város, még Kovács Kati presszókból, étkezdékből, trafikokból üvöltő hangja sem tudta felrázni az embereket. Minden lassan ment. A parkoló taxiknál az öregek még mindig a nyári olimpiáról beszéltek, pedig az űrszonda sokkal nagyobb távlatokat nyitott számunkra, mint a Montreálból elhozott pár aranyérem. Lehetetlen volt úgy ülni, sétálni, aludni vagy igazából bármire is figyelni, hogy ne a felettünk elnyúló mindenségre gondoljon az ember, egy percre talán mindenki eljátszott a gondolattal, hogy egy nap elég lesz kilépni a házból vagy kimászni az ablakon, és egyenesen egy másik világba kerül majd az ember, valahová, ahol minden új, mégis ismerős. Talán ez a férfi is így érezhette magát most, hogy a szemközti ház lépcsőházából nézem, nem csinált semmit, mióta hazaért. Levette a kabátját, feltűrte az ingét, és valamilyen képeket kiterítve a földre hosszasan bámulta őket. Az ezt követő napok kifejezetten unalmasan teltek, disznótoros a Lövölde téren, hosszas séták a Városligetben, egy-két presszó meglátogatása, aztán otthoni képnézegetés. Az idegen az első napokban szinte minden lehetséges magyar divatmagazint felvásárolt, valahonnan még több külföldi lapot is beszerzett, és az ideiglenes lakását teljesen kitatarozta velük. A távcsővel nem lehetett rendesen belátni a szobát, de a földön végig, és az ablakkal szemközti falon is jól kivehetőek voltak a különböző modellek és ruhák képei. Erről hosszas és részletes feljegyzést készítettem, ameddig egy vasárnap alkalmával magára hagyva megfigyelőállásom a fogorvosnál várakoztam. A ruhák iránti érdeklődése ugyanis nagyon érdekelni kezdett. Feltételeztem, hogy esetleg ferde hajlamú illetőről van szó, bár az objektív megítélés érdekében ezt a lehetőséget csak zárójelben jegyeztem meg magamnak, ugyanis fura viselkedésére nem ad teljes körű magyarázatot. A ruházata, a stílusos, dohánysárga ballonkabáttól eltekintve, teljesen hétköznapinak volt mondható, és sem hajviselete, sem viselkedése nem utalt arra, hogy esetleg eklektikusan rajongana a divat iránt. Arra következtettem, hogy esetlegesen valamilyen külföldi divatcég képviselője, vagy ha más nem, spionja. A lényeg ugyanaz, megszállott módon foglalkozott a ruhákkal, úgy, hogy semmilyen magyar divatszalont nem keresett fel az ekkor már sokadik napja tartó itt-tartózkodása alatt.
A fogorvosom udvariasan várt mellettem, ameddig lejegyeztem a gondolataimat, és csak a tollam leengedése utána szólított meg és invitált be a kezelőbe. Az előkészületek alatt arról meséltem, hogy jelenlegi munkám alig csak pár utcára van innen, és hogy úgy tűnik, a világ közepén van ez a rendelő, mivel mintha mindig a közelben lennék. Erre a fogorvosom csak legyintett, és megköszönte, már sokadjára, hogy hozzá járok. A gumóim és metszőim ütögetése közben arról beszélt, hogy vigyázhatnék jobban is a rágóimra, nem mintha nem lehetne már újat csináltatni, de higgyem el, hogy az több fájdalommal jár, mint rendszeresen fogat mosni. Miközben éppen az egyik hátsó fogammal bajlódott, a nővér sóhajtozva jött be a szobába, és csak annyit közölt, hogy már megint itt van. Az orvos egy percre kiment, és hangos szitkozódás után visszatért, én csak nyitott szájjal meredtem tovább a fény felé, néha rápillantva arra a pálinkás poszterre, amit már szinte álmomban is le tudnék rajzolni. Egy középkorú férfira panaszkodott, aki aznap már harmadjára jön be a rendelőbe rothadó fogaira panaszkodva, majd amint nagy nehezen megértem, hogy mit beszél félig magyarul, félig franciául, addigra meggondolja magát és elmegy. Valószínűleg fáj szerencsétlennek, és lehet, fóbiája is van, de mit csináljak vele, ha nem hajlandó leülni a székembe? És ilyen embereket beengedünk az országba, teljes őrület. Erre nem válaszoltam semmit, öblítettem, és egy hosszas elköszönés után az emberem után eredtem, de aznap este már nem indult sehova, úgy ült otthon az ágya szélén, a ruhadarabok bámulásában elmélyedve, mint aki soha nem is volt kint az utcán.
A férfi a hetedik napján, pénteken többször is elhaladt a Váci utca 12. előtt, ahol nem egyszer fotót is készített a Clara nevű boltról. Beletelt pár napba, ameddig be is tudott menni, sokszor csak a kirakatból bámult befele, míg egyszer az ajtót kinyitva félig átlépve a küszöböt vissza nem fordult. A kezdeti divatmánia után ez csak még nagyobb érdeklődést keltett bennem. Viselkedése helyenként már a mániákus zavarra emlékeztetett, de túl keveset láttam belőle ahhoz, hogy ez megállapítható legyen, lehet, hogy csak megszállott vagy zavart volt budapesti tartózkodása miatt. Végtére is a magyar városban csak magyarok igazodnak el, minden utcája, tere, butikja, pincébe vezető lépcsője, hátsó bejárata, befalazott ablaka és téglafalai csak azoknak szólnak tisztán, akik értik a hívást, ezt egy külföldi csak megigéző dallamnak vagy felkavaró zajnak érzékeli. De bárhogyan is hallotta az idegen, egy kis idő elteltével sikerült bejutnia, sőt állandó vásárlója lett az üzletnek. Többször új ruhában jött ki, feszesre varrt zakóban, élére vasalt kasmírnadrággal, lakkcipővel, egyszer mustársárga, máskor makkbarna összeállításban, de még női ruhákat is vásárolt, és ahogyan megtudtam az eladóktól, a feleségre számára vette, akinek terhessége miatt folyton változik a mérete, így minden nap eltérő méreteket mond. Nem tudtam, hogy az eladók naivságán vagy aktív fantáziáján mosolygok-e, de mikor meg akartam győzni őket, hogy ez csak egy teljes hazugság lehet, addigra már kicsit aggódva néztek egymásra. A kezdeti önfeledtséget, hogy egy francia úr vásárol náluk, felváltotta a fogcsikorgatás. Az úr a divattervező hölggyel is szándékozott találkozni, de közöltük vele, hogy az nem lehetséges, ugyanis mostanában sok időt tölt otthon pihenés céljából. Ezt gyorsan feljegyeztem magamnak, és elindultam a férfi után.
Mire a férfit utolértem, már rég a Benczúr utca elején járt. A férfi egyre többet tekintgetett hátra, észrevette, hogy követem, talán már sokadjára, és gyorsítani kezdett. Megfontolt lépésekkel követtem. Néztem, ahogyan a disznórózsaszín zakója gyűrődik a hátán, és csípőjénél dobálja magát a menetszélben. Éppen fordult volna be a kapualjba, amikor az utca közepére zuhant egy öreg nő. Semmi hang nem előzte meg, már csak a csattanást hallottuk, ahogyan a test apró darabokra zúzódik szét, és kiereszti magából a nedveket. Mind a ketten elfeledkeztünk egymás létezéséről, és megdöbbenve álltunk Rotschild Klára testét bámulva.
A férfi odament, és elkezdte felszedegetni a szétszóródott fogimplantátumokat, de ahogyan közelebb ért, a szétroncsolódott női arcot látva meggondolta magát, készített egy képet, és elindult a vasútállomás felé. Mentő hangja hallatszott a távolból, a test köré lassan tömeg gyűlt, és elvesztettem a férfit. A lakásban csak a kivágott képek maradtak, és egy teljesen ép fogsor az asztalon.
Magyarországot népszerűsítő regény írására nem alkalmas.
