.svg)
– sorok egy érettségi fotó alá –
The future has just begun – virít szembe a reklámfelirat, és ez óhatatlanul az Európa Kiadó Mocskos idők című dalát idézi fel bennem, bár nem az én generációm zenéje, és a nyolcvanas évek magyar undergroundja nem is áll különösebben közel hozzám. Az én generációm a kilencvenes években eszmélt a világra, amikor az igazán mocskos idők már elmúlni látszottak, a jövő pedig azonosnak tűnt a jelennel. Akkor még nem tudtuk… Azóta túlvagyunk az emberélet útjának felén, a gyermekeink is lassan abba az életkorba érnek, amikor a jövő kontúrjai világosabbak lesznek számukra, és ha elrontják, azért természetesen mi leszünk a felelősek. Az érettségi találkozókat elkezdtük ötévente tartani: hallgatólagos beismerése ez annak, hogy vészesen fogy az időnk, amit még egymás – és magunk – társaságában tölthetünk.
„Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok, s nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki egy napot” – ez jár a fejemben, amikor belépünk egy csíkszeredai gimnázium kapuján, talán nem véletlenül, mert a szerkesztőségünk kibővített csapatát, Wirth Imre mellett, Kemény István is erősíti, aki meglepetésre (?) épp az Egy nap életet olvassa fel az összeterelt kiskamaszoknak. Rendhagyó irodalomóra – így nevezik udvariasan azt, amikor a diákok olyan írókkal találkozhatnak, akik még életben vannak.
„Gyertek, gyertek, mert izgalmasabb lesz, mint a Bánk bán” – biztatta egy nappal korábban a tanárnő a tétovázó gyerekeket, egy másik, székelyudvarhelyi iskolában. Ugyan nem vagyok meggyőződve arról, hogy érdemlegesebb élménnyel tudnánk szolgálni, mint a reformkor dráma- vagy bármely műnemű irodalma, illetve a hozzá tartozó történelmi háttér, nem bírom elhessegetni a képzetet: valamikor, évtizedek múltán ugyanígy ösztökéli majd egy akkori tanárnő az akkori középiskolásokat, csak akkor mi leszünk azok, akiknél az éppen aktuális „kortárs írók” izgalmasabbnak bizonyulnak. A találkozó egyébként vidámra sikeredett, viharvertebb kollégáim elmesélték, hogyan rúgták ki őket az iskolából vagy a bentlakásból, és azt sem bántuk, hogy a kvízkérdésünkre (Helikon-pólót lehetett nyerni) a választ az elkalandozott figyelmű diákok legjobb barátja, a Wikipédia adta meg.
Nem mondtam el Kemény Istvánnak, hogy életem egyik legnagyobb megtiszteltetése kapcsolódik a verséhez: a húszéves érettségi találkozómon engem kértek fel, hogy az évfolyam diáksága nevében „szóljak az egybegyűltekhez”, szóltam is, néhol megilletődötten, végül pedig úgy tűnt egyszerűbbnek, ha elmondom az Egy nap életet, mielőtt kifutnék onnan, „mint bölcsnek hitt, öreg férfiak”.
Nem mondtam el a társaimnak akkor, hogy mi vagyunk az átmeneti nemzedék, amely gyerekfejjel megtapasztalta, milyen hiánygazdaságban és zsarnokságban élni; akik sorbanálltak kenyérért és tejért, rozsdálló játszótereken töltötték a délutánjaikat, jegyre kapták a húst, pult alól a banánt, petróleumlámpa mellett tanultak este, azt, hogy létezik nagyvilág, a könyvekből tudták, alig kapiskálták, miért kell halkan, elfüggönyzött szobákban hallgatni bizonyos hanglemezeket, és voltunk sokan, akik mindennek zárásaként hallottunk gépfegyverropogást az utcán. Tudhattuk volna, hogy ez a felkészítő jó lesz még valamire – de amikor először suhantunk el úgy autóbusszal egy határőrbódé mellett, hogy senki nem állított meg, elfelejtettük, mire kellett volna felkészülni.
Aztán voltunk reménytelenül szerelmesek (minden szerelem reménytelen), olcsó bort ittunk a házibulikban, titkon szívtuk a cigarettát sötét lépcsőfeljárókban, csápoltunk hajmetálra, elvegyültünk és kiváltunk, munkát kerestünk és családot alapítottunk, ésígytovább, míg elhittük, hogy ez mindig így lesz, és eszünkbe sem jutott, hogy visszatekintve a mából azok a zűrzavaros, vadnak hitt kilencvenes és a fásultan konszolidált kétezres évek lesznek a boldog békeidők.
Volt nagyjából húsz jó évünk, míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt. Lehettünk volna gyanakvóbbak, gondolhattuk volna, hogy a történelem, minden ellenkező híresztelés dacára, nem érhetett véget, a világ veszélyes hely, és az, hogy évtizedek telnek el valódi közösségi kataklizmák nélkül, a történelemben a kivételt jelenti, nem a szabályt. De hát ez is klisé; az egész történelem egy gigantikus klisé.
Lehettünk volna, tudhattuk volna, gondolhattuk volna.
De most a jövő itt van, és sose lesz vége.
Klisék, csupa klisék.
Melyiket írjuk mottónak a tablóképünkre?
