Aeterna (Rövidrózák)

Aeterna

‍

Gyümölcsfák szirmai takarják a kertet mindenütt. Ujjai körülindázzák a kerítés rácsait, míg egyik keze kapaszkodik, a másik magasan átnyúl fejem fölött a húsvéti süteményestállal, aztán még lehajol az átrepült pöttyös labdáért kalács arcának gömbölyded mosolyával. A nyár sűrű erezetű, lédús leveleket bont. Szikrázik a fény a fügefákkal, páfrányokkal beültetett, egzotikussá varázsolt kertben. Süldő macska szalad a gondosan vezetett lugasból a távolabbi bokrok sűrűjébe. A hosszú facölöpökre épített, gyékénnyel fedett kerek kiülőben bejárt világok léptein kopog az ősrégi írógép – a férj felfedező, sok a rögzítendő anyag. Ezüstfenyő magasodik felette, a billentyűkről le kell törölni a gyantát…

Lehajolok és átölelem az asszony hajtott vállát. Magára maradt. Az édenből lassan visszahúzódik a házba, könyveket ír a hagyatékból. Odakinn száraz gallyak sercegnek el-elkóborolt állatok nyomában. Az enyémek is olykor átlopóznak, kénytelen vagyok utánuk menni. Nehezen jutok be, a csengő sem szól. Szél hordja a leveleket és feljegyzéseket. Együtt sodródnak a fel-felröppenő, majd újra földre hulló falevelekkel. Valamikori tejesedény hever a verandán, benne temérdek tűlevél. Apró, ezüstös kristályok hullnak a szemembe… Az őszi porhó, majd a téli csendes hóesés finom pelyhei eltakarják a körvonalazódó valóságot.

Amikor már nem jön senki kaput nyitni. A korhadó fakeret szorításában tenyérnyomok az ablaküvegen; a kilincs nem zár, táblája kileng a szélben, és az ajtó is tárva-nyitva áll. Hideg és huzatos a konyha. Üres a tálaló – nincs kinek adni vagy elfogadni. Fémkések hevernek az asztalon, és egy befejezetlen szabásminta. A nappaliban etióp totemszobrocskák és élethű felvételek a 20. század hátizsákos utazójának gépéből: beavatási és termékenységi szertartások néhol túlexponált képmásai. A vitrin fölött még ott függ ünnepélyesen Angkor faliképe, mellette a Táncoló Shiva. Körben szögekre akasztott legyezők és bohókás szalmakalapok, de hiányzik minden valamirevaló értéktárgy. Könyvkupacokon bukdácsolok át, elborított asztalok és székek között; a hálóban szétfeslett női ruhák szanaszét. A tárgyakban őrzött történetek puszta lenyomatai két kifosztott életnek.

Hangtalan állok ebben a múltszagú csendben. Lábam alatt a kiszáradt padlón kopott perzsaszőnyeg. Alig kivehető rajta az elhullt macskatetem. Lágyan rajzolódnak ki ismerős cirmai a sima anyagon – valahogy úgy, ahogy a bőrön előtűnnek az első fiatalkori ráncok… Kifordulok a szobából, a házból, a védelem nélkül maradt testek hallgatag-beszédes sűrűségéből. A kert sűrűn bozótos, a fává erősödött tövises bokrok koszorúja többé nem enged be kéretlen látogatót. A kertben a levegő könnyű virágillattal telt, és a terasz lépcsőin fölfelé kúszik-kapaszkodik egyre a fehér Golgota-virág.

‍

‍

Igézés

‍

Erős tavaszi szél támadt, a peron végénél szinte behúzott a vonatba. Felvonszoltam magam után a bőröndömet, egy zsúfolt fülkébe szólt a helyjegyem. Az este leszállt, és elpiszkolt lámpák fénye világította meg a fáradt arcokat. Zárkózott tekintetek kerülgették egymást, hogy végül gondolataikkal együtt lassan magukra csukják szemhéjukat.

Talpfák érintkeztek, monoton ütemük halkan lüktetett. Az utasok csak néha járkáltak ki és be, nagy ritkán leszálltak és elvétve felszálltak, mígnem egyedül maradtam a hatszemélyes kupéban. Ekkor elnyomott az álom.

„Cluj-Napoca” – ez volt a kivilágított táblára írva, amit legközelebb megpillantottam. Városból érkező érces hangok tódultak a vonatra. Harsány kamaszok, egyetemisták, sokgyerekes román családok közt hallgatag öregek lepték el a kupékat. Az enyémbe csak egyvalaki érkezett. Fiatal és határozott férfihang köszönt, így: „Jó estét”. Úgy éreztem, Miklósnak hívják.

Az égbolt sötét volt, már-már fekete és mégis átható fénnyel ragyogott. Szürkés fátyolfelhőinek redői közt, amint fel-felpillantott, az ablakon túli csillagvilág fénylett, akár mesebeli juhászok szeme.

Arcvonások és hegyormok vonalai rajzolódtak ki, ahogy hajnalodott. Erdők sűrűjében elhagyott kúriák és parasztházak zakatoltak el. A falvakban füst gomolygott, a megállóknál friss tej és harmatos gyógyfüvek illata szállt.

Miklós révetegen követte a tájat. Nagyokat nevetett, amikor egyenként nevén neveztem az út szélén felbukkanó teheneket. Egyszer egy faluhatár szűkös megállóján időztünk, mikor leszálltam épp csak egy lélegzetvételnyi időre… Mekkora meglepetést okoztam, ahogy egy pohár tejjel a kezemben tértem vissza hozzá!

Ki vagy te? – kérdezte tőlem, először rövid ismeretségünk kezdete óta.

Nem válaszoltam, de ez akkor nem igazán zavarta. Csendben utaztunk tovább. Az egyre magasodó, mélyzöld fenyvesekkel takart hegyvonulatokat éles sziklák tűzdelték, szűk medrükben fehéren habzó patakok csörgedeztek. A sárba olvadt talajban a szikár növények erőre kaptak, de az itt-ott feltűnő izmos, hosszú szőrű lovak még a tél hidegére emlékeztettek.

Hol járunk? – szólalt meg ismét Miklós – jó ideje nem látni helységjelző táblákat.

Arcán zavart mosoly és a felismerés komolyságának vonásai váltották egymást, míg meg nem állapodott a megilletődött huncutságban. Nem csodálkoztam, hisz felkavaró lehet, ha egy fiatal értelmiségi, ösztöndíjas kutató budapesti konferenciájának reggelén a Keleti-Kárpátok felé tart, már az útviszonyoktól akadályoztatva poroszkáló vonaton. A dátum április 24. – mifelénk Szent György napja, a legtitokzatosabb dolgoké.

Elengedtem hát. Nem volt kétségem kimagasló tudásában, és hogy kutatásainak eredményeit a lehető leghamarabb megismeri a szakma. A következő állomás már kies pusztában volt (neve hosszú, kibetűzhetetlen). Üres messzeségén átcsengtek a távoli hágók közt járó dallamok, madarak szárnysuhogásában vibrált a levegő. Miklós hosszasan nézett az arcomba, arra a nőre, aki észrevétlen erre a messzi peremvidékre sodorta. Álmodni, ébredni. Nehéz szívvel szállt fel a szemközti vágányról érkező roskatag szerelvényre a délceg hegyek tágas ölelésében a sejtelemmel, hogy egy kicsikét már hisz a boszorkányokban. Mindketten tudtuk, hogy egy napon visszatér.

‍