Komód-titok (Rövidprózák)

Komód-titok

‍

szeretem a harmadik emeletet, a Covid utáni másfél évben kedveltem meg, amikor végre beengedtek a kórházba, végtére is munkaviszonyban állunk, ha dolgozni akarok, hát mennem kell, különben nem fontos, hogy ott vagyok, az onkológia életében mit számít, hogy egy emberrel több vagy kevesebb, egyáltalán mi is az, hogy „consiliere spirituală”, mire jó a lelkigondozás, kérdezik értetlenkedve, ezen békés-békétlenséggel értetlenkedem, mégis oda igyekszem, hetente kétszer vagy háromszor, a folyosó közepére elhelyezett kis komódhoz

szeretem a harmadik emeleten a komód fölé elhelyezett kis fehér táblát, háttal a falnak, mint egy információs pult, segíti a tájékozódást, könnyű, kis oszlopokba sűrítve, szobaszám szerint felsorolva állnak rajta a nevek, jobb oldalon az orvosé, bal oldalon a hozzá tartozó betegé, a komódnak nekitámaszkodva aligha könnyű írni a táblára, figyelni kell, hogy passzoljon a filc színe is, ezt csak letörölni lehet könnyebb, gondolom, miközben feljegyzem egy kis cetlire az illetékesek nevét és szobaszámát, talán kevésbé lehet így hibázni, én nem szeretnék, csak jól oda kell nyomni a szivacsot a táblához, egy biztos mozdulat, és fehér minden, én is úgy húzom ki a feljegyzett nevek adatbázisából azt, aki nem fogad, legutóbb a székelyt, a bereczkit, a baloghot, dadogva váltok színt, komódnál, köpenynél fehérebb vagyok, miközben az illető is színt vall, hogy román

szeretem a harmadik emeleten a nővérek szobájával átellenben elhelyezett kis komódot, ott szaladunk össze, mint egy piactéren, ott csípem el alkalomadtán az ápoló és orvos párbeszédének egy rövid részletét, egyáltalán nem érdekes, csak a beteg szempontjából, ott szerveződik az ő élete is ezentúl, hogy milyen a vérképe, ott tudatják vele, és annak függvényében a kezelést is, mindenkinek titok, hogy mi lesz a vége, nem lehet csak úgy „ki vele”, tessék szépen kifáradni a kórteremből, Miatyánk közben is, mert valami fontosnak kell történni, nem tartozik rám, nem kétséges, az én feladatom a látogatás, kétségbeesem

szeretem a harmadik emeletet, a komódnál összeszűkül a tér, finom hajlongással ott halad el a soros gondozónő is, rutinosan mozgatja az antibakteriális vízben megmártott felmosórongyot, mégsem haragszik, ha rálépek a nedves padlóra, többször is odasimulok a falhoz, hogy ne tapossak rá kegyetlenül a munkájára, hogy ne zavarjam meg a linóleummal bevont padló, a víz és a felmosó titkos találkozását, a falhoz tapadva nézem, hogy másodpercek alatt hogyan válik láthatatlanná a csillogó nedvesség, elmerengenék a fakuló foltok szépségén, de a nő biztat, hogy induljak, a cipőmre húzott kék színű nejlon recsegése megzavarja a kifeszített időt, az ujjam koppan az ajtón, és ott vagyok ismét a fájdalom időtlenségében, messze szaladnék

szeretem a harmadik emeletet, nem követ gyanúsan a bagolymintás felsőjében az éjszakás ifjú nővér, nem vonhat kérdőre sötétbarna tekintetével a második emeletről a zöld egyenruhás műtős, mit keresek ott, csak a zöld ruhás beszél, hamar elmondja, hogy mi történt, és hogyan, nyissz-nyissz, mindent szépen kitakarítottak, a műtét jól sikerült, a kötözés passzent, naponta cserélik, ha átüt gyakrabban, ezután minden nap lehet várni a gyógyulást

megnyugtató, hogy mindent eltávolítottak, a beteg is távol került magától, ez nyugtalanító, ha jól lenne, miért zokog, amikor rákérdezek, azt mondja, nem fáj, persze, 6 óránként antibiotikum csepeg, 4 óránként fájdalomcsillapító, épp harmadjára mondaná, ami megtörtént, belejajdul, nem érti, mi történt, még csak 2 óra és 40 perc telt el a második adagtól, kínosan hosszú az éjszaka, a nappal is, holnap is hallgatok, minden nap hallgatok, hallgatnom kell valakit, meséli majd, ami történt, ahogyan történt, nem érti majd, miért történt meg mindez vele.

‍

‍

Semmi sem történik

‍

A papot és a kutyát a szájáért tartják

Egy kis falunak vagyok a lelkésze bő tíz éve. Rendezem az egyház ügyeit, pásztorolom a gyülekezetet, prédikálok. Minden vasárnap. Több száz prédikációt elmondtam már.

Szeretek prédikálni. Folyékonyan beszélek az isteni szeretetről, a bűnnél értelemszerűen elakadok. Mégis beszélnem kell róla egy héten akár többször is. Vasárnap mindenképp.

Mindig ugyanazt mondom: Isten szeret, az ember bűnös. Mindig ugyanabban az órában. Mindig ugyanazoknak az embereknek. Akik mindig ugyanolyan távolságban ülnek a szószéktől, ahonnan csak a fejük búbját látom.

Amelyik pap hét közben láthatatlan, az hétvégén érthetetlen

Hét közben rendszeresen összefutok a hívek némelyikével. Meg másokkal is a faluból. Ha például a tejet veszem el Julis nénitől, vagy ha fájdalomcsillapítót kell vásárolnom a gyógyszertárból.

A szűk térben ilyenkor jólesően fürkészem a közeli arcokat. Sok arcot látni hétfőnként az üzletben is, a falu apraja-nagyja sorban áll, ha mondjuk disznócomb van kínálatban. Fekete-fehér ancúgommal belevegyülök a tekergőző tarka-barka sorba, a színes élettörténetekbe.

Észrevétlenül telik el a félóra, belefeledkezem a hallgatásukba. Időnként abba is, hogy melírozott hajú feleségem otthon vár. Szegénykém. Cukros már tizenhét éve. Amióta a pert elvesztettük, inzulinra is került. Aztán a jobb lába, az is ment. Azóta meg minden. Biztos ingerült lesz, és még ott az ebéd is. Adagját csak azután kaphatja meg.

Vasárnap van. Fekete-fehérben vagyok. Ismét prédikálok. Mindegy, hogy mit. A lényeg, hogy teszem a dolgom. Bármelyik textust is választom, valamilyen módon elhangzik, hogy az istenfélő áldást nyer, a bűnös előbb-utóbb meglakol. Nincs arany középút. Julis néni is sokszor mondja nekem, hogy nincs arany középút. Csak fehér. Csak fekete. Mind tudják ezt, fehéren-feketén. Mindent tudnak. A parókia fala is üvegből van.

Hosszú volt ez a vasárnap, de végre hazaértem. A parókia ajtaja nyitva van. Mindig.

Belépek rajta. Jólesne egy kis csend a szolgálatok, beszélgetések után. Az előtérben gyorsan vállfára teszem a palástom.

Bentről, a feleségem ágyáról, jajgatás szűrődik ki. Csak a feje búbja látszik ki a takaró alól, mégis hallom, amint átkozza az életet. Megint magára tekerte a pokrócot fájdalmában.

Megállított Julis néni lánya – mondanám, de megelőz. Mélyen levegőt veszek, mert kezdődik.

Nem törődsz velem. Mindig fontosabb a másik. A gyülekezet ügye. A hívek pásztorolása. A prédikálás. Tőletek felfordulhat, meg is halhat az ember. Majd meglátod, ha én nem leszek. Prédikálj csak, prédikálj!

Nekem is mindig prédikáltak. Prédikálj csak, prédikálj – gondoltam akkor magamban. Fehéren-feketén megmondták. Kuss volt nekem. Azistenígy. Meg: azistenúgy. Prédikálj csak, prédikálj – gondoltam magamban. Sokra is mentem a véleményemmel. Most aztán beszélhetek.

Ha elhallgattok, a kövek fognak kiáltani

Későre jár. Holnap temetés lesz, megint prédikálnom kell. Érzések kavarognak bennem, nehezítik a készülést. A feleségem az ágy fölött lógó kötélbe fél kézzel kapaszkodva kiabálja, hogy aludni szeretne. Fura módon már most hiányzik Julis néni is, pedig még el sem temettük. Üres marad a helye a padokban is.

Épphogy összehúzták. A fekete palást meg öltöny alól csak egy szikrányi fehér látszik ki. Az idő is esőre áll.

A templom fala elnyeli a hangom, de én beszélek, hangom belevész a térbe, de megállás nélkül mondom, hogy Isten szeret, hogy az istenfélő már ebben az életben áldást nyer.

A bűnről ma kivételesen hallgatok.

‍

Aranytócsa

‍

Feri bácsi, református betegem, a jobbkéz felőli ágyon szundikál békésen, az ajtó félig nyitva, infúzió bekötve, a pizsamájáról ismerem fel, két héttel ezelőtt is ezt viselte, jó, hogy itt van, jó, hogy folyik a hidratálás, hogy pihen, ilyenkor gyógyul, mondja nekem teljes meggyőződéssel, dehogy fekszik otthon, falura megy, az állataihoz, már nem galoppban, értük van, hiányoznának neki, lódoktor

az álommaradék frissessége szemhéján, kíváncsian, jóságos tekintettel, egyenes gerinccel ül, kurta lábai lelógnak az ágyról, a drappal finoman kockázott bordó molton pizsamanadrág elüt a világoskék puha frottír felsőtől, szürke-fehér csíkok szelik át szelíden az egészet, ebben a kórházi kuszaságban észre sem vettem mindeddig, mennyire nem illenek egymáshoz, Feri bácsihoz még annyira sem, ő a rendet szereti, a szívében is az van, a házában, az udvarán, a rendelőjében

úgy örül nekem, mintha angyal lennék, ő biztosan az, azóta, bárhol van, utcán, állatok közt, a kórteremben, itt mindenképp, jól megvannak négyen, külön-külön is, bár három az egyhez, ez mindinkább természetes, mind istenfélő, meséli, hajnalban a bal ablaknál fekvő ortodox férfi térdelve imádkozott, ágyával párhuzamosan egy szemüveges, vézna férfi épp bibliát tanulmányoz a félhomályban, örvendek, hadd hallja, mit mond az áldott orvos, lábujjhegyen lépek az ágy fejénél lévő zöld taburetig, összehúzom magam a kagyló és szemetes árnyékában, az eleven társalgás kissé megcsendesedik, jó, hogy van kedv és téma, mi is folytathatjuk, kéthetente hetvenkét órából egy mindenképp a mienk

Feri bácsi szeret beszélni, jó vele beszélgetni versekről, álmokról, állatokról, a szeretteiről, a jó Atyáról, elmondja, mindannyiszor Adyt idézve, hogy huszonkét évvel ezelőtt váratlanul átölelte Isten, amikor kiemelte a daganatot a májáról, ami negyvennégy évesen körbefonta, most a vállán, de vállon ragadják ezt is, egészen biztos, a bizonytalanság volt az egyetlen biztos akkor, nincs sok hátra, mondták, a beavatkozás beavatás lehet, élet és halál titkába, élet lett, álom ez, sokaké, mindenkié, ezt kérik, ezt a kis örök élet előtti meghosszabbítást, mindmindmind

ha nincs sok hátra, fussunk még egy utolsó kört, vagy tegyünk még egy végső sétát, csakis a fővárosban érdemes, csak négyszáznegyvenkilenc kilométer légvonalban, egy hatalmas lépésnek tűnik az egész, az ország nyugati részéből, Szatmárról kell leutazni délre, a professzor délben fogadja, szimpatikus, mindent elébe tár, halált és életet, mindent átbeszélnek, délután pihenhet, még át lehet gondolni, délután kezdődik a harc, a döntés az övé, kié, az orvos is percről percre azt teszi, a műtőben négy óra múlva tehetetlenül hagyja abba a nyolc orvos, vigyen végig, doktor úr, villan be a kérés, egészen az út végéig, Krisztus vár ott, élet ő, még kilenc órán át műtik

a szoba fehér, mint Feri bácsi, mindent egy lapra tett fel, fehér lesz vagy fekete, miközben bőröndjét nyitja, a szorongás szétveti, lelkének nyugta nincs, csak üdve, azt kiimádkozta hívő édesanyja, mind ilyet tesznek azok, szeretetből, ott lapul a biblia a törülközők és pizsamák között, de fekete, jaj, lapozzuk fel, szól a zsoltár, keményen megostorozlak, de nem adlak át a halálnak, Atyám, a te kezedbe teszek le mindent, jó, hogy nyitva tartod, jártányi erőm sincs már, te adj eleget álmomban

a kóma három napig tart, az intenzív osztály fehér környezete rémséges csatatérré változik, a psziché mély tengeréből vadállat jő fel, nem egyszerű ollóslábú, amit a doki csak úgy kimetsz, hatalmas tehénformájú, szörnyűséges a feje, szája, felé közelít, segítség, a mennyezet egyik sarkánál hirtelen egy pontocska világítani kezd, mennyei lézerfény, a mennyből ennyi is elég, a szem is csak pillanatokig bírja, a fény terjed és gerjed, a tenyerét is mindjárt összeégeti, összeszorítja, kinyitja, csillog a markában az aranykereszt, hirtelen lenyomja az állat torkán, le a gyomráig, megrázkódik, elolvad, Feri bácsi aranytócsában áll, álomból elég, álomnál több ez

Feri bácsi megébred, az ágyánál a síró feleség, ne sírj, a golgotai kereszt megmentett, mondja, azóta mindenhol, mindenkinek, nekem is, vigasztal, ahogy ott kuporgok a széken, meséli örömét, fájdalmát, amit csak a felesége tudhat, a mellette lévő ágyon a szemüveges vézna férfi hangosan beszél, az ötórai uzsonnát hozzák, a tévé is egyre hangosabb, az indulat fokozódik, a gőzt ki kell engedni, öntsünk végre tiszta vizet a pohárba, ezek csak magukat szeretik, mondja Feri bácsi, miközben egy pillantást vet a másik ágyon fekvőre, rám, ez valamilyen szekta, mondja, bezzeg én csendben voltam, amíg imádkozott, mondja, még a tévét is kikapcsoltuk, mi is éppen olvasnánk-imádkoznánk, fáj neki, érzem, terelném a figyelmét, messzire, magasra, az első keresztyénekre, Jézus-mozgalomnak nevezték, szektának, szektásak vagyunk mind, gondolom, olyan kevesen maradtunk

‍