.svg)
2024. November 1-jén az LCD Soundsystem 7 év után először új kislemezt adott ki x-ray eyes címmel.
Minden olyan tartalom, ami New Yorkból jön, eleve nagyobb figyelmet kap, mint bármi más. A város aránytalanul nagy kulturális befolyása miatt van folyton az arcunkban például Timothée Chalamet, Donald Trump, Cardi B, Adam Sandler vagy Mike Tyson; hogy ki mennyire tartja túlértékeltnek a munkásságukat, az természetesen ízlés dolga, viszont az bizonyos, hogy ezek a celebek mind jókor voltak jó helyen, szülőhelyük a tenyerén hordozza őket és gondoskodik arról, hogy soha ne kophassanak ki a köztudatból.
James Murphy, a 90-es évek New York-i underground szcénájának kedvelt dj-je összegyűjtött minden őt ért zenei hatást és tapasztalatot, majd egyetlen kreatív energiabombába sűrítette: megalapította az LCD Soundsystem zenekart. A 2002-ben elindított projekt egyedi hangzásvilága az elektronikus zene, a dance-punk és az indie rock elemeiből tevődik össze, ami valljuk be, egy borzasztó kombináció is lehetne, de az LCD mégis világhírre tett vele szert, s ezzel egy időben az indie-ethosz velejébe is sikerült beennie magát. Hírnevüket olyan slágerek alapozták meg, mint a Losing my edge (2002), Daft Punk Is Playing at My House (2005), Tribulations (2005), All My Friends (2007) vagy a Dance Yrself Clean (2010), és, New York ide vagy oda, valami olyasmi született, aminek nincs szüksége a város dédelgetésére; ezeknek a daloknak semmiért sem kell a szomszédba menniük: van itt szintetizátor, kitűnő dalszövegek, mindenféle effekt, dob, diszkó, post punk, robothangok, misztikum, lendület, szarkazmus és még sorolhatnám.
A november 1-jén derült égből megjelent x-ray eyes című kislemezüket kirobbanó örömmel fogadtam, majd kicsit gondolkodtam, és rájöttem, hogy inkább tartanom kéne tőle. Amikor egy viszonylag régóta aktív zenekar új zenét ad ki, akkor szokás szerint duplán hegyezzük a fülünket, hogy szükség esetén azonnal arról sopánkodhassunk, hogy „ez nem a régi Rolling Stones” vagy „Iggy Pop sem olyan, mint volt”, „eladták magukat”, „abba kellett volna hagyni a csúcson” stb. De szerencsére erre nem került sor. Belehallgattam, végighallgattam, aztán meghallgattam még százötvenszer, és közben eszembe jutott, hogy mit is szeretek annyira az LCD Soundsystemben: látszólag egy „okos emberek okos zenét csinálnak” (ezt Redditen olvastam, és nagyon jót derültem rajta) szituációval állunk szemben, Murphy minden önsajnálatának és keserűségének mesterségesített kavalkádja zúdul ránk. Viszont abban a pillanatban, hogy belemegyünk a játékba, amit ez a rétegelt zenei univerzum kínál, elkezdjük meghallani a szeletelős beatek és robothangok mögötti finom utalásokat, az optimizmust, az emberközeliséget és a groovy ismétlődésekbe csomagolt életigenlést. Az LCD Soundsystem olyan erő, amely képes egy egész életstílust megragadhatóvá tenni, így álcázhatja magát akár intelligensnek, akár seggrázósnak, képtelen elveszíteni az élét.
Az új dal tökéletesen illeszkedik a zenekar diszkográfiájába, amit azzal magyaráznék, hogy jól lehet rá sétálni. Az x-ray eyes egy olyan szám, amit hallgatva úgy érezzük, megállíthatlanok vagyunk, tökmindegy, hogy wc papírért ugrunk le a botba vagy a világot készülünk megmenteni, és ez a zenekar összes számára ugyanígy igaz. A másik tipikusan LCD-s vonása, hogy addig variálja a zordon ipari zajokat, a kattogást, a recsegtetést, a finom furulyás részeket és azt a sok nem-is-tudom-mit, amivel Murphyék évek óta a rajongók szívében tartják magukat, hogy a végeredménytől örökre a táncparketten ragadunk. Egész direkt módon idézik többek közt a legendás Can, Suicide és Kraftwerk zenekarokat, így, ha otthon vagyunk a progresszív rock, a metál vagy akár a hiphop világában, és az elektronikus zene előharcosait is nagyjából ismerjük, akkor élvezettel ismerjük fel Murphy bravúros műfajköziségre tett kísérleteit, amik az esetek nagy százalékában sikerrel járnak.
Az LCD Soundsystem megmutatja nekünk, hogy manapság már nem menő fanyalogni a kutyulós-mixelős, ragasztgatós, sample-getős, ajtónyikorgatós zenei stílusoktól, ehelyett igyekeznünk kell megtalálni ezekben is a fantáziát, meg azt temérdek variációs lehetőséget, amit egy kreatív koponya hülye lenne nem kihasználni. Persze lehet ezt nem szeretni, sőt gyűlölni is, de figyelmen kívül hagyni semmi esetre sem. Egy új korszakba léptünk, amelyben attól, hogy senki egyetlen hangot sem játszik le/énekel, tagadhatatlanul születnek vadonatúj és izgalmas dalok, és a zeneiparban egy percre sem áll meg az idő.
