A vászon párnahuzat

Azt mondta Györgyi, a csecsemős, ez az értelmiségi nők hendikepje. Nem mindegyiké, de náluk fordul elő inkább. Nagyon akarnak. Annyira akarnak, olyan görcsösen, hogy nem megy nekik. Nem tudnak. Nem tudnak szoptatni. Ha elengednék a nagy akarást, csak szépen hagynák a dolgokat, hogy menjenek a maguk útján, nem lenne semmi baj. De előre félnek, fejben próbálkoznak, és így nem megy.

Lazíts, mondta, és megmutatta. És az ő ujjai közt fröcskölt a tejem, fájt persze, sziszegtem, de boldog voltam, hogy lám, a tejmirigyeim nem hagynak cserben. Györgyi győzedelmesen mondta: Hát van itt tej, csak ne görcsölj!

Ezt mondta az első gyereknél, ezt a másodiknál és ezt a harmadiknál. És sok év után a negyediknél is. Mert ahogy szerettem volna, egyiküket sem tudtam szoptatni. Arra az elomló békés nyugalomra vágytam, amit más anyáknál láttam, hogy ott legyenek a mellemen, szívják, nyeljék, kortyolják a sárgásfehér tejecskét, ami megvédi az én kisbabámat minden bajtól, betegségtől, nyavalyától most és mindörökké. És nem ment. Fejtem éjjel-nappal, kentem a kisebesedett bimbókat, elértem, hogy már féljek a szoptatástól. Két-három, legfeljebb négy hónapig tudtam anyatejjel táplálni őket, sírtam, amikor a tápszert kiváltottuk, hallgattam, hogy anyuka, ez nem tragédia, mással is előfordul, ezek jó tápláló szerek! De hát kudarc volt, fájdalom, szégyen, lelkifurdalás, hogy miért nem megy nekem, amikor más anya úgy szoptatja a kisbabáját, hogy észre sem veszi.

Már idős fejjel egyszer csak eszembe jutott, lehet, hogy engem sem tudott szoptatni anyám? Soha nem beszéltünk erről. Nem is gondoltam rá. Arról mesélt, hogy feles tejet kaptam a Bimbótól – akkor még volt tehenünk –, de megijedtek, mert napokig tele volt a pelenkám, nem győzték cserélni. S akkor hígítottak rajta…

Ez a történet nekem eddig nem mondott semmit. De most… Néztem a régi képet, büszke apám tartott a kezében egy pár napos, nagy fejű kisbabát, engem, mellettünk anyu nyúzottan és soványan, lapos kis mellel. És eszembe jutott, hogy a később született testvérem is tejbegrízt kapott és tápszert.

Szegény kis anyukám… amikor a szülésre készültem, az elsőre, azt mondta, vigyek magammal egy vászon párnahuzatot és sicherheitstűket. A vászonnal szorítsam le szülés után a hasamat és tűzzem meg szorosra. Ennyit mondott. Szoptatásról nem beszéltünk. Másról sem.

Hányféle titka van az anyalétnek? Az övének. Az enyémnek. A lányaiménak…

Este van. Nézem a legkisebb unokámat. Kisfiú. Egyéves lesz mindjárt. Bújik az anyja mellére, keresi a minden örömök forrását. Amikor megtalálja, csak a csöndes, elnyugodott kortyolás hallatszik…

Ó, hányféle titkunk van. S milyen szótlan titkok ezek. Mint a csángó lányok menyasszonyfején a bíborszínre festett sárga gyopár virágjából font titkos koszorúk.

Az anyák titkai is olyan szótlanok.

‍