Nem árt néha eltévedni

Vallomással tartozom: nem ismerem a turistajeleket, és szinte kóros félelemmel viszonyulok mindenhez, ami – Antal Balázs kötetszerkesztő fülszövegét idézve – „a semmibe fut”, legyen az turistaösvény, az élet vagy valami ennél is kiszámíthatatlanabb. Talán pont ezért – vagy ennek dacára – üdítő olvasmányélmény számomra Ozsváth Zsuzsa A kötelező letérőnél forduljon című verseskötete a kortárs líratermés sokszor még sötétebbnek és nem egyszer reménytelennek tűnő rengetegében. Nem tartom véletlennek azt sem, hogy a kötet fülszövege is utolsó mondatában a reményt említi („mert az utolsó oldalakhoz érve megérti, hogy nem kell felhagynia minden reménnyel”). Mégis mitől lehet reményteli a címében kötelező letérőt jelölő verseskötet?

Erre a kérdésre már a kötet struktúrájában sejteni lehet a választ. A kötetrendezés (feltételezésem szerint utólagos) koncepciózussága a ciklusok felosztásán is szembetűnő: négy, turista-jelzéskódokkal ellátott ciklusba rendeződnek a túlnyomórészt tömör szövegrészletek, egyfajta fiktív, sőt lírai túra kalauzaiként. Első jelként a sáv mint fontos referenciapontokat összekötő „főút” tűnik fel, majd az átkötő utat vagy útkereszteződést jelző kereszt, a forrást vagy kutat szemléltető kör mint a pihenés, töltekezés helyszíne, és végül, a szekvenciában szinte sorsszerűen a „csúcsot” (hegytetőt, kilátót) hirdető háromszög. Amennyire jóleső reményteliséget sugall az utolsó ciklusban ígért csúcs, annyira megpróbáltatásokkal teli az oda vezető út a kötet verseiben is. Ozsváth Zsuzsa egymásba vezető, ágazó-bogazó, finom jelrendszerrel ellátott verseit olvasva óhatatlanul egy André Ferenc-parafrázis jut eszembe, mert ennyi járt út között valóban bűn nem eltévedni¹ – és ezt a lírai kihívást az olvasó sem úszhatja meg bűntelenül.

De pontosabban miben is tévedhet el az olvasó? Többféle értelmezésnek ad teret a kötet, olvasatomban mégis a magány, szeretet (vagy „szeretés”) és önállósodás feltérképezése emlékezetes. Ozsváth Zsuzsa verseire számos folyóirat-megjelenésétől és legelső kötetétől² kezdődően rendszerint egyfajta játékosság és többszólamúság jellemző, amelyek jelen kötet szövegeinek is fontos ismérvei. Nyelvi játékokból, parafrázisokból nincs hiány: elég ehhez a Vigyázz, kész a leltár mint verscím, a Szinapszis bő utalásrendszere („kikészült alkotó s a nagy mű” vagy „s bár a lélek a fontos én a szívizomra gyúrok / mert a kivétel erősít és jobb ma egy hurok / mint holnap a szabály mi butít s öl/ e tejúti akolban meg búsuljon az ököl”), illetve egy rengetegszer idézett bibliai szállóige újszerű parafrázisa („boldogok a lelki szegények, de ez nem az ő történetük”, MAYDAY). Sánta Miriám rövid, Ozsváth Zsuzsa költészetét méltató esszéjében megjegyzi: „A biblikus nyelv kiforgatása, a szakralitás és a profán, a berögzült fordulatok szokatlanul szerethető, tiszta szívű költészetet teremtenek az Előző részekben, amely a szerző debütkötete volt 2020-ban. Az apró részletek kiemelésével legtöbbször úgy játszadozik a versbeszélő, mintha ujjaival fölpattintaná a horizontot a vízszintről, zsinórrá változtatná és elkezdené az ujjbegyeire tekerni, huzigálni, napba tartani, nagyítót tekerni belé, a nagyítóval pedig felgyújtani az egészet.”³ Látszólag ugyanezt viszi tovább második verseskötetében, a bibliai regiszter ezúttal is fontos támpillére ezeknek a verseknek, a komorabb hangvételű, némiképp rezignált szövegek mellett gond nélkül megfér az ironikus, kísérleti szólamokkal és profanitással játszó királyi klozettdráma (természetesen Dráma címmel). Mindehhez azonban nem csupán az előző kötet utáni életkori sajátosságokból adódó érettség, de egy sajátos téttel bíró létösszegző számadás társul. Divatos kifejezésekként emlegetjük a harmincéves válságokat, Ozsváth Zsuzsa kötetét azonban banális lenne ennyivel megragadni: a számtalanszor idézett-elemzett létállapotból ugyanis sokkal komplexebb szövegvilág áll össze, mint ahogy azt az életmódcikkek sejtetnék.

A kötet egyfajta lappangó szorongásérzettel bír, amit már az első versek megteremtenek („minden, ami egyetlen bőrönd tartalmán túlnő, / aggodalomra ad okot”, Megj.). Ehhez a szorongáshoz, aggodalomra való okhoz kapcsolódhatnak testi tünetek („néha szédülök, nem tudom, mi történik a testemben, / bár vehetnétek és ehetnétek, legyen könnyű a föld”, Könnyű; illetve a Száraz vagy a Neon című versekben), a magány megélése a Néma, a fennebb említett Könnyű, illetve a bibliai teremtéstörténetet átértelmező, pusztán Történet című szövegben – nem csak a nappal-éj váltakozásának rutinján keresztül ragadja meg ezt, hanem akár túlélésben reménykedő szobanövények vagy a meditatív hatású analógfilm-előhívás lépéseiben. Újra kell járni az iskolát, újratanulni az élet alapvető dolgait, a megszokott reflexeket („a közelség tananyag, a távollét tanult lecke, / a gyökvonást elfelejtettem”, Nyílás). Nem csupán a fentebb említett részlet utal egy „második” vagy talán soha véget nem érő gyerekkorra, amelyben a boldogság és boldogulás eszközei is megváltoztak, legyen valaki hajótörött vagy csak „elképzelhető boldognak” (S. Lemnek szeretettel). Elmerülve a versek motívumrendszerében, arra a következtetésre juthatunk, hogy A kötelező letérőnél forduljon jelentős része lényegében Szomorú vers[ek] felnőtt gyermekeknek (igen, ez is egy kötetben szereplő Ozsváth Zsuzsa-verscím). A gyermekkor ismert elemei, olyan játékok, mint az ország-város vagy a virágokból kibomló szerelemjóslás, kifordítva jelennek meg a Bálványban („Szeret, de nem folyó, nem virágszirom”), és nemcsak Sziszüphosz, hanem a gyermekkori mesevilág olyan ismert hősei, mint Keljfeljancsi vagy Petőfi János vitézének Juliskája is válaszúthoz érnek („Olyan lettem, Jancsi, mint egy rossz bohóc”, Juliska éji dala).

Gyakori ugyanakkor a szereteten, a „szeretés tárgyán” (Reggelig háromszor) való merengés, annak megkérdőjelezése – amihez tulajdonképpen a gyermekkorból, irodalmi kánonból felhasznált kapaszkodók is vezetnek. Mindez a harmadik ciklusban, az Egy ló ügetése című versben teljesedik ki, amely nem csupán a kötet leghosszabb verse is egyben, de az egyik legsikerültebb is. Ismét újraértelmezett bibliai szövegkörnyezetben találjuk magunkat, ezúttal a Pál apostolnak tulajdonított A szeretet himnusza című írás találkozik napjaink szerelmes verseivel, klisékkel, illúziókkal, rombolással. Tulajdonképpen ebben a versben kulminál a rutin, társas- és egyedüllét dilemmája, a test tiltakozása aggodalom és gyanú ellen: „[ez a szerelmesvers] nem kérdőjelez meg, nem bizonytalanít el, nem ordibál éjjel kettőkor, / nem vág a falhoz, nem tűnik el egész éjszakára nyomtalanul, / nem bassza a kádba a levest, nem bűzlik a piától reggel nyolckor, / nem okoz gyomorfájást, állandó készültségben levést, / hogy mikor kell előkapni a pajzsot, megragadni a kardot”. Ezt követően a korábban említett Vigyázz, kész a leltár rezignáltsága és hétköznapi rutinba való menekvése kíséri tovább a kötetet: egy muskátlik között hagyott magányos napernyő a szeptemberi balkonon, melyet az eljövendő magány reményében a pincébe zárnak – ezzel a képpel zárul a harmadik ciklus.

Mindezek után a záróciklus némi iróniával, könnyedebb játékossággal folytat: például A Nagy Szavakkal és lózungokkal játszó A giccs határa című vers („Illúzióid ne legyenek, Tiszta Szív, a rendszer felzabálja gyermekét”), majd egy alig észrevehető utalás az Előző részek tartalmára („s az előző részek is felfedik mivoltuk”, Sors, fordul), feszes formai keretben immár könnyedebb, nyugalommal teli versek („megnyugodna rag is rím is”, Tánc) foglalnak helyet. Nem kínál minden kérdésre választ a kötet záróverseinek egyike sem, nem is ez a dolguk: csupán ellensúlyozzák a korábbiak feszültségét. A cikluszáró versben (mint a kötet számtalan versében) még egyértelműbbé válik a jelek, jelzések, „apró részletek” összjátéka, ahogy valaki „a parton jelre várva, / méregette az időt: igen, nem, talán, bárha…” (Hosszútáv). Ezek nem találnak biztos helyet sem a versszövetben, sem a térképen, mindent elnyel a cúg, s hogy merre kötelez az a bizonyos letérő, és mi történik, ha az ember az előre kijelölt útról mégis letér, arra csak alternatív útvonalak, személyes barangolások tudnak választ adni.

Tragikus fordulata a kötetnek az, hogy a ciklusokon kívül elhelyezett, a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat KAF-számában megjelent Öröklátó című verssel zárul, ugyanis Antal Balázs előtt Kovács András Ferenc vállalta a kötet megszerkesztését. A háromszor ismétlődő tolsztoji parafrázis ellenére mégis bízhatunk benne, ha nincs is nagyság, de valami azért mégis van: vers, rím, zsugorodó sebek, és egy költő, aki átkísér a legsötétebb rengetegen és legcudarabbul zúgó folyón is.

‍

Ozsváth Zsuzsa: A kötelező letérőnél forduljon. Bookart–Kalligram, Csíkszereda–Budapest, 2024.

Jegyzetek

¹          Nem eltévedni. In André Ferenc: Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról. Jelenkor, Budapest, 2023.

²          Ozsváth Zsuzsa: Előző részek. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.

³          Sánta Miriám: Nem csak fekete humor. Helikon 2022/6, 836. szám, március 25. Online: https://www.helikon.ro/bejegyzesek/nem-csak-fekete-humor (2024. 09. 30.)

‍