.svg)
Régi népi megfigyelés szerint a kisded mindig megbízhatóan jön, de a futár soha. Sőt, rezignáltabb népek leírásaiból az derül ki, hogy a kisded akkor is eljő, ha a futár nem érkezik meg. Egyes népcsoportok szerint van ebben valami nagyon szomorú, ők könnyes dalokban és költeményekben emlékeznek meg a futárról, aki bár jöhetett volna, nem jött: a műfaj karácsonyi keserves néven vonult be az óvodai-iskolai előadások kínálatába. Más népek szerint minden futár-mizéria vérlázító, ők főleg vad táncok keretében adóznak a témának, a várakozás közbeni egyre indulatosabb toporgást megjelenítő futárdöngölőt kifejezetten ünnepekkor tűzik műsorra a különféle hagyományőrző tánccsoportok.
Az erdélyi emberek futárvárásról szóló népművészeti megnyilatkozásai arról tanúskodnak:
a kezdetekkor zaklatottak és feldúltak voltak, később kiszolgáltatottságuk felett szomorogtak, de aztán az idők során beletörődtek a megmásíthatatlanba. „De a futár szalad” – írta az erdélyi költő feledhetetlen versében, miközben a folyóparton ült, sírt és várt, ezt az erdélyi emberek olykor elszavalják, kicsikét könnyeznek, majd sietve letörlik arcukat, és azt mondják: hát ja. Ilyen ez.
Sajnos az említett költeményből nem derül ki, hogy hová szalad a futár, így könnyű, a költők különösen szeretnek ködösíteni, leírják a nagy gondolatot, aztán az emberek ott maradnak kézzelfogható válaszok nélkül, lehet, hogy sok költeményt többen amiatt is könnyeznek meg, mert homályban marad a mondanivaló. De hát az igazi költők kíméletlenek, egyáltalán nem gondolnak az olvasókra.
Tényleg, hová? Mondja meg valaki, hová? Mert a nép egyszerű, futárváró fiaihoz semmiképp, különösen karácsony előtt nem, legalábbis soha nem akkor, amikor. Hanem máskor.
A futár mindig máskor jön –
ez a mondat egyébként már régóta falvédőkön jelenik meg az egyszerű, várakozó, borongó nép körében, tessenek körülnézni a hagyományőrző lakásokban.
Szóval a nép egyszerű fiai két-három héttel karácsony előtt izgalommal tekintenek a jövőbe: idén is jön a kisded, vele az ajándékok. Most ne vesztegessük az időt az ajándék-kitalálás izgalmas fázisainak leírására. Elégedjünk meg annyival, hogy a nép egyszerű fiai listával a kezükben/fejükben (Listával a fejükben – milyen szép drámacím lehetne ez) ülnek egy fárasztó munkanap után, vagy egy fáradságos munkanap közben, és – a boltok őrületét legalább részben elkerülendő – rendelni vágynak.
Ám a rendelés olyan, mint a gyereknevelés.
Hiába bárminő terv, a kihívások mindig közben jönnek. Mindig rendelés közben derül ki, hogy rendelni milyen. Két egyforma rendelés sosincs. Felesleges is előre terveket szőni. Mint amikor az ember elhatározza, hogy a következő gyerekével okosabb lesz. Dehogy lesz az. Így a következő rendelésnél sem, ugyan! Rendelni olyan, hogy meg kell küzdeni érte. A rendelést nem adják ingyen, nem, bizonyos összeg felett sem! A rengeteg tájékozódás. A megannyi izgalom. A lelki igénybevétel. Az váratlanul felmerülő technikai gondok. Szóval sok minden kiderül rendelés közben, és rendszerint nem az derül ki, ami a korábbi rendeléseknél kiderült. Ami viszont visszatérő: most sem ússzuk meg azt, hogy futár. (Néha persze igen. De arra már nem is emlékezünk.)
Ülnek tehát a nép egyszerű fiai listával a fejükben, és navigálnak. Amit átvételi pontra vagy easyboxba lehetne, azt valamiért most épp nem lehet. Mert nincs. Mert sokkal drágább. Van, de nem olyan. Van, de rizikós, és így tovább. A nép egyszerű fiai remegő kézfejjel keresnek tovább, és találnak. Futárosat. Gyors fejszámolást végeznek, kiszállítás három munkanap múlva, meg lehet oldani, itthon lesz valaki, persze.
Bensőjükben suttognak a remény hangjai.
Jőni fog. Van még idő. Bizakodjunk. Ekkor mély levegőt vesznek, izmaikat megfeszítik, szemüket lehunyják, és dobogó szívvel ugranak a mélybe: kamikaze-nyomást követnek el. Reá arra a gombra. Arra reá. Hogy futárral. Mert hátha most. Most biztosan. Időben, biztosan. Azokban az órákban valaki itthon, biztosan. Most jó lesz, biztosan.
Az idegtépő döntési folyamat és a sikeres gombnyomás utáni visszajelzést hatalmas megkönnyebbülés követi. A boldogság kósza pillanatai. E furcsa birtoklás egyedi öröme. Van valamink, ami még nincs, de lesz! Elhozza a futár, továbbviszi majd a kisded. De jó, de jó!
A nép egyszerű fiai ezután az ősi kárpát-medencei traumakezelő eljárást, a felejtést választják a továbblépéshez. Élnek, ahogy addig, teszik a dolgukat, mintha a rendelés meg sem történt volna. Ám néhány nap után valami különös hiányérzet moccan bennük: a futár! Hol a futár? A nép egyszerű fiai ekkor pánikban feltépik levelesládájukat, és vele régi rendeléseik sebeit, vadul kutatják, hogy elkerülte-e a figyelmüket a levél. Nem kerülte el.
Rendelését átadtuk a futárszolgálatnak,
ez az utolsó híradás, mely korábban oly megnyugtató volt, ám most szorongást és rettegést hozó. Rátelepszik az emberre, ott van reggel és ott van este, ott ül súlyosan a gondolatokon, kajánul a hátsó traktusban, feledhetetlenül. A rendelés, a rendelés. Sehol nincs. Nem is lesz. De karácsony, az lesz, istenem. A kétségbeesés végóráiban, egy kilátástalan, borús reggelen, amikor odakünn köd, reménytelen szürkeség, a távolban vonyító kóbor kutyák, esetleg vérfarkasok, medvék, éjfekete varjak… pittyen a telefon. Ma kihozzák a csomagot.
A nép egyszerű fiai előtt elsötétül a világ. Na ne. Ma. Pont ma. Nem holnap. Nem tegnap. Ma. Édesjóistenem. Ma nem lehet. Ma mi nem. Nekünk ma. Muszáj. Menni muszáj. Már megyünk is. Tegnap nem mentünk. Holnap sem megyünk. De ma! Ma megyünk. Én megyek, te mész, ők mennek. Mindenki megy. A férfiak is mennek. A nők is mennek. A gyerekek is. A szomszédok is. Mind elmennek. Csak a futár jön. Baszki.
Népek birtokában levő régi tudás, hogy ha futár jő, a csomagot át kell venni.
Különösen karácsony előtt. Nincs második esély. Sokan bíztak benne, hogy van, de rá kellett jönniük: a futár kétszer ritkán csenget ilyen időszakokban. Aki próbált át nem vett csomagért járni futárcégek után kutatva külvárosi gyártelepek porában, a téli homályban, tudja: többé soha.
Elkezdődik tehát a ki-marad-a végén nevű csata, melyben a lakó-, élet- és házastársak hevesen, egyre emelkedőbb hangnemben, egyre kipirultabban ismétlik egymásnak századjára is: nem, nem és nem, ők ma semmiképp sem tudnak otthon maradni. Tegnap igen. Holnap is. De ma nem. A csata utáni csendben szereplők, akik már az összes szomszédot végigkérdezték, magukba roskadtan ülnek, aztán a leggyengébb önfeláldoz: megoldja, marad. Nem lesz könnyű, de marad. Hosszan próbálja ecsetelni ennek várható következményeit. Omlások, megcsúszások, szétesések, bizalomvesztés mindenhol.
De ezt már senki nem hallja. A többi szereplő pillanatok alatt eltűnik a lakásból, biztos ami biztos. Az otthonmaradó az ő bús fejét magányos mellkasára horgasztja, majd szorosan magára szíjazza a telefont. A lakásra különös csend borul. A hosszú, feszült várakozásé.
