.svg)
Bár a szemtanúk nem tudják a pontos dátumot felidézni, tudni lehet, hogy 2002 augusztusában kezdtem el járni a bécsi Stephansdom mellett. Olyan mendemondák is keringenek erről az időszakról, hogy a Praterben megijedtem egy szobortól, a szüleim még fiatalok voltak, léteztek szürke kettesgolfok, és ezeket el lehetett vezetni Brassótól Bécsig. Nem tudtak rászedni a történelemtanárok: nekem Bécs sosem a Habsburg abszolutizmust jelentette, hanem azt a messzi helyet, ahol először indultam meg magamtól, azaz nem vezetve senki által, valahogy úgy, mint egyes régi emberek (például Richard von Coudenhove-Kalergi vagy Aldo Capitini) álmaiban Európa.
Az első és második nyugati vonulásom között elég sok idő telt el. Tíz hónaposan persze még nem volt időérzékem, emlékeim sincsenek arról, hogy jártam volna errefelé, de a képek és a tudatlanság hatására Bécs mindig ott volt velem, úgymond adott volt, hogy létezik, s tudtam, hogy az ember akár el is mehet oda, ha szeretné.
Másodszor kilencedikes koromban jutottam el Bécsbe, ezúttal biztosan tudom, hogy egy napra. Győrben táboroztunk, nagyon meleg volt, a szervezők feladták a kötött programokról szőtt álmaikat, így egy szerdai napon a kísérőtanárunkkal mi, brassóiak átmentünk Bécsbe. Jó volt, ettünk wurstot, voltunk a Schönbrunnban, megmondtuk egy román virágárusnak, hogy köszönjük, nem kérünk rózsát, és sok templomot megnéztünk (ha azok, akik ott voltak, másképp emlékeznek, sajnálom, ragaszkodom az én verziómhoz, mert én így emlékszem stb.). Az esti vonattal mentünk volna vissza, de lekéstük a csatlakozást Bruck an der Leithaban (igen, még Ausztriában is történhet ilyen), s ott kellett aludjunk az állomáson. Akkoriban még meg lehetett csinálni ennyi mindent egy nap alatt, kevesebb időt vett fel a napi melankólia, ami egyre inkább belehajszol abba, hogy hasztalan búsuljak egy-egy engem igencsak közvetetten érintő politikai helyzeten.
Most vagyok harmadjára Bécsben, szeptember 30-án érkeztem busszal, hoztam a biciklim is. 75 euró a féléves tömegközlekedési bérlet, így inkább jól felöltözöm, és önerőből járkálok. Brigittenauban lakom, bentlakásban. Átbiciklizek a Heiligerstädterbrückén, végigtekerek a Donaukanal partján egészen az Augartenbrückéig, ahol rátérek a Schottenringre. Felbiciklizek az egyetem főépületéig, ahol leparkolok, és gyalog folytatom utam arra, amerre éppen jónak látom. A következő négy hónapban ezt tervezem csinálni. Már láttam egy FPÖ-ellenes tüntetést, rendeltem véletlenül két Wienerschnitzel-menüt, voltam Krasznahorkai-konferencián és ijedtem meg simára borotvált arcú egyenruhás ifjaktól, akik rendőrségi kordon mögül vigyorogtak regisztrálni és/vagy tüntetni érkező egyetemistákra. Ijedezni itt is lehet. Csendes városka, pont ezért unheimlich (ezt a szót nem most tanultam): folyton az az érzésem, hogy van egy szög, ami ki akar bújni a zsákból. Egyelőre hiányzik a hazai káosz (kivéve a Moțiloron 80 km/h-val száguldó autók); az se jobb, de románul legalább egész jól beszélek. Szeretem Bécset.
