Szinte komolyan veszem a feladatot, de csak annyira, hogy legyen mivel játszani – Interjú Ozsváth Zsuzsa költővel

Távolról indítanék: szinte minden művészeti ág esetében találkozhattunk már a neveddel, hiszen a színház, képzőművészet, irodalom területein egyaránt aktívan tevékenykedsz. Hogyan egyeztethetőek ezek össze a hétköznapokban? Mennyiben lehetetlenítik el és mennyiben egészítik ki ezek egymást? Ez a sokirányú multidiszciplináris figyelem nem szed téged szét? Hogy hat ez a sokféleség az írásra, az írásgyakorlatodra?

‍

Akkor azt elmondanám így kezdésnek, hogy 18 éves koromban még kiválóan gitároztam Bachot és hasonlókat. Aztán sajnos elköltözött az országból az akkori gitártanárom, és szétesett, amit addig felépítettünk. Szóval a zene mint művészeti ág sajnos egyelőre kimaradt a felsorolásból, de mindeközben is rajzoltam, írogattam. Aztán művészeti egyetemre felvételiztem, közben egyre komolyabban vehető verseket is írtam. Egyetem után a nagyváradi Szigligeti Színházban kezdtem el dolgozni, és nagyon jó vackom lett a bábtársulatnál. Jól látszik az előzőkből, hogy nekem ezek a művészeti jellegű elfoglaltságok mindig is megfértek egymás mellett, sosem volt kérdés, hogy egyik vagy másik, max annyiban, hogy az egyetemi diplomámon mit írjon inkább. Na és a színház szinte minden művészet összessége. Ezt az összességet leginkább a bábosoknál tudtam a gyakorlatban is kipróbálni, hiszen amellett, hogy irodalmi titkár voltam, lehetőségem nyílt rendezőasszisztensként, előadásban játszó személyként (aki még hangszeren is megnyilvánult, ha kellett), grafikusként, dalszövegíróként, vetített díszletet tervezőként is kipróbálni magam. Mióta Kolozsváron élek, elvégeztem a teatrológia szakot is, hogy elméletben is közelebb kerüljek a színházhoz. A multidiszciplinaritás egy szerencsés együttállás eredménye. Jót tesz a személyiségnek. Összerak. És akkor szed szét, amikor nincs elegendő időm alkotni. Vagy amikor úgy érzem, hogy képtelenség mindet magas szinten művelni, mert vagy még két élet kellene hozzá, vagy kevesebb lustaság. Bár, ha mást kérdezel, nem vagyok lusta. Csakhogy szeretem magamat piszkálni.

‍

Nemrég jött ki nyomdából a második líraköteted, A kötelező letérőnél forduljon címmel, mintegy bizonyítékaként ennek az együttállásnak. Verseidben ott pulzál egy állandó feszültség, okosan játszol az olvasó figyelmével, felsejlik színházi tudásod a szövegek dinamikájában – mindemellett a kötet borítója is a te munkád alapján készült. Nagyvárad, Kolozsvár, színház, bábszínház, irodalom, képzőművészet – ennyi lehetséges útvonal és letérő mellett te hol érzed magad otthon? Akár lokálisan értve, akár szakmailag, akár diszciplinárisan, melyik az a tér, amelyben leginkább otthonosan mozogsz?

‍

Fizikailag most már kétszer megyek haza: akkor, amikor Váradra, és akkor, amikor Kolozsvárra. Viszont a család és a legfontosabb barátságaim Váradhoz kötnek, a romantika pedig Kolozsváron tanyázik. Meg a munkahelyem is. Meg azért szerencsére Kolozsváron is vannak fontos embereim.  Szóval ez egy kiegyenlített dolog. Viszont ha azt mondom, hazahúz a szívem, akkor Váradra kell mennem, és az sem árt, ha sétálok egyet a kertünkben, ami a gyerekkoromtól énrészem. Számomra az otthonosságérzés a szeretettel kapcsolódik össze. És ez így van a nem fizikai dolgokkal is: irodalom, képzőművészet, hát szeretem, na, hiányoznának, ha nem lennének. Ami a színházat illeti, ezt nem biztos, hogy ugyanilyen magabiztosan ki tudom jelenteni. A színház csapatjáték, úgyhogy marhára fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akiket képes vagyok kedvelni. Viszont mivel 2014 óta vagyok színházi munkatárs, gondolom, nem csak az emberi faktor tart a színház vonzásában… meg egy teatrológia szakot is elvégeztem közben.

‍

‍

Érzek egy erős dramaturgiai szerkesztést mind a köteten, mind az egyes verseken külön-külön is. Az ismétlések, ismétlődések, keretes szerkezetek és az ezek révén történő állandó kiforgatások, újradefiniálások visszatérő elemei alkotói eszköztáradnak. Szerinted napjainkban van más adekvát viszonyulásmód a világ dolgaihoz a szubverzión kívül?

‍

Én így iszonyulok hozzá. Vagyis, izé, nézd, milyen szép szubverzív elírást műveltem ide. Komolyan nem direkt írtam így. Megtehettem volna, hogy kijavítom, és írok egy normális választ a kérdésedre. Az is egy adekvát viszonyulási mód lett volna.

‍

Egy rádiós interjúdban azt mondod, hogy a most megjelent köteted valamiképpen ott folytatódik, ahol az Előző részek véget ért. Már a kötet írása közben is érezted ezt az elmozdulást saját írásgyakorlatodban, érzékelési gyakorlataidban? Egyáltalán miben volt más a második köteteden dolgozni? És milyen értelemben folytatás ez?

‍

Mindenben más egy második köteten dolgozni. Az Előző részek egy versfolyam, a kiadást megelőző verseim gyűjteménye, dramatizált elrendezése. Elejétől a végéig olvasva kirajzolódik egy történetszerűség. Azóta eltelt négy év, írtam még verseket. Az első ciklus verseinek egy része már akkor kész volt, amikor még nagyon friss nyomdaszaga volt az Előző részeknek. Szóval történetileg mindenképp ott kezdődik A kötelező letérőnél forduljon, ahol a másik véget ért. És a kihívás is ott kezdődik, hogy egy bizonyos szint fölé kell ezután menni. Kellene valami kézzelfoghatóbb koncepció, szerkezet, legyenek ciklusok, mert akkor már rögtön más a gyermek fekvése. Szinte komolyan veszem a feladatot, de csak annyira, hogy legyen mivel játszani.

‍

Esterházy mondta egy előadásában, hogy a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van. Te számos versedben nyúlsz kanonizált sorokhoz, frázisokhoz, szállóigékhez, és kimozdítod őket már azzal a gesztussal, hogy egy-egy sor nem úgy folytatódik, ahogy várjuk, ahogy megszoktuk. Kovács András Ferenctől az Égből pottyant meséken át egészen a Bibliáig mindenkitől kölcsönzöl versmondatokat, sorkezdeteket, megkeresve bennük a saját jelentéseidet, vagy akár új jelentéssel töltve fel őket, új hangsúlyokat adva dolgoknak, szavaknak. Mennyiben játék ez, mennyiben szemtelenség, és mennyiben tisztelgés az említett szövegek előtt?

‍

A gesztus maga a játék, de hogy a kiforgatások ne legyenek izzadságszagúak vagy öncélúak, azért oda még egy szövegtest is kell, meg némi gondolat. Hovatovább: érzés. Szóval némi komolyság. Na de most majdnem ugyanazt mondom, mint az előző válaszom végén, csak kicsit másképp. Nincs ebben semmi szemtelenség, a tisztelet pedig ott kezdődik, hogy komolyan veszek valamit, amit elég értékesnek találok ahhoz, hogy saját vonatkozásokat hozzak létre belőle.

‍

‍

Nemcsak sorok, hanem esetenként teljes szöveguniverzumok, mítoszok, történetek is kikerülnek saját kontextusukból a verseidben, és van ebben valami mélyen felszabadító. Te miben látod a történetek újramondásának tétjét? Min múlik az, hogy mi válhat verssé a teremtéstörténetből, megnyerheti-e Sziszüphosz a kő-papír-ollót, illetve mit kell újragondolnunk saját értelmezési keretrendszerünkből ahhoz, hogy válaszútnál Sziszüphosz fordulhasson valamerre a kötelező letérőnél?

‍

Azon múlik, hogy nekem szerzőként mik a tikjeim. Rögeszméim, mondhatnám. Sziszüphoszt idézni például amúgy ingoványos talaj szerzőileg, el lehet menni vele giccsbe vagy unalomba fulladhat, vagy lerágott csontként végezheti. De hát az az igazság, hogy nincs egy darab igazság, úgyhogy nyugodtan megkereshetem a sajátomat a már meglévő történetekben, figurákban, és ezután a saját képemre formálhatom őket. Ez a gondolkodás szabadsága, nem?

‍

Ha már felmerült a korábbiakban a játék, az volt az érzésem, hogy nagyon komolyan veszed a játékot, a játékosságot. „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”, ahogy írta Szilágyi Domokos. Játék és cinizmus, humor és irónia – hogyan határoznád meg az ezekhez való viszonyod, a köztük lévő különbséget?

‍

Szerintem a játék, a humor és az irónia egy dolog, a cinizmus pedig már megint más. A cinizmusból hiányzik az életkedv, a másik háromnak pedig lételeme. Még az iróniának is, persze ott a lehetőség, hogy cinizmussá alakul. Sok versemben van humor is, játék is.
Épp ezért valószínűleg nem oly befogadható az olvasók egy részének, mivel nem eléggé komolyan vehető elsőre. Az irónia komolyabban vehető. A cinizmus pedig már véresen komoly. Ha elég látványosan szenvedek vagy hőzöngök vagy bánkódok, az már szinte fontossá válik. De ha mondjuk a gyerekességig árnyalok egy hőzöngést, az felkelti a súlytalanság gyanúját. Pedig nagyon is súlyos az, csak a fonákját mutatom. Na de nyugalom, sokféle verset írok, nem csak játékosat meg ironikusat, néha még a cinizmus határáig is elmegyek. Vagy a giccs határáig, de nem szpojlerezem a kötetet.

‍

Nem sokkal második köteted megjelenése előtt azt mondtad egy interjúdban, hogy „a vers térkép is lehet”. Ez a kötet már ciklusba szervezi a verseket, turistajelzések mentén kalauzolod az olvasót a versvilágodban. Az útvonal volt meg hamarabb, vagy az egyes ciklusokat átlengő motívum? A koncepció az írás melyik fázisában állt össze?

‍

Mire rájöttem, hogy ezeket a ciklusokat és verseket biza le kell jelezni, addigra a kötet versanyagának nagy része már megvolt. Azután következett a vizsgálat etapja. Hogy akkor nézzük meg, milyen jelzések is vannak, nagyjából mit jelentenek, és hogyan tudom egy-egy jelentésmező köré rendezni a verseket. És amikor a szerkezeti váz megvolt, azonosítani, hogy hol vannak még lyukak, hova kellenek még versek. Hova kell még felfesteni a fára egy-egy jelzést, hogy a turista ne tévelyedjen el az erdőben. És mindez hány verset igényel még, és mikor elég. Mikor nem lehet már elvenni belőle. Azzal, hogy a tartalomjegyzék végére érek, az útnak még nem lesz vége. Csak ennek a ciklusnak.

‍

‍

Olvasóként egy nagyon izgalmas utazásra hívtál bennünket, de milyen utazás volt ez számodra? Hogy lehet nem eltévedni egy ilyen folyamatban?

‍

Próbára tett ez az utazás. Azt hittem, hamar kitalálom majd az egész könyvet elejétől a végéig, de azért voltak nehezebb periódusok. Többet is agyaltunk közösen szerkesztőmmel, Antal Balázzsal, hogy akkor mi is legyen például a cím, vagy hova kerüljön egy-két vers. Balázzsal szeretek dolgozni, alapos és aprólékos, jó kérdéseket tesz fel, és segít abban, hogy elkezdjek gondolkodni. Aztán a végszó általában az enyém, és a válaszokat is én találom meg, de ebben a közös munkában különösen sokat segített, ahogyan terelt. Amúgy az egész munkafolyamatban a legneccesebb rész az volt, amikor pár hónapig azon szorongtam, hogy nem lesz elég szövegem, úgy éreztem, képtelen vagyok bármit is kitalálni, nincs időm verset írni, szorít a munka, és rettenetesen haragudtam a körülöttem lévő világra. A cinizmus határáig jutottam. Aztán hál’istennek kihúztam magam a szarból, mert bizonyos szint alá meg nem megyünk. És a szorongásban meg a haragban is el lehet fáradni, azután pedig a feszítés magától kilazul, vagy nem is tudom. Egyszer csak elkészültem a kötettel. Leadtam. Megfestettem a borító alapjául szolgáló festményt. És aztán ott ébredtem fel, hogy augusztus végén megjelent Ozsváth Zsuzsa: A kötelező letérőnél forduljon című kötet a Kalligram–Bookart közös kiadásában.

‍

Egy Kovács András Ferencnek címzett verssel zárod a kötetet. Több helyen is beszéltél arról, milyen szerepe van neki az életedben, milyen szakmai és emberi szálak kötnek hozzá. Vannak még ma olyanok, akikre szakmailag hasonlóképpen felnézel? Rajta kívül volt bárkivel olyan tapasztalatod, hogy nem kell magyaráznod, mit írsz és miért úgy, ahogy, mert anélkül is érti?

‍

Kevés ilyen ember van az életemben, és olyan is van köztük, aki nem költő, nem író, de hasonlóképp látjuk, árnyaljuk a világot. Vannak olyanok is, persze, akiket személyesen nem ismerek, csak az alkotói világukból szűröm ki a hasonlóságot. Legutóbb Marosvásárhelyen, a Szférán beszéltem Kovács András Ferencről, próbáltam választ adni a kérdésre, hogy mit jelentett nekem. Elég kellemetlen élmény volt, mert összeszedetlennek éreztem a mondandómat, úgy éreztem, mintha cirkuszi mutatványos lennék, na mindegy, ez az én személyes megélésem, erről senki nem tehet, és nem azt akarom mondani, hogy cirkusz lenne KAF-ról beszélni. A lényeg az, hogy hálás vagyok, hogy vannak olyan emberek (barátok, alkotók) az életemben, akikkel talál a szó – legyen az kimondott vagy leírt.

‍

Ozsváth Zsuzsa költő, képzőművész. 1992-ben született Nagyváradon. Első egyetemi diplomáját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen szerezte mint képzőművész/grafikus, később a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végezte el a teatrológia szakot. Részt vett az Élő Várad Mozgalom irodalmi- színházi projektjeiben. A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának volt munkatársa. Jelenleg Kolozsváron él, a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára. Verseskötetei: Előző részek (FISZ, 2020); A kötelező letérőnél forduljon (Kalligram–Bookart, 2024).

‍