Ha meg kellene határoznom, mi az, amit otthonról magammal hoztam, akkor elsősorban ezt a más kultúrával szembeni nyitottságot említeném, amibe gyakorlatilag beleszülettem,
Az uszonyszerű talpakban végződő lábakkal rendelkező emberforma lény ceruzát szorítva a kezében, oldalra dőlve lebegett a vízben.
1945. február 13-án eldördültek az utolsó lövések a több mint másfél hónapon át ostromlott Budapesten, s Bánffy Miklós családjával március 8-án már útra kelt vissza, Erdélybe.
Egyrészt ösztönös, veleszületett értékekről beszélhetünk, másrészt egy olyan szellemiségről, amelyet teljes nemzete javára remélt újból és újból példaként, járandó útként felmutatni.
Bánffy Miklós írásait immár bő száz éve mindegyre újra felfedezi magának a magyar (és most már bátran mondhatjuk, nemzetközi) közönség.
Hurrá és evoé! Végre valaki ráhibázott! Mert ez a színtiszta igazság. A költő akkor születik, amikor meghal, akkor hal meg, amikor születik!
Milyen alkotások, emberi tettek, történetek alapján formál a magyarokról képet a külföld? És mi magunk az időnek milyen kútjaiba merünk nézni?
Az Erdélyi Történet regénytrilógiámhoz a harmincas évek elején fogtam hozzá. Ezt a művemet már tudatosan is belső parancsból kellett megírnom.