„A jó vers mindenekelőtt őszinte” – Interjú Király Zoltán költővel, műfordítóval

Hogyha rád gondolok, azon túlmenően, hogy a remek kalapjaid és a fantasztikus ingeid jutnak eszembe, költőként gondolok rád: Zoltán, a költő. Sajnos képtelen vagyok fejből idézni teljes szövegeket, de talán a ­Mózes Attila-konferenciához kapcsolódó Nadrágszíj, illetve a Franz Hodjak 80. születésnapjára írott Torreádordal visszhangzik bennem most a leginkább. De a szikár és szókimondó, mégis érzékenységtől és különféle érzelmektől „remegő” mondataid azért gyakorta itt lüktetnek az agyamban, és gondolom, sok olvasód fejében is. Ennek kapcsán kérdezném, hogy a te felfogásodban mi a jó vers? Magadat, a saját verseidet hogyan méred/írod?

‍

Kedves Evelin, mindenképpen köszönöm a könnyű nyitókérdést. Elsőként szögezzük le, hogy meglehetősen szubjektív dologról van szó, bárki, bármilyen kritériumok szerint eldöntheti, mit jelent számára a jó vers. Kinek a pap, kinek a papné, kinek a templomtorony. Felfogásomban a jó vers mindenekelőtt őszinte, nyílt és nyitott, nem akar „költőieskedni”, és ha netalán még szól is valamiről, az már valószínűleg esetünkben kimeríti a „jó vers” fogalmát. Nem voltam soha versrovatszerkesztő, de mégis azt gondolom, hogy lennie kell néhány alapkritériumnak, amikben a szerkesztő urak és hölgyek is meg tudnának egyezni a „jó vers” attribútumait illetően. Izgalmas lenne egy ilyen körkérdésre adott válaszsort olvasni. Már csak azért is, mert olyasmiről beszélünk, mint pl. az, hogy mitől szép egy híd? Vagy egy stadion? Vagy egy alma?

‍

Egy olyan időszakban (a ’90-es években) indultál költőként, amikor úgy tűnt, reneszánszát kezdi élni az erdélyi magyar lírában a kötött forma, a klasszikus erudíció. Te mégis inkább a (neo)avantgárd hagyományhoz kapcsolódtál – és kapcsolódsz azóta is – (szabad)verseiddel – ez inkább a kortárs román lírához közelíti a költészetedet. Mi vonz az avantgárdhoz, vannak-e nagy példakép-elődeid?

‍

A ’90-es évek nem voltak problémamentesek számomra sem, elég, ha annyit mondok, hogy több mint 250 osztálytársam volt 13 év leforgása alatt. A versírás biztosította ebben az időszakban (azóta is) a legnagyobb szabadság érzését. Az a szabály, hogy nincsen szabály. Ebben próbálok lassacskán valami követhetőséget, következetességet megteremteni. Példaképeknek nem nevezném őket, de mindenképpen nagy hatást gyakorolt rám Kassák Lajos, Petri György és Páskándi Géza, a beat-költők, és nyilván az említett korszak kortárs erdélyi magyar költészete.

‍

S ha már vers, akkor miért is ne: próza. Tudod, minden szentnek maga felé hajlik a keze, így azzal a kérdéssel gyötörnélek, hogy megkísértett-e valaha a prózaírás, és ha igen, hogyan sikerült, illetve próbálkoznál-e még vele. S ha már itt tartunk, mondj 3-4 olyan prózai művet (regény, novella stb.), amelyeket az utóbbi években olvastál, és valamiért (hogy miért, azt is meséld el) nagyon megérintettek, felbosszantottak, beléjük szerettél, vagy éppen erősen mélyen elásnád őket a jó sóváradi földbe. Ha túl szűk az időkeret, rád van bízva, hogy honnan, mely időkből hívod elő ezeket a „prózai emlékeket”.

‍

‍

Nem kísértett meg a prózaírás, és mivel nem lenne túl bölcs dolog ennek a lehetőségét előre kizárni, nem is zárkózom el a lehetőségétől. Az előfordulhat, hogy nyugodtabb és lassúbb életvitel szükségeltetne hozzá. Szóval, nem kopogtattak ablakomon novellák vagy regényfolyamok, inkább egy monodráma, leginkább annak is csak az ötlete, jó pár éve. Gyerekkoromnak jelentős részét a kolozsvári színházban töltöttem, pl. több mint ötvenszer láttam Tóth Ede A falu rossza című népszínművét. Nos, a színpadon általában történő gyors jelenet- és helyzetváltozásoknak tulajdonítom a verseimben gyakran felbukkanó „fragmentáltságot” (ami nem egyenlő a fragmentált gondolkodással), ezt talán valamennyire mellőznöm kellene, ha prózaírásra adnám a fejem. Ami az elásandó olvasott prózaműveket illeti, nem fogok felsorolásba bocsátkozni, de megjegyzem, Istennek hála, nagy a kert, sok mindent el lehetne ásni a jó sóváradi földbe. Említek inkább két örök kedvencet: Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuski című opuszát és Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művét. Megunhatatlan számomra mindkettő, nagyjából azért, mert olyanok, mint a „jó vers”.

‍

Kolozsvár–Sóvárad tengely: cseppet sem cinikus ez a megfogalmazás részemről, egyszerűen csak így jutott eszembe – de nevezhetjük Kolozsvár–Sóvárad hálónak is. Ezzel a kulcsfogalommal valójában arra szeretnélek kérni, mesélj kicsit arról, hol érzed magad otthon vagy a legjobban ebben a világban, és mik a feltételei ennek a jól levésnek – beleértve ebbe térképet, tájat, embereket és borokat…

‍

Azt nem tudom megítélni, hogy az általad említett tengely létezik-e, de húsz éven belül biztosan autópálya köti majd össze Kolozsvárt Sóváraddal. A két otthon közötti, közel kétórás utazás szolgálja az átállást egy 60 négyzetméteres tömbházlakás és egy 40 árnyi terület között, amin hat épület helyezkedik el, és ebből adódóan egészen más odafigyelést igényel, mint egy hagyományos városi lakás. A parasztházat 1885-ben építette Vass Márton szépapám, azóta a Vass, majd a Király család tulajdona. Mivel valamikor a két háború között szeszfőzde is működött a portán, profi pálinkafőző-berendezést is beszereztem (annak a használatához is csak több idő kellene), abbéli igyekezetemben, hogy mindent, amit lehet, próbáljunk visszaállítani a birtokon az államosítás előtti időszakra. A kertet újranépesítettük gyümölcsfákkal, az alapanyag is megvan a tökéletes cefréhez. Amikor még nem tudtam, hogy milyen időmennyiséget emészt fel a birtok rendben tartása, a régi istállóból sikerült betyár méretű dolgozószobát kialakítani, majd egyszer biztos hasznát veszem annak is. És hogy még egyszerűbb legyen a dolog, Kolozsváron is két helyen lakom, szóval összesen három otthonom van, gyakorta előfordul, hogy olyan alapanyagból tervezek főzni, ami 500 méterre vagy 150 kilométerre van tőlem, összemosódik három hűtőszekrény tartalma homályos költői elmémben. Tavasztól őszig nem igazán van alkalmam unatkozni, és mindez nem panaszkodás, inkább tényállás kérdése. Az otthonlevés érzete valahogy így fest: természetes, hogy Kolozsváron vagyok otthon, Donát negyedi „bennszülöttként”, a sóváradi kertünkben is otthon érzem magam (fontos: itt már nem bennszülöttként!), tágabb értelemben egész Erdélyben otthon érzem magam, sőt Európában is, legyen ez bármennyire népszerűtlen gondolat napjainkban. Az „otthonlevést” mindezeken a helyeken csak fokozni és erősíteni tudja a jó borok, nemes étkek és lehetőleg igaz emberek társasága.

‍

Fordítás, műfordítás: több kérdésem is kapcsolódna az életed ezen részéhez, nyilván mindenik összefügg valamelyest. Az első az, hogy mesélj egy kicsit a román, illetve a német nyelvhez és kultúrához fűződő „viszonyodról”. Nem pontos a megfogalmazás – de nem is tudom, hogyan is lehetne körülírni a kapcsolódásunkat azokhoz a nyelvekhez és kultúrákhoz, amelyeket viszonylag jól ismerünk (azaz folyamatosan tanulunk), s amelyekből alkalomadtán fordítunk/fordítasz. Emlékszel-e az első „műfordítói próbálkozásodra” – mely műnek láttál neki, és főként mi késztetett erre, illetve mire jöttél rá a „fordítói folyamat” során?

‍

Bő húsz évvel ezelőtt kezdtem el verseket fordítani. Akkor került kezembe Franz Hodjak két román nyelvű verseskötete, azokból válogattam össze kb. 40 verset, ami a 2004-ben a Kriterion Kiadónál megjelent Legenda a kútról című Hodjak-kötet felét képezte, a könyv másik része Szenkovics Enikő munkája. Ebben az esetben nagyon fontos tudni, hogy közvetítő nyelvről, azaz románról fordítottam magyarra (hangsúlyosan jobban oda kellett volna figyelni németórákon az iskolában!).

‍

Vajon jól érzékelem-e, hogy csak olyan szerzők és művek lefordításának látsz neki, akikkel/amelyekkel te költőként, emberként is maximálisan rezonálni tudsz? Egyáltalán mi szerinted a „jó műfordítás” feltétele, mi kell megtörténjen a műfordítóban ahhoz, hogy az átültetett műveket majd elégedettséggel és – nevezzük a nevén – boldogsággal tudja szemlélni s útjára engedni?

‍

Természetesen. Olyan verseskötet lefordítására tudok kísérletet tenni, amelynek tartalmával, mondanivalójával, stílusával minimum 80 százalékban azonosulni tudok. Nem tartom magam profi műfordítónak, jól néznénk ki, ha két és fél megjelent kötet után így tennék. Mindezek ellenére megpróbálok válaszolni a „jó műfordítás”-sal kapcsolatos kérdésedre: talán a legnagyobb mutatvány az benne, hogy a lehetőségekhez képest visszaadja a román nyelvi sajátosságokat (zsargont, logikát, káromkodást, nemzeti sztereotípiákat stb.), és mégis működjön magyar versként olyan olvasó számára is, aki nem ismeri a román nyelvet, annak logikáját. Ez nem mindig sikerül, nem mindig van rá lehetőség, de talán ez lenne a végső cél.

‍

‍

Ugyanakkor izgalmas dolgokkal is szembesül a mindenre elszánt fordító, Elena Vlădăreanu kötetében találkoztam a „rezia” kifejezéssel, így, kisbetűvel írva, abban a szövegkörnyezetben nagyjából bármit is jelenthetett volna. Igen komoly nyomozásba kezdtem és arra jutottam, hogy ez csakis egy fogamzásgátló tablettának a márkaneve lehet, míg a kötetnek a szerző által jegyzetekkel ellátott második kiadásából derült ki, tulajdonképpen egy hajtűről van szó. Vagy Octavian Soviany ír a „boală de mai”-ról, ami a méhészeti szótár szerint a méhek májusi betegsége, a májusi vész, nozéma, következetesen így is fordítottam, majd a szerző (akiről kiderült, magyar az anyanyelve, de román iskolába járt) felvilágosított, hogy simán májbetegségről van szó. Igazi nyelvi transzilvanizmus.

‍

Lehet, erőltetett a párhuzam, de mégis érzek valamiféle rokonságot az általad legutóbb lefordított két kötet között (Elena Vlădăreanu: Európa. Tíz gyászének; Octavian Soviany: Magellán sarka) – lehetséges, hogy afféle „fenegyerekként” szívesebben fordítasz „szintén zenészeket”? A fenegyerek alatt valójában a költői és emberi szókimondásodat értem – Octavian Sovianyt ugyan nem ismerem, de a versei alapján ő sem rejti véka alá a véleményét világról és emberekről, akárcsak Elena Vlădăreanu, akit viszont elég jól ismerek.

‍

Valamiféle „rokonságot” én is éreztem az általad felsorolt szerzőkkel meg Franz Hodjakkal kapcsolatban is, például nagy vonalakban ugyanazt gondoljuk Romániának az utóbbi negyven évéről, a költészet 21. századbeli szerepéről és fontosságáról, és a világ különböző dolgairól egészen odáig el, hogy időnként arra lettem figyelmes munka közben, hogy olyan az elkészült versfordítás, mintha saját versem lenne. Igen fontos az ilyen szintű „rezonálás”, rendkívül megkönnyíti és élvezetessé teszi a munkafolyamatot.

Megjegyezném, hogy a fordításaimat – a Hodjakot kivéve – a Franyó Zoltán ösztöndíj segítségével készítettem el – ez része a határon túli ösztöndíjak rendszerének, amit idén már nem hirdetett meg a Nemzeti Kulturális Alap…

‍

Készül egy újabb köteted, talán nem is olyan sok idő múlva meg is jelenik az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában. Hogyan készítesz elő egy új kötetet, gondolok itt az „önszerkesztési” műveletre, versek válogatására vagy megírására – van-e valamilyen „konceptje” vagy gerince ennek az új verseskötetnek, amiről szívesen mesélnél, már így a megjelenés előtt?

‍

2019-ben jelent meg Lassú címmel válogatott és új verseket tartalmazó kötetem a budapesti Orpheusz Kiadónál. Ez a könyv nem került forgalomba Erdélyben (terjesztési nehézségek, ismerjük, pandémia, egyebek). Nagy örömömre szolgál, hogy az ebben a kötetben közölt új versek találkoznak újabb versekkel az Erdélyi Híradó Kiadónál megjelenő vékony kötetben, annál a kiadónál, ahol első kötetem is megjelent 2000-ben.

‍

‍

Király Zoltán 1977-ben született Kolozsváron. József Attila-díjas költő, műfordító. Irodalomszervezőként is tevékenykedik: volt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) irodavezetője (2002–2003), az Erdélyi Híradó Könyvkiadó szerkesztője (2003–2004), a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör elnöke (2003–2006), az E-MIL ügyvezető igazgatója (2005–2006), majd ügyvezető elnöke (2006–2014), jelenleg választmányi tagja, továbbá a Magyar Írószövetség elnökségi tagja. A kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület elnöke. Legutóbbi verseskötete: Lassú (Orpheusz, Budapest, 2019); legutóbbi műfordításkötete: Octavian Soviany: Magellán sarka (Lector, Marosvásárhely, 2024). Kolozsváron és Sóváradon él.

‍