Az ember, aki birs­illatban született

Azt mondja egy helyütt Bartis Attila a Kemény Istvánnal közös beszélgetőkönyvében: „Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárusított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári…”¹ Bartis Attila Marosvásárhelyen született, de eddigi élete nagyobb részét már Magyarországon élte le, édesapja, Bartis Ferenc költő családjával a nyolcvanas években emigrált. Kitelepedett. Ki- vagy elvándorolt. Elment. Mint oly sokan, az erdélyi magyarok – és azon belül az erdélyi magyar írástudók – közül is, akiket nem kiárusítottak, „csak” elűztek, ilyen-olyan módon. Vitték magukkal azt a bizonyos „homokkal teli bőrönd”-öt,² benne a képletesen értett anyafölddel, amelyből – ahogyan az ugyancsak kitelepedett Árkossy István írja az 1989-ben távozott Kenéz Ferencről, akinek szintén van egy hasonló, Homok a bőröndben című könyve – „igazi homokvárat, amolyan valódi »otthon-illatút«” lehet építeni.³

A később felnövekedő nemzedékek tagjai már csak elképzelhetik – ha egyáltalán gondolkodnak ilyesmiről, és ha van ennek bármiféle értelme –, milyen lenne, lehetne az az Erdély és az a Bánság, amelyből nem hiányzik végérvényesen az a több százezer magyar, szász, sváb, zsidó, akiket – ne legyenek illúzióink – sem „visszavásárolni”, sem „hazaimádkozni” nem tudhatunk többé. Hacsak úgy nem, mint Franz Hodjakot az elmúlt években: nem testi valójában, hanem odafigyeléssel, művei lefordításával, azáltal, hogy otthont teremtünk neki (ismét) a saját nyelvi kultúránkban is. Teret, amelyet szelleme belakhat, és így részévé válhat annak a bizonyos elképzelt Erdélynek, amely ezáltal mindjárt valóságos is lesz egy kicsit – és amely révén valamelyest „otthon-illatúvá” lehet ez a képzelt-valódi szellemi táj.

Franz Hodjak így indítja Elenyészett birtok (Erdély) című versét: „A tető beszakadt. A jobb oldali / fal már nem áll fel / a guggolásból, az októberi kertből / birsillat terjeng // szanaszét. A mulandóság itt /  mindig is birs- és bodzaillatot árasztott. Itt / birsillatban született az ember, és / birsillatban halt meg.”⁴ Nem tudok szabadulni ettől a nagyon is szikáran és realistán megrajzolt Erdély-metaforától, az enyészetnek kitett, romos, megrogyott falak képétől, a birtokétól, amely ugyanakkor birs- és bodzaillatban úszik, örökké. És már nem tudok másként gondolni magunkra, mint akik birsillatban születtek és abban is halnak meg egyszer – köszönet ezért a bizonyosságért Franz Hodjaknak.

‍

Jegyzetek

¹          Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet. Megvető, Budapest, 2010. 37. o.

²          Franz Hodjak: Homokkal teli bőrönd. Exit Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár–Budapest, 2020. Fordította Szenkovics Enikő

³          Árkossy István: Pontosan emlékszem, Helikon, XXXV. évf., 2024. 07. (885.) sz. – április 10.

⁴          Szenkovics Enikő fordítása

‍