.svg)
Bánffy Miklós portréjához
Milyen alkotások, emberi tettek, történetek alapján formál a magyarokról képet a külföld? És mi magunk az időnek milyen kútjaiba merünk nézni? Ha igen, mi végre? A jövő tervezése (a társadalom kisebb csoportjai számára is) micsoda felelősséggel jár, van-e kockázata? Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 5.) munkásságát az irodalom-, a színházművészet- és a politikatörténet kutatói egyaránt vizsgálják, születése évfordulóján ehelyt idéző mondatok nyissanak az emlékezésnek tágasabb teret.
„(…) felvetődött az az eszme, hogy ne vessük-e fel általában a kérdést: vajon a mai erdélyi írónak a históriai virágnyelv helyett nem kellene-e egyenesen hozzányúlni a mostani aktuális és fájó kérdésekhez?” – írta 1929 szeptemberében Kuncz Aladár Berde Máriának, aki aztán 1931-ben elnyerte a gróf által alapított díjat: „[az Erdélyi Szépmíves Céh] Gróf Bánffy Miklós 10 000 lejes jutalmát R. Berde Mária Földindulás című regényének ítéli mint az erdélyi helikoni évben megjelent legjobb erdélyi regénynek” – tájékoztatta Kós Károly és Kovács László az írónőt 1931 nyarán.
Bánffy jogi stúdiumokat végzett a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen. Átélt két világháborút, több rendszerváltást, vagyontalanul és bizonyára elszigetelődve távozott a földi életből a magyar fővárosban, ahol pedig korábban tekintélyes politikai funkcióban (rövid ideig külügyminiszteri poszton) és kulturálisban is (a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsaként) tevékenykedett. 1990 után írói hagyatéka meghatározó részének közreadása irányította – a kommunizmus éveiben főnemesi rangja miatt agyonhallgatott – szerző munkásságára a figyelmet. Főleg prózájára, drámai művei közül a Naplegendára, A Nagyúr című Attila-drámára, de műpártolására, színházi működésére is (többek között Bartók műveinek elfogadása; Az ember tragédiája szegedi, szabadtéri előadása). 1934 és 1940 között több részben publikált, Erdélyi történet című trilógiáját 1990 után sikerrel fordították le idegen nyelvekre. Románra magas színvonalon Marius Tabacu.
„Kisbán Miklóst az irodalom területére is ugyanaz az egyetemes és öröklött életérzés vezette, ami újabban a színházi díszletek, majd később a politika kérdéseihez csalogatta. Mindegyiknek eljut az elérhető csúcsára, majd továbbmegy” – jellemezte őt ki Kuncz Aladár az Ellenzékben (Vázlatos rajz egy különös emberről, 1923). Tény, hogy Bánffy Miklós alkotói, programadói, mecénási szerepköröket töltött be zavarba ejtő szimultaneitásban – egy politikai földrengések uralta időben.
