„Ugyanazt az egy könyvet írom egész életemben” – Krasznahorkai László Marosvásárhelyen 

Mi a közös Kurtág Györgyben és a hinoki ciprusfa megmunkálásában? Vannak-e tökéletes mondatok, van-e zene nélkül irodalom? A kudarc vagy a siker hajtja az írót? Rendkívüli esemény zajlott Marosvásárhelyen, június 2-án: Krasznahorkai László odalátogatott.

‍

Az esemény meghirdetése után röpke 8 óra alatt elfogytak a jegyek, a tömeg lelkesedését szinte tapintani lehetett a Kultúrpalotában. Amikor Szegő János, Krasznahorkai szerkesztője és beszélgetőtársa köszöntötte az egybegyűlteket, síri csend telepedett a nézőtérre, majd rövid felvezető után vastaps üdvözölte 2025 irodalmi Nobel-díjasát. Szegő lazán tette fel az első kérdést, szinte rögtönzött: mi az, amit Krasznahorkai szeret a rögtönzésben, az improvizálásban, hiszen a zene, a jazz is közel áll hozzá...

‍

‍

Krasznahorkai válasza szintén improvizatívnak hatott. Bachtól a bebop jazzen át Kurtág Györgyig rajong a zenéért, ugyanúgy közel állnak hozzá a tervezés és a rögtönzés aktusai. „Bach nélkül nincs semmi, de az nagyon gazdag”, a bebop az őrület és a normalitás határán zsonglőrködik, Kurtág György pedig az örök komponista. Krasznahorkai arra buzdítja a közönséget, hogy próbálják belassítva hallgatni Kurtág egyik művét, és csodálkozzanak rá a hangok közti hidakra, arra, hogy minden egyes hang önmagában egy külön univerzum. Kurtág György nagyon szigorú volt a tanítványaival, erről jut eszébe az írónak az a tizenvalahány nap, amikor Japánban. egy helyi ács felügyelete alatt dolgozott. Szentélyt újítottak fel, ő pedig a fa gyalulását akarta eltanulni. Hiába gyalulta ugyanazt a fát már két hete, hiába volt tükörsima, az ács akkor is azt mondta: folytasd. Az az ács azóta is ott áll a háta mögött, akárhova megy, akármit csinál. Mi több, a hinoki ciprus megmunkálása ugyanolyan számára, mint a nyelvvel való munka:

„Ugyanazt az egy könyvet írom egész életemben”.

„Lényegében semmit nem változtam” – állítja Krasznahorkai, és életének az egységére hívja fel a figyelmet. Ugyanazt jelenti zongorához nyúlni, könyvet írni, fát gyalulni. A különbség csak ott érhető tetten, hogy rengeteg mindent lát, tapasztal, például a Seiobo járt odalent című könyvét csak azután tudta megírni, hogy Japánba látogatott.

Szegő János az „állandó” témájánál maradva a krasznahorkais hosszú mondatokra tereli a témát, melynek működési elvét az író remek példával magyarázza el: ha 20 éve szerelmes vagy valakibe, és végül úgy döntesz, vallomást teszel, azt nem lehet rövid mondatokban elintézni, az kirobban az emberből, legalábbis belőle. Továbbá, ahogy a zene, úgy az irodalom is számára a folytonosságot, a melódiát jelenti. Első regényénél, a Sátántangónál még nem érezte kiforrottnak a stílusát: „még érződött, hogy latin szakos voltam, túl sok az alárendelő mondat”. Nem is akart több könyvet írni, kudarcnak élte meg, végül úgy döntött, muszáj kijavítania hibáit, így születtek meg az újabb és újabb kéziratok. És így születnek ma is. Teljes ellentmondásban élt és él: kapja a díjakat, miközben őt éppen a kudarcok hajtják előre. Továbbá az ismeretlenhez fűződő kíváncsiság készteti írásra, az idegentől pedig nem fél, ezzel a mentalitással utazta be a világot, egész életében új és új történetekbe kívánt belépni.

‍

‍

Végül arról érdeklődött Szegő, hogy milyen volt a Nobel-bankett, a vacsora. Krasznahorkai kiemelte, hogy meglepő módon nem izgult, nem stresszelt, rengeteget tudós monológját hallgatta végig, Angela Merkellel barátságot kötött. Legnagyobb élménye pedig az volt, hogy a svéd palotában, a hosszú vacsora után végre rágyújthatott egy szivarra.

Az eseményt rövid felolvasás, és rettentő hosszú dedikálás zárta annak ellenére, hogy személyenként csak egyetlen könyvet lehetett dedikálni. Az idő szűkössége ellenére Krasznahorkai Lászlónak minden egyes aláírásra várakozó olvasóhoz volt egy kedves szava, ugyanazzal a baráti, humorral teli figyelemmel tüntette ki az asztalához lépőket, mint a Kultúrpalotában összegyűlt nagyközönséget. Ünnepi hangulat volt, mégis laza, közvetlen, szívhez közeli.