.svg)
Június 25-én, a 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében Ion Mureșan román költővel André Ferenc költő, szerkesztő beszélgetett a Bánffy-palota udvarán.
Ion Mureșan 1955. január 9-én született Borsaújfalu községben, Kolozs megyében. Elismert román költő, esszéíró és újságíró, az 1980-as évek irodalmi nemzedékének (Optzeciștii) egyik meghatározó alakja. Első verseskötete Cartea de iarnă (Téli könyv) címmel jelent meg, legnagyobb sikerét pedig a 2010-ben kiadott Cartea Alcool (Alkohol könyve) hozta el. André Ferenc érzékeny és mélyreható kérdéseinek köszönhetően megismerkedhettünk a szerző sajátos világnézetével, továbbá betekintést nyerhettünk a költészethez fűződő gondolatainak mélységeibe. A beszélgetés során számos vers elhangzott a szerző előadásában.
„Mindenki költőnek születik, viszont ténylegesen kevesen írnak” – hangsúlyozta Ion Mureșan. Ő maga akkor döbbent rá, hogy írni szeretne, amikor ágynak esett egy betegség miatt. Hetekig nem tudott mozdulni, aztán mankó segítségével lépett a gyógyulás útjára. Lakásától nem messze, a szomszédos utcához hosszú lépcsősor vezetett. A gyógyulás érdekében kitűzte maga elé, hogy minden megtanult vers után megtesz egy fokot. Tíz verset már tudott, tíz lépést megtehetett fölfelé. Mire felépült, összesen hetvenöt verset „mászott meg” így. Úgy érezte, a verseknek köszönheti gyógyulását, és arra buzdította a közönséget, hogy találja meg a saját „lépcsőfokait”.
Az irodalomra való tekintettel André Ferenc felvetette, hogy a kocsma egy olyan hely, amelyet a sokféleség jellemez. Kérdése a szerző felé arra irányult, hogy vajon tekinthetünk-e a kocsmára úgy, mint az ihlet és a kreativitás melegágyára, vagy egyszerűen egy közösségi tér, amelynek fő célja nem több, mint az egymással való találkozás és kapcsolódás. Mureșan a kocsmára egy olyan térként tekint, ahol az emberek igazán kimutathatják sebezhetőségüket. Tapasztalatait megosztva elmondta, hogy még azok a férfiak is, akik a feleségüket ócsárolják, gondolatmenetük végére eljutnak az őszinte szeretet kifejezéséig. A bennünk levő világok gyakran összeegyeztethetetlenek, a feladatunk mégis az, hogy ezek között valahogy megtaláljuk az összefüggéseket. Ez némi belső feszültséggel járhat, ami tökéletes alapja lehet a költészet művelésének.
Egy másik izgalmas téma, ami a beszélgetés során felvetődött, a kommunizmus korszakának költészete volt. Ion Mureșan gyakran megfordult kolozsvári irodalmi körökben, ahol erősen érződött a város multikulturalitása. Példának okáért elmesélte, hogy a Király Lászlóval való találkozásai során gyakran felolvastak és fordítottak egymásnak magyar és román irodalmi műveket. Megpróbálta a nagyobb társaságokban is népszerűsíteni azt a szokást, hogy minden találkozás alkalmával felolvassanak egy-egy verset hazai költőktől. Minderre lépcsőn zajló költészeti műhelyként referált, viszont a koncepció nem lett túlságosan népszerű. Pedig saját meglátása szerint „addig él egy költő, amíg olvassák”.
A kommunizmus alatti cenzúrát illetően Ion Mureșan rámutatott, hogy sok alkotó már önként magára öltötte az öncenzúra palástját, ezzel korlátozva saját alkotói szabadságát. Kevesellte az aktív költők számát abban az időszakban, a rendszerváltás utáni költő-bőséget pedig egy beteg társadalom tünetének tartotta. Párhuzamként azt említette meg, hogy a szervezet antitesteket termel a fertőzések ellen. Humorosan megjegyezte, hogy Romániát egy beteg országnak tekinti, hiszen egyre több és több a költő. Arról, hogy ki nevezheti magát költőnek, a következőképpen gondolkodott: mindenki költő a maga módján, mert mindenki alkot a saját szakmájában. Ha azonban a munkából hiányzik a művészet, az eredmény csak középszerű lesz. Hisz a vers erejében és úgy gondolja, hogy ezt az erőt nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is mérni lehet.
A költészetről alkotott felfogása szerint minden valaha írt lírai mű – Homérosztól Nichita Stănescuig – „egyetlen nagy szerző” alkotása, aki különböző neveken szólal meg.
A beszélgetés zárásaként André Ferenc arra kérte Ion Mureșant, hogy fogalmazzon meg egy üzenetet a fiatal, pályakezdő költők számára. A szerző válasza ez volt:
„Fugi de poezie, ferește-te de poezie, că oricum te găsește el” – vagyis: „Fuss a verstől, óvakodj a verstől, mert úgyis megtalál”. Minden igazi alkotásnak belső kényszerből kell születnie. A költő azért ír, mert muszáj, nem azért, mert képes rá. Ez adja a mű hitelességét és erejét.
