.svg)
Nem is az a legrosszabb,
hogy meghalok.
Hanem hogy minden
ennyire megalázó közben.
Hogy minden nap
valaki emel,
húz,
forgat,
igazít,
mint egy rosszul összeszerelt,
szemétre való,
régi
bútort.
Pedig nem vagyok régi,
alig negyvenéves.
És közben belül üvöltök.
Hogy hiába mondom,
a térdem nem arra áll.
Hogy hiába mondom,
nem tudok nyelni,
a nyál nekem a halál.
Hogy a fulladás
másnak csak türelmetlenség.
Hogy a kanál
olyan,
mint valami büntetés.
Hogy reggelente
fogdarabok vannak a számban,
mintha éjjel
valaki titokban
szétvert volna bennem valamit.
Hogy a nyálamnak
ilyen íze van.
Hogy az ember
képes megszokni azt is,
hogy géppel szívják le róla
az éjszakát.
Hogy alvás helyett
csak ájulások vannak
félórákra.
Hogy a párna
lassan élőlény lesz.
Hogy a saját szagom
idegenebb,
mint bárki másé.
Hogy nem tudok beszélni,
és ettől lassan
mindenki úgy néz rám,
mint aki már nincs is teljesen itt.
Pedig mindent értek.
Talán túl jól is.
