„A műfordító szekéren utazik vagy gyalog jár” – beszélgetés Csehy Zoltánnal Ovidius-fordításáról

Ovidius Metamorphosese az antik kultúra és mitológiai nyelv olyan gazdag gyűjteménye, amely megelőző (és mára elveszett) kulturális javakat szervesített magába. Ugyanakkor maga is televényül szolgált az irodalmi hagyományozódásban, mintát, ihletet, történeteket szolgáltatva a poéták számára. Filológusként erre szerintem kapásból tudnád sorolni a példákat. De inkább az érdekelne, hogy műfordítóként mennyire tudsz elvonatkoztatni a totalizáló és enciklopédikus filológus követelményeitől, és hogyan maradhat eleven a szöveg a múzeumi tárolókat a szabad levegőre cserélve?

A lényeg (a metaforikus ördög) a részletekben rejlik: ha fordítasz, először mindig mindent csak részletekben látsz megnyugtató alapossággal, a hipernarratívák aztán jönnek, a fordítás olyan, mint az ábécé elsajátítása utáni olvasni tanulás. Van benne tudásvágy és mámoros öröm is, de alapjában véve szenvedélyes erőpróba marad. Az adott szókapcsolat, fordulat, mondat, történet örvényszerűen szippant be, hogy aztán a szöveg komplex felhajtóerejének köszönhetően a felszínre vesse, ami ebből a kalandból elmesélhető. A műfordító olvasata nem olyan, mint amikor egy sztrádán hip-hop eljutunk egy célig, s nem igazán zavar bennünket, hogy a magas palánktól szinte semmit se látunk a tájból, a helyből, ahol járunk, a sebességre bízzuk magunkat és a kijelölt útvonal kényelmére. A műfordító szekéren utazik vagy gyalog jár. Többet szemlélődik, mint egy utazó vagy turista, s ugyan kezében a térkép, eltart, amíg eligazodik rajta.

A műben rejlő hangokat akartam kiszabadítani, élővé tenni, ha tetszik, drámaivá jelenetezni az epikát, mely latinul szerintem amúgy is fokozottan drámai. Szinte képtelenség az általad említett szervesüléseket leválasztani a szövegről: ahogy egy archeológus is szembesül a rárakódott rétegek problémáival, a fordító is látja a „szennyeződést”, ám ő örül ezeknek, hiszen végül is ezek a szennyeződések és rárakodások kötik a jelenhez a becses tárgyat. Ha túl sterilre tisztítanánk, akkor sokkal jobban illene egy légmentesen zárt múzeumi tárlóba, de mi azt szeretnénk, hogy a talált tárgyat kézbe lehessen venni, sőt akár használni is lehessen. Ez a hasonlítás messze nem a legjobb, mert mind a szerző, mind a fordító inkább tudatarcheológus, mint klasszikus régész. Az emlékezés művészi gyakorlatainak lélektanával van elfoglalva, s ehhez rendeli hozzá azt a mai nyelvet, melyen ilyesmiről élményszerűen lehet beszélni.

„Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta” – nyilatkozta 2016-ban Nádasdy Ádám, aki fájó hiányát hagyta itt maga helyett. Ellenvethető, hogy a „terza rima” egészen más sajátosságokat követel meg a célnyelvtől, mint a hexameter, amelyet rajtad kívül csak kevesek tudnak magyarul ilyen hajlékonyan és találékonyan kezelni… de mit gondolsz a formahűség és fordítás örökzöld vitatémájáról? Eddigi latin fordításaidban csupán egyszer fordult elő, hogy más műformát választottál, akkor is furcsamód az ellentéte történt a szokásos verseléslazításnak és formaoldásnak. Petronius Satyricon című töredékes regényét hexameterekben fordítottad újra, holott az eredetiben csak a versbetétekben fordult elő kötött forma, talán disztichon…

Én ezt így nem tudom súlyozni, mint Nádasdy, de elválasztani sem. Valahogy a mit nincs meg hogyan nélkül, és fordítva is életképtelen. Nádasdy Dantét szerintem a didaktikus költészet irányába vitte el, a homályló látomásosság és a misztikus funkciójú hármas rím kiiktatásával a felvilágosodás kori angol költészet okos és barátságos jambusai, az esszévers felé irányította. Nyilvánvalónak tűnik az is, hogy a hexameter kevésbé kötött forma, mint a terzina: én nem érzem gátnak sem a gondolatidomítás, sem a megfogalmazásmód, sem a stílus tekintetében. Összegezve: a versforma úgynevezett közlő funkcióját én jelentésként értelmezem. Egyébként az is, hogy Dante terzinákat írt, nemcsak a hogyan kérdését érinti, hanem a mit kérdését is. A hármasságkoncepció teológiai, misztikus lényegét írta bele a szövegébe, a mikrostruktúrában fraktálszerűen tükröződnie kell az egésznek, ezt üzeni vele. A rím eleve korlátozóbb természetű, a nyelv anyagához szorosabban tapadó jelenség, mint egy viszonylag rugalmas, szépen elrendezett hosszúság- és rövidségadagokon alapuló zenei szólam. Igaz, a jambus gondolatilag még akrobatikusabb tud lenni, de abban nincs elég méltóság, a jambus a verstan napszámosa, közkatonája, a gyötrődő sorok ágytálazója, a sántikáló szonettek ortopédszakorvosa. A hexameter nem tűri a lazaságot, engem legalábbis irritál a laza álhexameter: ez olyan, mint amikor rosszul játszunk el valamit a zongorán. Nem tűri, hogy észrevétlen létre kárhoztassák, ugyanakkor tud észrevétlen lenni, de méltóságteljes, izgatott, izguló, sőt izgága is. A Satyriconhoz annyit: azért fordítottam hexameterben, mert szatírának éreztem, és a verses, horatiusi vagy iuvenalisi szatírák rokonát láttam meg benne, sőt a Térey-féle verses regény őslehetőségét. Volt ebben több poén is: például az, hogy visszatértem a régi magyar irodalom bevett gyakorlatához, amikor rendszeresen fordítottak versben prózai műveket, elég pl. a Pataki Névtelen Eurialus és Lucretiájára gondolni, mely Ennea Silvio Piccolomini latin novelláján alapul. De a reneszánsz magyar Boccaccio-fordítások is mind versesek.

Fordításod nem igyekszik mindenáron aktualizálni, s nem is az első teljes magyar Metamorphoses-fordítás. Megkerülhetetlenül adja magát a kérdés, ezért nyersen fogalmazom meg: mi a baj Devecseri Gábor fordításával?

Azt tudom megmondani, mitől szükségszerűen más az enyém, mint Devecserié. A „baj” betájolásához udvariasan Horváth István Károly kritikájához utalom az érdeklődőt (Az örökkévalóság kétezer éve, Tiszatáj 1965/10, 805–808), melynek megállapításaival alapvetően egyet tudok érteni. A bravúros lezserséggel verselő római költő írástechnikája a Devecseri-fordítás fényében nem látszik: a játékosságot olykor csengő-bongó alliterációk vagy az archaizmusoktól és a regiszterkeveredéstől sem visszariadó, kiagyalt retorikai porondmutatványok hivatottak nála érzékeltetni. „Lanthang lakja e lankát”, vagy „mert a szülő nőnek hazugul használt vala szája”: ezeket ma nem lehet leírni. De pl. a „mell mellett mellet a mell nyom” vagy a „mit a vad szelek ostorzása / háborgat haragos hullámok hadseregévé” azért tetszetősen elgondolkodtató, noha a latin egyik esetben sem ennyire hivalkodó. A másik, amitől szabadulni akartam, a hihetetlenül mállatag intarziák. Én pl. képtelen voltam a latin eredeti nélkül megérteni olyan részeket, mint pl.: „Iphis imádja, akit nem tud majd bírni, de annál / jobban vágyódik, lángol, szűz, tűzzel a szűzért”. Vagy: „Látom, amit teszek én; nem az ejt meg, hogy mi helyes, tán / nem tudom, ám szerelem.” És itt meg kell állnom egy pillanatra: az új fordítás nem korrekció vagy tatarozás, hanem önelvű folyamat, mely az általános tapasztalatra és élményre épül. Ezeket a példákat nekem is úgy kellett megkeresgélnem, hogy valamelyest látsszon egy Devecseri-olvasat személyes problematizáltsága, hogy a homályban kontúrok képződjenek. Én nem az a fordító vagyok, aki tanulmányt ír arról, hogy az elődei miért, hányszor és miként vétkeztek. Kimondottan iszonyodom az olyan tanulmányoktól, esszéktől, melyeket egy műfordító azért ír, hogy aztán önkoronázást hajtson végre a filológia vagy esztétika nevében azzal, hogy végigvesézi az előtte lévő fordításokat, majd bemutatja a megoldást minden búra-bajra, ami természetesen nem más, mint a saját verziója. Akkor sem szeretem, ha ez akár jogos is lehet: ez vagy irritáló türelmetlenség, vagy iskolásan komikus cirkuszi mutatvány. Nem fogom táblázatokba se szedni elődeim jó vagy rossz megoldásait, megoldatlanságait, a megoldások vagy megoldatlanságok nem „tudományos” szempontból érdekelnek, én velük együtt akarok és szeretek gondolkodni a szövegről, hangot csak a saját szövegemnek tudok adni, a többit csak meghallgatni tudom.

Mégis, a korábbi fordításokhoz képest milyen célokat követtél?

Úgymond „csak” hajlékony és mai nyelvet akartam és maximálisan magyarosat, a megszólalásokban drámaian spontánt és nem színpadiasat. Lehetőleg laza és az indulat, a kép vagy a leírás dinamikájához illeszkedő hexametert. A műnek eddig három teljes magyar, megjelent verses fordítása volt (Sándor István, 1792; Egyed Antal, 1851; Devecseri Gábor, 1964), egy a 18., egy a 19. és egy a 20. században. És most itt egy 21. századi. Én Devecseriből ismertem és szerettem meg Ovidiust, és ez önmagában is hálára kötelez. Az alapmódszerünk végül is nem tér el: nincs túlköltés, elkanyargás, többletsor, tartjuk magunkat a latinhoz az egészséges mértékig, megpróbáljuk „jól” érteni a szöveget, és megpróbáljuk visszaadni azt a zenei-intellektuális élményt, spontán mesélő lendületet, melynek érzékisége olyan nagyszerű Ovidiusban. Egyikünk sem akart iskolás, magyarázó szöveget kreálni csekély értelmű medvebocsoknak. A trivializálás vagy a leegyszerűsítés nem korszerűség. Mivel Pozsonyban tanultam, és a latinórán Ovidiust szlovákra fordítottuk, (segítség reményében) a szlovák fordítást is alaposabban volt szerencsém megismerni, de arról sok jót nem tudok mondani. Devecseri kvalitásai ebben a viszonylatban hallatlanul felértékelődnek: ő érezhetően rendelkezett a strukturalizmus elméleti és a kortárs irodalmi beszédmód friss tapasztalatával, ami a mindent túldekoráló és minduntalan el-elkalandozó, árnyjátékszerű kontúrtalansággal dolgozó szlovák fordítóról messze nem mondható el, aki ráadásul olyan versformát használ (hangsúlyos hexameter), melyet a kortárs szlovák költészet nem használ (még az sem kizárt, hogy a korábbi sem). Mintha hat csapással hatfelé hasogatnánk egy fatömböt. Iszonyúan antimuzikális. Épp olyan, mint Arany A hangsúlyosok hexametere című verses gúnyiratának „hexametere”: „Reménység barátság jóltévőnk vezess el sírunkig karon”. Arany ehhez a favágáshoz joggal biggyeszti hozzá a kérdést: „Ezért adjuk oda Vörösmarty hatosait?” Egy olyan méretű kultúra, mint például az olasz, egyszerre három-négy változatot szokott párhuzamosan kínálni egy-egy klasszikusból. Legutóbb Rómában jártamkor egy átlagos könyvesboltban három Vergilius- és öt Catullus-fordítás között lehetett választani. Egy 1170 oldalas kétnyelvű, dúsan kommentált Aeneisnek nem tudtam ellenállni, pedig van már otthon két olasz fordításom is belőle.

Fordítói projektjeid között a legnagyobb volumenű és már csak ennélfogva is a legidőigényesebb az Átváltozások átültetése volt. Ha jól emlékszem, már 2019-ben nyilatkoztál a fordításról. Hogyan tudnád jellemezi ezt a folyamatot, milyen fázisai voltak a munkának, voltak-e kudarcok, buktatók, s milyen örömökkel ajándékozott meg a nemes feladat?

Mivel nagy kompozícióról van szó, a munka szükségszerűen elfázisosodik: a hang megtalálása a lényeg, a hang azonban csak tetemes munka elvégzése után hallatszik tisztán, azaz kb. egyharmadnál visszafelé is újra kell hangolni a már „kész” szöveget. A döntések munka közben realizálódnak, ahogy a művészi tevékenység minden más fajtájánál is: ez a kiélezett féllogikai és félhomályos ihletettség vagy jó irányba ragad, vagy túlzásokra, azaz az eredmény itt is korrekciós igényeket vethet fel. A kezdő négy sort leszámítva mindig folyamatosan haladtam, hogy ne legyen törés, hogy a mesélés meglepetéseinek ereje, a fordulatok gördülékenysége ne sérüljön. Sokkal inkább a vázafestés, mint pl. a mozaikkép-készítés technikájához hasonlítanám. Úgy festeni, ahogy Keats festette a maga görög vázáját! Annyi vitalitással és rajongó szenvedéllyel! A metrikai váz mint tartószerkezet is folyamatosan ellenőrizendő, hiszen ha helyenként megroggyan, vele roggyan a szöveg is. A hexameternek nagyon változatos a muzsikája: képes fejjel futni a falnak, de lassú örvényt kavarni is, a „közlő” funkciót a belső ritmus- és a hagyományos metszetszabályokkal, dierézisekkel tudjuk érvényre juttatni. A szövegeket végül is sokszor el kell énekelni. A filológiai felfedezések, kreatív olvasatok berobbanása újabb sérüléseket okoz a készülő szöveg testén, ezeket a horzsolásokat, sebeket orvosolni kell. A nyelvi asszociativitás és a jelentésszóródás tartományait is valamelyest (mintegy magaslesből) be kell látni, nem csak a konkréttá tett, kitüntetett jelentésekre fókuszálni. Soha nem tudtam „csak” a fordításra fókuszálni, mindig valami „mellett” készült, ezért a „folyamatos ének”, ahogy Ovidius a művét nevezi, rendre meg-megszakadt: a hosszabb szünet pedig nem mindig érlel, sokszor kizökkent. Ezek a visszatalálások kockázatosan izgalmasak. Ha belegondolok, hogy mekkora nagy költő Ovidius, Shakespeare vagy Keats, hozzájuk képest minden párhuzamos megszólalás szinte kudarc. A fordítás a kudarcokból és kompromisszumokból is szerveződik, nem állhat csupa „telitalálatból”. Ami innen kimaradt, esetleg máshol a nyelv erejének és természetének köszönhetően kompenzálni tud, vagy ledolgoz ezt-azt a hiányból. Szent Jeromos híres nyomhasonlatát nem tudom kihagyni: ha követünk valakit és tartunk valahová, mi is eljuthatunk a célig, de a lábunkat nem tudjuk pontosan belehelyezni az előttünk járó lábnyomaiba. A verslábainkat se.

Talán nyeglén hangzana a kérdés, vajon kipihented-e a munka fáradalmait… Pláne úgy, hogy aki ismer, tudja, hogy fáradhatatlan vagy, nemcsak mint műfordító, de mint költő, irodalomtörténész és tanár is. E beszélgetés során szűken a műfordításnál maradtunk, vonatkozzon erre az utolsó kérdés is: a Görög Antológia, Sztratón, Petrarca, Martialis, Beccadelli, Petronius, Bracciolini, az olasz humanisták (és sokan mások) műveinek fordítása után mi vagy ki foglalkoztat újabban?

A fordítás maga nem fáraszt, ha kifejezetten erős a szöveg vonzereje, ha meg akarod fejteni a „titkát”. Elképesztően gyors hexametergeneráló automatizmus alakult ki bennem, szinte bármilyen szöveget heroikus metrumba rakok, talán érdemes lenne egy újabb eposzra rászabadítani ezt a tartós munkával megszerzett metrikai beállítódást. Ha megnézed az előbbi mondatnak az elejét, az is hexameter, pedig csak a tárgyra gondoltam. De lehetséges, hogy az már kóros lenne, és épp ezért inkább szép lassan ki kellene jönnöm a „rutinból”. Tulajdonképpen torzóban, pontosabban szólva inkább elhanyagolt romállapotban hever egy régi kiseposzfordításom, P. P. Statius Achilleise, mely valójában azért lett ebben a mondatban kiseposz, mert csak másfél éneknyi készült el belőle, kb. 1200 sor, ugyanis a szerző elhalálozott, és nem tudta bevégezni. Ez a csonkasága ellenére is remek alkotás Achilles ifjúkoráról szól. Időközben megjelent egy nagyon kellemes folyású prózafordítása Kozák Dániel tollából, ezért is tettem félre. Mindig vonzott például Catullus lírája, és mindig szerettem volna egy Seneca-drámát magyarítani. Például a Phaedrát: lenyűgözően költői és zenei, viccesen szólva: magában muzsikáló operalibrettó. És jó lenne, ha színpadon is mondható lenne, ráadásul úgy, hogy a metrikai vázat ne cseréljük gyalogló prózára. Az epigramma rajongójaként szeretném elrendezni a Görög Antológiából készült epigrammafordításaimat is. A legtöbbször azonban nem tervezetten alakul az ilyesmi, hanem égető kíváncsiságból és élénken mutatkozó igényből, vagyis a végső döntés kiszámíthatatlan. Szeretek próbálgatni, kóstolgatni, de nem minden hangkezdeményből áll össze egy publikus, komolyan vehető fordítás.

‍

Csehy Zoltán

Költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus. 1973-ban született Pozsonyban. A somorjai gimnáziumban érettségizett, a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet (1998). 2003-ban PhD-fokozatot szerzett az ELTE-n, 2009-ben ugyanott habilitált. Jelenleg a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanít. 1997–2002 között a Kalligram szerkesztője, 2004-től 2006-ig főszerkesztője volt. Műfordítóként elsősorban a latin, az ógörög, az olasz, a szlovák és a cseh költészet fordításával foglalkozik. Számos verses-, műfordítás- és tanulmánykötete jelent meg. Többek közt a József Attila-, a Kerényi Grácia-, a Madách-, a Zelk Zoltán-, a Kovács András Ferenc költészeti díj kitüntetettje. Legutóbbi verseskötete: Fogli d’album (Kalligram, 2023). Legutóbbi műfordításkötete: Ovidius: Átváltozások (Kalligram, 2026).

‍

‍