Még mindig itt, avagy a nosztalgia diszkrét bája

Szubjektív fesztiválbeszámoló a 25. TIFF-ről

‍

A 2026-os, jubileumi TIFF plakátján a szöveg címének első fele szerepel románul: „Tot aici.” Egy padon ülő stilizált férfialakot látunk hátulról, lábánál bőrönddel – filmkedvelők számára nyilvánvaló, hogy a grafika a Forrest Gump híres jelenetére tett utalás. Csakhogy ezen a képen felsejlik a háttérben a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport sziluettje, a pad pedig háromszínű: piros, sárga, kék. Gyanítom, hogy amikor ezek a trikolór padok (a nemzeti színű szemeteskukákkal együtt) Kolozsvár látképének megszokott elemeit képezték, a mostani fesztiváljáró közönség számos tagja még pikáns, kósza gondolat volt az akkori cinefil ifjak fejében, de az sem kizárt, hogy (akár elhatározás szintjén) épp ezeknek a padoknak a valamelyikén fogant. Igen, huszonöt évvel ezelőtt, amikor a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál (engedtessék meg nekem ezt a magyarított formát használnom) elindult diadalútjára, hogy néhány év alatt Románia legjelentősebb filmes seregszemléjévé váljon, a kincses város polgármesterét Gheorghe Funarnak hívták, és – egyéb galádságai mellett – efféle álhazafias vizuális szennyezéssel járult hozzá a városkép alakításához. Értem én a negyedszázaddal ezelőtti közállapotok felé irányuló vizuális fricskát, de ebben a kontextusban az ironikus gesztus könnyen szeretetteljes nosztalgiázásként dekódolható: az időbeli távolság megszelídíti a múlt démonait, még akkor is, ha Kolozsvár számos, akkortájt is élt lakosának – leginkább a magyar nemzetiségűeknek – összerándulhat a gyomra a múltidézésnek ettől a formájától. Német nyelvterületen ostalgie-nak hívják a keleti kommunista múltidő rekvizitumainak, vizuális elemeinek és szellemi termékeinek ilyenszerű utólagos domesztikálását, és bár a jelenség sok szempontból érthető, mégis felemás érzéseket válthat ki a viharvert időket megélő korosztályokból. (Bevallom, én azt sem tartom túlzottan poénosnak, amikor urbánus tereket, vendéglátóipari egységeket neveznek el egykorvolt sötét emlékű rendszerekről vagy figurákról – a példákat ezúttal mellőzöm.) Persze lehetséges ennek egy jóhiszemű értelmezése (és a fesztivál arculatának kiötlőit alighanem ez a szándék vezette): huszonöt évvel ezelőtt is itt voltunk, amikor ilyen idők jártak, és most is itt vagyunk, amikor másfélék. Ötletesnek kétségkívül ötletes – és nagyjából ez a legtöbb, ami a TIFF idei reklámkampányáról, vizuális arculatáról vagy kínálatáról elmondható. A fesztivál katalógusszerűen múltidéző reklámszpotja kifejezetten erőtlenre sikerült: nem tudnak ilyenkor nem eszünkbe jutni a klasszikus alkotásokat (A postás mindig kétszer csenget, Az édes élet stb.) elmésen parafrazáló régi kisfilmek, vagy épp a személyes kedvencem, amikor ismert román rendezők saját összetéveszthetetlen stílusukban készítették el a fesztivál klipjeit (közülük is kiemelkedett a Nae Caranfilé). Az is érthető, hogy nem lehet minden évben Catherine Deneuve-, Claudia Cardinale- és ­Alain Delon-, vagy akár Wim Wenders- és Tarr Béla-kaliberű díszmeghívottakat prezentálni a nagyérdeműnek, a jubileumi alkalmakat azonban szokás olyanra tervezni, hogy kiemelkedjenek a hosszú évek átlagából – ez most (anélkül, hogy lebecsülném Ornella Muti vagy Aidan Gillen hozzájárulását a mozgóképes kultúrához) felemásan sikerült. És valamiért az idei év legnagyobb hazai filmes durranását, Cristian Mungiu (újabb) cannes-i Arany Pálmát érő opuszát, a Fjordot sem sikerült elhozni a román filmtermés újdonságaira általában fokozottan figyelő fesztiválra. Így hát – visszatérve a fesztivál promóanyagának üzenetéhez – marad az „itt érzem magam otthon” érzés.

Nem minden célzatosság nélkül fogalmazok így, természetesen: a TIFF idei versenyprogramjában magyar alkotás is helyet kapott (nem mindig szokott ez előfordulni), Holtai Gábor Itt érzem magam otthon című filmje, amely elnyerte a versenyfilmek mezőnyének közönségdíját. Ez utóbbi teljesen érthető, hiszen egy olyan munkáról van szó, amely amellett, hogy korrekt módon összerakott, klausztrofób hangulatú thriller-kamaradráma lévén műfaji filmként is megállja a helyét, társadalmi-politikai allegóriaként is működik, ha úgy tetszik, alkotói „a kor ütőerén tartják a kezüket”. A munkáját frissen elveszítő Ritát (Lovas Rozi) utolsó munkanapján a lakása előtt titokzatos férfiak elrabolják. Egy szobában ébred, összekötözve, ahol egy egyszerre negédeskedő és ijesztő fiatalember (Molnár Áronnak egészen jól áll a szerep) arra próbálja válogatott módszerekkel rávenni, hogy elfogadja: őt nem elrabolták, hanem hazatért, mindig is ennek a családnak a tagja volt, a neve pedig Szilvi. Végigkövethetjük a folyamatot, ahogy a meggyötört fiatal nő, szabadulási kísérleteinek kudarcba fulladását követően – legalábbis látszatra – megtörik, felölti a neki szánt szerepet, hogy lassan a családfő, a Papa (Szervét Tibor) kedvencévé váljon, és élve-visszaélve frissen szerzett hatalmával, „belakja” a szűkre szabott játékteret. Az Itt érzem magam otthon kétségkívül izgalmas thriller lehetne, ha nem hagyná, hogy a didaxis a történet fölé kerekedjen, a tanmese maga alá gyűrje a fordulatos cselekményt – amely cselekmény, ebből kifolyólag, bosszantó dramaturgiai következetlenségekkel és hanyag megoldásokkal terhelt. A filmet valószínűleg épp ez a leplezetlen rendszerkritikai él repítette a népszerűségi listák élére – és be kell látnunk, alkotói rendelkeznek némi profetikus képességgel, hiszen a végkövetkeztetése mégiscsak az, hogy egy autoriter módon működő rezsimet csak belülről, türelmes rendszerkonform építkezéssel lehet megdönteni, a hatalom új gyakorlói azonban olyannyira hozzászoknak az ancien régime eszköztárához és célrendszeréhez, hogy ott folytatják, ahol a (szimbolikusan és szó szerint) likvidált autokraták abbahagyták… Jó film, mégis – megkockáztatom – kihagyott lehetőség.

A valódi otthonérzést egészen más filmek voltak hivatottak biztosítani a TIFF jubileumi kiadásán. A 25 afféle mágikus számként határozta meg az idei fesztivál kínálatát is: talán soha ennyi klasszikus, „régi” filmet nem láthattunk a TIFF szélesebb programjában, mint idén (bár az utóbbi években mintha tendenciává vált volna a filmtörténet részévé vált alkotások jelenléte). A 25 évvel később elnevezésű szekció kifejezetten a „kezdetek” iránti jótékony nosztalgia táplálását szolgálta: olyan filmeket tekinthettünk meg (ismét) nagyvásznon, amelyek pont negyed évszázaddal ezelőtt, a TIFF indulásának évében kerültek a mozikba; csupa olyan mű a hazai és nemzetközi szcénáról, amely azóta valóban klasszikussá nemesedett. Néhány cím, a teljesség igénye nélkül: Mulholland Drive (David Lynch), Amélie csodálatos élete (Jean-Pierre Jeunet), A zongoratanárnő (Michael Haneke), Chihiro Szellemországban (Mijazaki Hajao), Donnie Darko (Richard Kelly) vagy éppen Cristi Puiu debütfilmje, a Marfa și banii, azaz – zseniális magyarítással – A zseton és a beton. Ez utóbbi filmtörténeti szerepét nagyjából konszenzus övezi: ez a film volt az, amely – esztétikai látásmódjával, témakezelésével, stílusával – az azóta látványos sikereket elért román újhullámot elindította, és olyan, hazai és nemzetközi szakmai sikereket elért filmek alkotói számára taposta ki az utat, mint Cristian Mungiu, Corneliu Porumboiu, Radu Jude vagy Radu Muntean. A három fiatal történetében, akiknek egy gyanús csomagot kell elszállítaniuk autóval Konstancáról Bukarestbe, mondhatni semmi rendkívüli nincs, legalábbis a rendszerváltás utáni idők maffio- és kaotikus világának kontextusában, mégis, Puiu mozgókamerás rögrealizmusa egyre mélyebb spirálokba visz bele, egyre sötétülnek az egyéni érvényesülés lehetőségei, hogy a végén ijesztőbb perspektívák villanjanak fel, mint a szekció abszurd-fantasztikus remekműveiben, mondjuk a hollywoodi/amerikai, kertvárosi álmot vérfagyasztó rémálomba fordító Mulhollandban vagy Donnie Darkóban. Puiu filmje, izgalmas filmnyelvi kísérlet volta mellett igazi társadalmi látlelet is, a kétezres évek elejének tárgyi rekvizitumaival, embertípusaival, környezetrajzával, amelyet az olyanok, mint én, akik nagyjából egyidősek voltunk akkortájt a film főhőseivel, némi megkönnyebbüléssel, de inkább nosztalgiával néztünk végig, újra.

A fentebb említett Lynch- vagy Richard Kelly-film „átvezet” bennünket a fesztivál másik, szintén meglehetősen izgalmas, számos filmtörténeti csemegét tartalmazó szekciójába. A Pitch Black Anthology többnyire olyan filmeket vonultatott fel, amelyek éjsötét humorukkal, pimasz problémafelvetésükkel gyakran világérzékelésünk és jóízlésről alkotott elképzeléseink határait feszegetik, vagy akár át is lépnek rajta (alighanem ilyen lehetett a Fuck My Son című, vérbeli trashnek ígérkező opusz, amelyet, bár nagy volt a kísértés, végül kihagytam). Magát a fesztivált is egy olyan filmmel kezdtem, amely ebben a szekcióban kapott helyet, gondolván, hogy az indulás mindenképpen legyen jó: A burzsoázia diszkrét bája (innen a cím második fele, nyilván) abszurd-szürreális humorával többszöri újranézésre is lekötött, Luis Buñuel csetlő-botló, a semmibe menetelő nagypolgári hősei megidéztek egy olyan filmtörténeti korszakot, amikor a maró társadalmi szatírák is elkerülték a didakticizmus csapdáit; és természetesen ezúttal sem tudtuk meg, mit jelent a burzsoá sznobériára apelláló enigmatikus – mivelhogy nem létező – kifejezés, a „sursic” (kiváló magyar szinkronfordításban: a „zúzlék”). De ugyanebbe a szekcióba, az olyan, ma már klasszikusnak számító fekete komédiák mellé, mint a Fargo (Coen fivérek), a Delicatessen (Jeunet) vagy A nagy zabálás (Marco Ferreri), beválogattak olyan kortárs, izgalmas munkákat is, mint a kiváló lengyel filmrendező, a néhány évvel ezelőtti megrendítő Corpus Christit jegyző Jan Komasa Good Boy című új filmje, vagy a csodálatos Ádám almáit rendező Anders Thomas Jensen szokásos dán agymenése, Az utolsó viking. Úgy tűnik, a Pitch Black szekció jelenléte a szervezők részéről közvetve egyfajta állásfoglalást is jelentett, a filmkultúrában tapasztalható bizonyos tendenciákat, tágabban pedig a mozi aktuális állapotát tekintve. Az AperiTIFF fesztiválújság évről évre visszatérő, a közönség által különösen várt cikke a Mihai Chirilovval készített interjú, amelyben a fesztivál művészeti igazgatója megosztja a részt vevő filmek közül a kedvenceivel kapcsolatos észrevételeket, kiemel és ajánl alkotásokat, illetve felvázol egy általánosabb képet a TIFF kínálatáról. Chirilov idei helyzetértékelése igencsak borúlátó, érdemes hosszabban idézni (szabad fordításban):

„A kérdés az, hogy manapság miért nem tudunk féktelenül és talán kicsit bűnösen nevetni, mint ahogy tesszük néha egy virrasztáson? A válasz egyszerű és szomorú: a filmesek félnek. Egy olyan világban, amelyben a közönség hiperérzékeny lett, és folyton készen áll megbántódni olyasmik miatt, amiken nem győzöl csodálkozni, az alkotók tojáshéjon lépdelnek, és megelőző jelleggel visszafognak minden tiszteletlen komikus lendületet, nehogy megbántsanak valakit. Egy olyan filmet, mint Ferreritől A nagy zabálás, ma már nem lehetne elkészíteni. A kezdeti Almodóvar fényévekre van a mai Almodóvartól. Buñuel szelleme nyugdíjba ment (csak Jude idézi meg néha), Todd Solondz pedig tíz éve hallgat. A provokálás és a normaszegés szabadságát feladtuk a senkit nem zavarás kényelméért.

A tragédia az, hogy ez a visszafejlődés szabad szemmel látható abban, ahogyan a moziról beszélünk. Minden annyira szabványosított lett, hogy a szaknyelvet (a szinopszistól a filmkritikáig) felváltotta egy olyan bükkfanyelv, amely 25 évvel ezelőtt még hiányzott. Nem a témákkal van baj önmagukban, hanem azzal, hogy szigorúan ki kell pipálni őket, mint valami kötelező olvasmánylistát. Manapság a moziról szóló diskurzusok többsége opportunista módon és görcsösen olyan hívószavakra hivatkozik, mint identitás, sokszínűség, ökoszisztéma, fenntarthatóság, rugalmasság, interszekcionalitás, befogadás, alulreprezentált, transzgenerációs, safe space, (hetero)normatív, mikroagresszió, koloniális és a kötelező empowerment. Ezek a kifejezések afféle belépőkódokként működnek, amelyek egy új ideológiai marketinghez való helyes igazodást jeleznek. Sablonos útmutatásokat és tevékenységi jelentésekbe illő kiáltványokat kapunk valódi vonzerővel rendelkező szövegek, illetve valóban ragyogó esztétikai és kritikai elemzések helyett.

Ezzel a sötét antológiával arra hívom meg önöket, hogy hagyják a szűrőiket a bejáratnál, és nézzék (újra) ezeket a filmeket a nagy illedelmessé válás előtti elmével.”

Ennél jobb tanáccsal mi sem szolgálhatnánk – az elkövetkezendő filmfesztiválok tekintetében sem.

‍