„A kisebbségen belüli kisebbségből érkezem” – Interjú Sándor Zoltán íróval

Írásaidból és nyilatkozataidból kiderül, hogy erős regionális identitástudattal rendelkezel: még csak nem is vajdaságinak, hanem bánságinak/bánátinak nevezném ezt a kötődést. Sokáig a szülőfaludban, Muzslán éltél. Mi adja ennek a „bánátiságnak” a különlegességét (kérdezem én, aki szintén a Bánságban születtem – csak a határ túloldalán), és hogyan határoz meg téged – a személyes életedben és íróként?

‍

A Vajdaságban élő magyarság nagyjából két részre osztható. Az egyik Észak-Bácskában tömbben él, a másik pedig mindenhol máshol szórványban. A Közép-Bánátban található Muzslán élő kisközösséget nevezhetnénk szigetmagyarságnak. A település mára Nagybecskerek város szerves része, a lakosság száma megcsappant és nemzetiségi összetétele is megváltozott, ám még mindig magyar többségű.

A távolság miatt például mi a gyerekkoromban otthon nem fogtuk a magyar tévéadókat, a város közelsége révén viszonylag korán megtanultunk szerbül, így könnyebben be tudtuk fogadni a többségi nemzet kultúráját is. Esetemben az utóbbit tovább mélyítette a tény, hogy a középiskolában szerb nyelven tanultam. Érdekességként említem csak, hogy az osztályban voltak román és szlovák ajkú tanulók, tökéletesen reprezentálva a várost, ahol mind a négy nyelv hivatalos használatban van.

Ha meg kellene határoznom, mi az, amit otthonról magammal hoztam, akkor elsősorban ezt a más kultúrával szembeni nyitottságot említeném, amibe gyakorlatilag beleszülettem. Az adott helyzet ugyanakkor némileg távolabbivá tette számomra a vajdasági magyar kulturális központokat, ami miatt az érvényesülés talán több küzdelmet igényelt. Ha szabad úgy fogalmaznom: a kisebbségen belüli kisebbségből érkezem.

Egyszersmind Bánát az identitásom egyik fontos összetevője: az otthon, a multikulturalizmus, a Béga folyó, a Tisza szebbik oldala, a szikes, a végtelen rét, és a kimeríthetetlen irodalmi téma. Ahogyan az egyik hősöm fogalmaz: „Bánátország szakasztottan úgy néz ki, mint a vadnyugati filmekben látott messzi Arizona. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár.”

‍

A 90-es években sokan – köztük számos pályatársad – Magyarországra telepedtek. Te a Vajdaságban maradtál, pedig, ha jól tudom, épp a háború küszöbére esik a katonáskodásod ideje, úgyhogy okod éppenséggel lett volna az emigrálásra. Mi tartott – és azóta is tart – otthon?

‍

Mindig van ok az emigrációra. Mindig lehetne jobb valahol máshol, mint ahol éppen vagyunk. Leszámítva azt, hogy harminchárom évesen Bánátból Bácskába költöztem, én a szellemi emigráció mellett döntöttem.

Azt szokás mondani, hogy az internet térhódításának köszönhetően a világ globális faluvá vált. Ez igaz is, meg nem is. Szinte a világ bármely pontján kapcsolatba tudok lépni a számomra fontos személyekkel; ha számítógépen dolgozom, a munkámat is el tudom végezni, és magyarul is olvashatok bárhol; csakhogy nekem fontosak azok az impulzusok, amelyek egy adott közösség tagjává tesznek. Nyelvi és kulturális akadályok nélkül vásárolhatok könyveket, eljárhatok irodalmi estekre, megnézhetek egy filmet a moziban vagy egy előadást a színházban. A rendelkezésére álló lehetőségek közül nyilván mindenki azt választja, amit a legmegfelelőbbnek ítél meg a maga számára. Engem személyesen mindig taszított a párhuzamos világ, amelyben az általam megismert, vidékünkről elszármazott vendégmunkások élnek.

Alakulhatott volna azonban másképp is. 1993-ban szereltem le a katonaságból. Az országban hiperinfláció tombolt, a néhány márkát érő fizetések órák alatt semmivé lettek. Húszéves sem voltam, amikor megpróbáltam kiutazni Hollandiába. Ott élt nagyapám és nagynéném. Nem kaptam meg a turistavízumot. Úgyhogy maradtam. A következő évben szezonmunkát vállaltam, majd Újvidéken beiratkoztam a jogi karra.

‍

‍

A jogi végzettséggel nem vagy egyedül a mai magyar irodalomban – elég Szilágyi Istvánra gondolnunk. Nem is arra lennék elsősorban kíváncsi, hogy miért választottad ezt (bár arra is, persze), hanem arra, hogy miként hatott ez az írói énedre, témaválasztásodra? Azért kérdem ezt, mert úgy látom, a bűn és bűnhődés, az igazság és igazságosság problémaköre a meghatározó témáid közé tartozik…

‍

Visszalépnék egyet. Annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amelynek az általános iskolában történelemből még azt tanították, hogy hamarosan megérkezünk a kommunizmusba, középiskolában az első történelemórán viszont a tanár felsorolta, hogy a tankönyvben mely fejezeteket fogjuk mellőzni, merthogy butaságokat tartalmaznak.

Középiskolás voltam, amikor kitört a háború, gyakorlatilag az iskolapadból, közvetlenül az érettségi bál után vonultam be sorkatonának. Leszerelésemkor egy gazdaságilag, szellemileg, erkölcsileg egyaránt lezüllött világba csöppentem. A következő évben, szinte a jogtalanság paradicsomában kezdtem meg jogi tanulmányaimat. Olvasmányaim, a társadalmi helyzet, a katonaságban tapasztaltak, szociális érzékenységem terelt a jogtudomány felé. Tanulmányaimmal egybeestek az 1996/97-es egyetemista tüntetések. 1999-ben következtek a ­NATO-bombázások, majd a következő évben a rendszer bukása.

Mindez 15 és 27 éves korom között játszódott le. A kilencvenes évek eseményei a nemzedékem meghatározó életélményét képezik. Ami a legszörnyűbb, a társadalom három évtized után sem szabadult meg a vészterhes múlttól. Ez a mulasztás és az okosnak nevezett technológiák szülte általános érdektelenség olyan újabb értékválságot eredményezett, aminek következményeit a közbeszédben, a médiatartalmakban és a napi fekete krónikás hírekben egyaránt érzékeljük.

Óhatatlanul is beszivárog tehát a történeteimbe a bűn és bűnhődés kérdése, a jog és az erkölcs viszonya, a történetek és a személyes sorsok társadalmi háttere, főképp egy olyan közegben, amelyben a politika a társadalom összes pórusába befészkelte magát, és mindenre kihatással van.

‍

Tíz köteted jelent meg eddig, és bár versekkel indultál, prózaíró lettél – sőt, ha szabad így mondani, kispróza-író (egy rendhagyó regényed kivételével). Ezzel sem vagy egyedül, és még csak nem is az olyan jól ismert világirodalmi példákra gondolok, mint például Borges, hanem (a magyar irodalomnál maradva) a nemrég elhunyt Ferdinandy Györgyre. Úgy érzed, ebben a formában találtad meg magad íróként – vagy van a tarsolyban regényterv is?

‍

A regényközpontú magyar (és nem csak magyar) irodalomban a novella mostohagyereknek számít, erről árulkodik egyrészt az, hogy sokszor már maguk a szerzők is regényként aposztrofálják novellaciklusukat, másrészt az, hogy az olvasók gyakran regényként olvasnak egy novellafüzért, leginkább pedig mégiscsak az, hogy a regényhez (akárcsak az értekező prózához és a vershez) mérten jóval kevesebb novelláskötet jelenik meg irodalmunkban.

Ez bizonyos mértékben magyarázható a novella összetettségével. Egy regénytől senki sem várja el, hogy minden sora remekmű legyen, a novella azonban nem tűri a felesleges szószaporítást, tömören kell ábrázolnia egy teljes világot, néhány oldalba sűrítve elmondania egy fordulatos történetet, egyaránt érzékeltetni közben emberi viszonyokat és társadalmi hátteret.

A regény dominanciáját segíti a műfaj könnyebb eladhatósága, ami érthető, hiszen a könnyedebb olvasmányok zöme éppen regény, ami a kiadóknak nem mellékes szempont, ezért olykor még a költőkkel is regényt íratnak. Ehhez társul a szakmai megítélés is: a magyar irodalmon belül kimondatlanul is érvényes az a vélekedés, hogy csak akkor számít befutott írónak valaki, ha egy nagyregényt tett le az asztalra, a novellát pedig sok esetben csak a regény felé vezető stílusgyakorlatként fogják fel.

Én szeretem a regényt. Mind az úgynevezett klasszikusat, mind a posztmodernt, mind a kísérleti jellegűt, amelynek sok esetben már nem szükséges négy lábbal rendelkeznie ahhoz, hogy föl ne boruljon. A novellát azonban mégiscsak jobban kedvelem. Két példát említek: Kafka és Hemingway. Bármennyire is tetszenek az említett szerzők regényei, kisprózáik sokkal közelebb állnak hozzám. És egy harmadik példa: Tar Sándor.

Számomra az a fontos, hogy egy történet teljes legyen. Nem egy elbeszélésemben igyekeztem úgy kiragadni egy élettörténet legjellegzetesebb mozzanatait, hogy egy egész lehetséges regény benne legyen. Vannak terveim, a történet szabja majd meg, hogy elbeszélés, kisregény vagy akár regény születik egy-egy ötletből.

‍

‍

A múlt, az emlékezet kérdése, a közelmúlt (különösen délvidéki) történelme, ha gyakran áttételesen is és különböző aspektusokból, de mindvégig jelen lévő motívuma az írásaidnak. Vívódó, töprengő alkatnak tűnsz, aki mintha így, a művein keresztül „rakná össze” a saját privát emlékezetét – hogy működik ez nálad?

‍

Íróként, jogászként, publicistaként számos társadalmi (politikai, vallási, filozófiai) kérdés foglalkoztat. Igyekszem őket történetekbe plántálni, több megvilágításból megközelíteni és megvizsgálni, nézeteket ütköztetni, a cselekményen és a hősökön keresztül reflektálni a körülöttünk lévő világra és a helyünkre benne.

Középiskolai irodalomtanárnőm előadásmódja annak idején arra irányult, hogy az irodalmi alkotásokról folytatott viták által megtanítson bennünket gondolkodni. Arra ösztönzött bennünket, hogy mindig formáljunk saját véleményt, amit érvekkel alá tudunk támasztani. Az, ami jelenleg zajlik, ennek a szöges ellentéte.

Végtelenül polarizálódott korunkban, úgy tűnik, esély sincs a párbeszédre, hiszen mindenki ragaszkodik saját megfellebbezhetetlen és megmásíthatatlan nézetéhez. Azt hittük egykor, hogy az internet szabadságának köszönhetően nehezebben leszünk manipulálhatóak. Kiderült, hogy ennek épp az ellentéte történt: egyre többen és egyre hatékonyabban manipulálnak bennünket.

A média világában már nagyon nehéz kiigazodni, olykor az a benyomásom, hogy az emberek nem azért olvassák a sajtót, hogy megtudjanak valamit a világról, hanem azért, hogy megerősítést nyerjenek saját, világról alkotott elképzelésükre. Ha egy tudósítás hangneme vagy egy publicisztika tartalma nem egyezik meg az olvasó eszmei jellegű prekoncepciójával, máris hamisnak ítéli meg és elveti az adott szöveget.

‍

Mint utaltál rá, újságíróként keresed a kenyered, a vajdasági Magyar Szó munkatársa vagy több mint két évtizede. Közben irodalmi lapot is szerkesztettél néhány évig, a Sikolyt. Sokakkal, más írókkal ellentétben, akik a napi sajtóval való foglalatoskodást úgy élik/élték meg, hogy kiöli belőlük az inspirációt és elvonja a figyelmet az alkotói munkáról, te mintha nagyon is gyümölcsözően tudnád összeegyeztetni ezt az írói mivoltoddal. Jól látom ezt?

‍

Az íróember megítélése szerint minden, ami nem irodalom, elvonja a figyelmét az alkotói munkáról. Lehet az író orvos, bíró, postás vagy szobafestő, minden esetben a foglalkozása sok erőt, energiát és időt el fog venni az alkotótól. Az újságírás sem kivétel. És én sem vagyok az, én is nyilván többet alkothatnék, ha nem lennének a rendszeres újságírói feladatok, csakhogy nagyon kevés író tud megélni kizárólag az irodalmi műveiből, ezért a legtöbbünknek van civil foglalkozása.

Az újságírás azért specifikus, mert valamilyen tekintetben szintén alkotásról van szó, és mivel az ember igyekszik mindig a legjobbat nyújtani magából, megtörténik, hogy egy kommentárban, egy tárcasorozat egyik epizódjában vagy egy kritikában kötnek ki azok a gondolatok, amelyek akár egy szépirodalmi alkotásba is kerülhettek volna, ezért van az embernek olyan érzése, hogy az újságírás kiöli belőle az inspirációt.

Ha azonban megfordítjuk a történetet, a hátrányos helyzetből előnyt is kovácsolhatunk. A civil foglalkozásból gyűjteni lehet ötleteket a szépirodalmi alkotáshoz: prózaötleteim csápjai olykor egy-egy hírhez vagy aktuális jelenséghez vezetnek vissza.

Tagadhatatlan, hogy a publicisztika rengeteg energiát elszív, de igyekszem elegendő időt és szellemi erőt tartalékolni a szépírói tevékenységre is, és úgy művelni mindkettőt, hogy egymás hasznára váljanak. Elárulom: esetemben a szépíró és a publicista nem ritkán súgnak egymásnak.

‍

‍

Az egyik novellaszereplőd azon morfondírozik, hogy ha létezik irodalom irodalmi élet nélkül, akkor fordítva lehetséges-e ez, vagyis létezhet-e irodalmi élet – irodalom nélkül? És arra a meghökkentő következtetésre jut, hogy valószínűleg igen. Hogy állsz te ezzel – mármint az irodalmi élettel?

‍

J. K. novellahősömhöz hasonlóan az irodalomban engem is két dolog érdekel igazából: az írás és az olvasás. Mondom ezt azon szándék nélkül, hogy különcnek tűnjek. Az irodalmi életet egyféle „szükséges rossznak” tartom. Anélkül nehezen kerülhet be egy szerző az irodalmi vérkeringésbe. Fontos találkozni mind az irodalom iránt érdeklődő közönséggel, mind a pályatársakkal, beszélgetni, élő kapcsolatokat teremteni, amelyeket nem helyettesíthet az egyébként hasznos távkommunikáció.

Az általad említett történet fricska arra a jelenségre, amikor a kétes kultúrpolitikát kiszolgáló irodalmi élet hamis kép megteremtése által téves benyomást kelt a (kortárs) irodalomról.

‍

A tizedik köteted, Apátlanok címmel, az 50. születésnapodra jelent meg. Milyen megjelenési módjait vázolja fel ez a könyv az „apátlanságnak” – és beszélhetünk-e a szó szoros értelmében vett apátlanságról, vagy inkább tágabb, átvitt értelemben értendő ez számodra? És még valami: miért Vallomások a könyv alcíme?

‍

A Vallomások alcímet a kivétel nélkül első személyben történő, vallomásszerű megszólalás indokolja. Ez az eljárás megkönnyíti a karakterábrázolást, hiszen minden elbeszélő hős nyelvezete kicsit másmilyen. Több esetben előbb felvázoltam magamnak a cselekményt, felépítettem a főhős személyiségét, kitaláltam a rá jellemző beszédmódot, és csak ezután írtam meg a novellát, arra törekedve, hogy az illető szájából minél hitelesebben hangozzék a történet.

Bár a kötetben vannak ténylegesen apátlan hősök is, az Apátlanok cím sokkal inkább a szó átvitt értelmében értendő, s mint ilyen, arra a talajvesztésre vonatkozik, amely mind regionális, mind globális téren az utóbbi néhány évtizedben lejátszódott. A szemünk láttára változik meg a világ, szinte már össze sem lehet hasonlítani azzal, amelybe egykor beleszülettünk.

Az empátiahiány, az erőszak és a hitvány eszményképek korát éljük. Az ideológiák teljesen kiüresedtek, az ember értelemkrízisbe süllyedt, a különböző megjelenési formában jelen lévő agresszivitás képezi a legfőbb erőt, ami még képes tényleges társadalmi dinamikát kifejteni. Nem egyszerű feladat megtalálni az emberségeset az általános embertelenségben.

‍

Sándor Zoltán 1973-ban született a vajdasági Nagybecskereken, jelenleg Szabadkán él. Végzettsége szerint okleveles jogász. 2004-től a Magyar Szó napilap munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke. A 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Irodalmi munkásságát 2011-ben Herceg János-díjjal jutalmazták. Tíz önálló kötete és két fordításkötete jelent meg. Legutóbbi könyve: Apátlanok (zEtna, 2023).