.svg)
Quién pudiera vivir entre los dos / Primero amar el mundo y luego amar a Dios (Ki tudna kettőjük között élni / Először a világot, aztán Istent szeretni) – teszi föl a (kortárs popikonok bevett fölvetéseihez képest abszolút újszerű) kérdését Rosalía Lux (latinul: fény) című stúdióalbumának nyitószámában, a Sexo, Violencia y Llantasban. A mennyei lemez méltán értelmezhető a katalán és spanyol ajkú énekesnő hitvallásaként, hiszen a dalok tizenhárom nyelven szólnak istenhitről, női misztikáról, szerelemről, vágyról és halálról úgy, hogy porig rombolják, és újjáépítik mindazt, amit ezidáig popzenéről/popzenének hittünk. A könnyűzene újradefiniálásának rosalíai szándéka nemcsak a Lux szakrális tematikai irányultságában, de a felszabadító többnyelvűségben és a kísérletező hangzásvilágban is tetten érhető.
A Lux tizenöt (bakeliten és cédén tizennyolc) dalában Rosalía tizennégy különböző nyelven – köztük németül, angolul, arabul, latinul, olaszul, franciául, japánul, ukránul, spanyolul és katalánul – énekel, legtöbbször úgy, hogy egyetlen zeneszámon belül két-három nyelv váltakozását hallhatjuk. A többnyelvű kísérletezés két okból is iszonyúan izgalmas – egyfelől azért, mert kiszakítva az angol nyelv kényelmes ismerősségéből, a lemez másként tanít figyelni, érteni-értelmezni mindazt, amit hallunk; másfelől azért, mert a különböző nyelvek előtűnése értelmezhető a zeneszámokban fölismerhető, az azokat ihlető női szentek és misztikusok felől. A nyelvváltások néhol élesek, máshol alig észrevehetők, de mintha mindvégig arra irányítanák a figyelmünk, ami a nyelveken és kultúrákon túli közös, univerzális: a zeneszóra és a transzcendenshez való kollektív kapcsolódásunkra. Az ismeretlent és ismerőst szimultán ünneplő nyelvkavalkád nemcsak annak a lehetőségét teremti meg, hogy újragondoljuk az angol nyelv könnyűzenei dominanciáját, de arra is utat nyit, hogy elsődlegesen a zeneszóra, a zenemű keltette érzéseinkre fókuszáljunk. A Luxban (akármilyen klisésen is hangzik) tényleg a zene válik olyan közérthető nyelvvé, amelyen a dalok – nyelvi és kulturális különbözőségeink tagadása nélkül – éppen a mindannyiunkban közösről szólhatnak.
A lemez grandiózussága Rosalía összetett zenei nyelvéből (is) adódik. A többek között a London Symphony Orchestra és egy katalán kórus közreműködésével készült zeneszámok a klasszikus zene, az art-pop, az egyházi zene és az elektronikus pop hidegrázós fúziói. A Lux értelmezhető úgy, mint leszámolás az algoritmikus poppal – Rosalía (aki nem mellesleg a Catalonia College of Music alumnája) zenéje jelenvalóvá teszi mindennapjainkban azt, amit jobbára ősinek, archaikusnak, templomok falai közé zártnak gondolnánk. Áriái, Istent és női szenteket dícsőitő imaszerű énekei meglehetősen szokatlanok többségünk fülhallgatóiban – nem mindennapi élmény először hallgatni az orkesztrális hagyományokat és barokk zenei kompozíciókat idéző Berghaint egy zsúfolt kolozsvári buszon (néhány pillanatig úgy érezheted magad, mintha néhány évszázaddal korábbi időkből csöppentél volna jelenedbe). Rosalía fölszámolja az egyházi zene–világi zene dichotómiát, és miközben arra keresi a választ, hogy miképpen hangzana egy, a mennyországból történő megszólalás, provokatív alkotásának zenei összetettségével kétségbe vonja a mainstreamet, a pop kategóriáját, egyáltalán az osztályozás szükségességét, a nyelvi-kulturális szétválasztásokat.
Az albumborítón a harminchárom éves énekesnő csukott szemmel, fehérbe öltözve, fején fehér apácafátyollal – a világi élettől való elfordulás jelképével – pózol a kék égbolt előtt. Ahogyan az áhítatos borítókép (illetve Rosalía „glóriásra” szőkített haja is) jelzi, szakralitás, a transzcendencia egyazon időben szolgál a Lux zenei és tematikai vázaként: The only way to save us is through divine / Intervention / The only way I will be saved is through divine / Intervention – hallhatjuk a lemez első single-jén, a Berghainen, és a dalszövegek ténylegesen isteni beavatkozásról, másvilági megélésekről, az Istennel való egyesülésről és a női misztikáról szólnak. A Lux három évig készült – a különösen hosszú alkotói folyamatot egyfelől a nyelvi sokrétűség, másfelől a lemez elképesztő tudás- és műveltséganyaga magyarázza (az alkotó több interjúban is mesél arról, hogy a zeneszerzésnek szerves részét képezte a női szentek hagiográfiáinak olvasása, illetve a különböző feminista elméletek tanulmányozása).
Rosalía tizenöt dalban, tizennégy nyelven meséli és írja újra megannyi női szent történetét úgy, hogy valamiképpen sajátjává teszi azokat. Az albumzáró Magnoliasban saját halálát és „álomtemetését” énekli meg: Tírame magnolias / Dios desciende y yo asciendo / Nos encontramos en el medio (Dobj rám magnóliákat / Isten leereszkedik, én pedig fölemelkedem / Középen találkozunk). A virágok övezte halál, illetve az Istennel való egyesülés motívumai az indiai spirituális tanítónő, Anandamayi Ma-t, az ő különleges temetését idézik, amelyen követői ünnepelték életét, és virágszőnyeggel borították be holttestét. Az olasz nyelvű Mio Cristo Piange Diamanti (amelyben a gyémántkönnyek a gyógyító, szent szeretet szimbólumai) egy mély barátságról, spirituális kötelékről szól – a dalt az Assisi Szent Klára és Assisi Szent Ferenc közötti (nem romantikus) érzelmi kötelék inspirálta. Az angol, arab és spanyol nyelvű La Yugularban Rosalía a nyolcadik század szúfi misztikusnőjét, Rábia l-Adavíját idézi meg – a zeneszám Isten közelségéről, Isten feltétlen szeretetéről szól, a dalszöveg a Korán verseiből is építkezik. A La Yugular egy olyan, 1976-os interjúrészlettel zárul, amelyben Patti Smith a határok nélküli spirituális felfedezésről beszél – az intertextus összecseng a Rosalía által megénekelt transzcendens közelséggel, a közellét vágyával: Seven heavens / Big deal / I wanna see the eighth heaven / Tenth heaven / Thousandth heaven / You know, it’s like / Break on through the other side / It’s just like going through one door / One door isn’t enough / A million doors aren’t enough. Noha a Lux dalai nem kísérnek a Patti Smith által vágyott ezredik mennyországba, olyan ajtókat nyitnak meg, amelyeket női szentek és misztikusok őriznek, és amelyek elvezetnek a nyelvi-kulturális határaink, illetve a transzcendenssel, a másvilággal való viszonyunk újragondolásához.
