.svg)
Te, ki ezt olvasod, tudnod kell: lézengő ritter vagy. Nem vagy te nálam se jobb, se rosszabb. Hazudsz, ha azt mondod, már tudtad: lézengő ritter vagy. Nem ember ütött lovaggá.
Hasonlítottál már hárfát pengető ujjakat a pók lábaihoz. Gúnyolódtál már naplementén, mert túl szép. Tettél fel esti kérdést, lécet túl magasra, díszes kalapot. Rádöbbentél, hogy a ló semmiben nem különbözik nálad, és nagyot nyerítettél. Tudod jól, az út boldogság, az út zord mozdulat, az út mindennapi kenyér. Felsoroltad az egymást kioltó vágyakat. Kedvedre valók az összecsengések, a csend, a dorbézolás, a lázongás és lézengés. Kedved a rontás. Írtál pár álmot. Megtettél mindent, mindezt megtetted, érzed, de hiába, mégiscsak most kezdesz neki: lézengő ritter vagy. Tiszta lap. Bármire készség, készség bármire.
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon. Bocsásd meg nekem elragadtatásom, a fenti, szenvedélyes sorokat: gyógyítható betegség. Tudomásodra kívánom adni, számolni a ténnyel, hogy bizony elemi ellentét szülötte vagy, bármennyire burjánzott el mostanra a két elvetett mag, ami ki tudja, pontosan mikor került a földbe: a bizonytalanság és az eltökéltség. Jobb híján kósza céltudatosságnak nevezném a spirituszt, amellyel a lézengő ritter útnak indul, és ez nem kisebb vállalás, mint a mindig új és mindig ugyanolyan, ismétlődésében is izgalmas, unalmában is meglepő irodalom szolgálata.
Lézengő ritterségedben hangot keresel, forma után kutatsz, kitapogatod a textúrát, kóborolsz, fogadókba térsz be, egyetlen fegyvered és pajzsod a beszéd és a figyelem, lovagok nagyravágyásával idegen tájakat jársz be, megszámolod láncingeden a szempárokat. Filozófiád a csavargóké, a csellengőké, és igen, be kell látnod, filozófiád a tétleneké, a haszontalanoké, a dologtalanoké, a semmirekellőké is. „Úgy állsz a munkához, hogy más is odaférjen” – és ez így van rendjén.
Felhívom figyelmed a jövőre is. Biberach tehetségtelen kóbor lovag volt, az első, akit a lézengő ritter névvel illettek. Története tanulságos, hisz aki minden tettével hasznot kíván húzni, hamar megüti a bokáját. Erre gondolj majd, Barátom, ki lézengő ritter vagy te magad is: hamis próféták, bikkfanyelvű földesurak, trónbitorlók, múló divatok és egyéb hatalmasságok pártfogója soha ne légy.
Legvégül te, lázongó lézengő, ki ezt olvasod, tudd meg: örökké ritter maradsz! Talán egy nap, miközben az éjjel hajnalba fordul, mikor még a kakasok is alszanak, úgy kelsz fel majd, hogy véget ért otthontalan életed, és könnyű vándorgúnyád valami ragaszkodó salopétára, irodában titkon szunyókáló ingre vagy netán rád szabott öltönyre cserélted, ha így kelsz fel, akkor is tudnod kell: ritter vagy, ha lézengő már nem is. Ahogyan a legelső mérföldkőnél, úgy a legutolsónál is az leszel, egyél, igyál, aludj, és légy bárhol, az leszel, földbe gyökerezett lábbal, az égre lopva pillantva.
×
Amikor egy visszavonhatatlanul őszi napon a Helikon szerkesztőségében felolvasta levelét a mindenkori lézengő ritter – hiszen a kézbesítő is ő maga volt –, rögtön tudtam, tennünk kell valamit. A következő hat oldal hat szerzője a kóbor lovag kísértő szelleme után ered, engedve a legnagyszerűbb csábításnak, ami nem más, mint az útrakelés vágya. Bíznunk kell abban, hogy most ez a hat ritter és a következő lapszámokban bemutatkozó sok-sok ritter, aki lézengésre adja a fejét, tisztelettel fordul majd hivatásához, barátsággal esetleges útitársaihoz, kétséggel saját és mások igazához, alázattal a szembejövő szimbólumokhoz. Egy lézengő ritter útra kel, hogy hazatérjen, és hazatér, hogy újabb utakra adhassa fejét. Mert ahogy a már megállapodott ritterek szokták mondani: „ebből még bármi lehet”.
