Amikor valaki mesélésbe fog, az identitása háttérbe szorul – interjú Borcsa Imola íróval

Míg első könyved, a Magnebéhat című novelláskötet szervezőelve a pletyka, illetve az anekdota, új köteted, a Majd megérted gyermek elbeszélője saját értelmezését osztja meg az őt körülvevő világról. Hogyan találtál rá erre a perspektívára?

Éppen fordítva történt minden, mint a Magnebéhat esetében, ott előbb volt meg a koncepció, ahhoz találtam meg némi keresgélés után az elbeszélői hangot, most viszont a perspektíva, az elbeszélői hang úgymond az ölembe hullt, nagyon erősen élt bennem már az első novellától kezdve, és ez hívta életre a kötet gondolatát. Érdekes módon, gyerekkori történéseket alig vagy csak nagyobb erőfeszítés árán tudnék felidézni – nem vagyok még abban a korban, amikor múltba révedéssel múlatnám az időt, ezzel aktiválva az emlékeimet –, viszont az érzést, hogy milyen gyerekként kalandos utazásokról, titkos akciókról ábrándokat szövögetni, vagy decemberben kinézni a hulló hóra, és tényleg elhinni, hogy a Mikulás rázta meg a szakállát, kíváncsian lesni az eget, hogy nem látom-e meg a szánját átsuhanni rajta, közben pedig a magam módján igenis érteni a felnőttek világát, és várni a szabadságot, mikor végre nem akadályozzák buta szabályok a varázslatos terveim megvalósítását, ezeket az érzéseket annyira könnyen elő tudtam hívni, hogy úgy éreztem, a gyermekperspektíva megteremtése szinte erőfeszítésembe sem kerül.

Egy korábbi, a kultúra.hu-nak adott interjúban említetted, hogy a szövegeidben nem szeretnéd a gyermekperspektívát a felnőttek világának tükrére redukálni. Mi adja számodra ennek a megszólalásnak a gazdagságát?

Egyrészt tükörként is izgalmas ez a perspektíva, hogy a felnőttviszonyok, -cselekedetek visszásságait a gyermeki naivság által néhol humorosabban, vagy akár épp fájóbban ki lehet ugratni, viszont a gyerekek képzeletvilága, amit még nem fog vissza a racionalitás, hogy a csodákat a valóság részének tekintik, számomra ez rejti a valódi szépségét ennek a megszólalásmódnak. Viszont ugyanebből veszély is fakad – vagy nevezzük kihívásnak –, hogy ennek a fantáziavilágnak a megjelenítését milyen arányban bírja meg egy felnőtteknek szóló próza, hol a határ hitelesség és súlytalanság között. Ugyanakkor nevelődéstörténetről lévén szó, nyilván izgalmasnak találtam a mesevilág ütközését a való világgal, és ennek az ütközésnek a hatását a gyerek gondolatvilágára, ahogyan az új, nem feltétlenül kellemes tapasztalatokat integrálni próbálja, szerintem ennek a módja jó indikátora a korábban mögötte lévő érzelmi védőháló minőségének.

Mi segített a könyvedben szereplő gyerekkarakterek megteremtésében? Milyen írástechnikai vagy érzelmi nehézségeket hozott ennek a perspektívának a megalkotása?

Ahogy azt már említettem, könnyen fel tudtam idézni a gyermeki érzelem- és gondolatvilágot, és úgy éltem meg, hogy az elbeszélői hang jóformán az ölembe hullott, ami persze nem jelenti azt, hogy utána ne bíbelődtem volna a nyelv megalkotásával, de az inkább finomhangolás volt. Technikai szempontból például trükköznöm kellett a mondatok hosszával és szerkezetével. Andris a történet kezdetén hatéves, és tisztában vagyok vele, hogy a hatévesekre kevéssé jellemző, hogy összetett mondatokban beszéljenek, de a prózanyelv nyilván mindig teremtett nyelv, nem imitálás által lesz hiteles, szóval nem törekedtem egyszerű mondatokat használni, viszont ennek ellensúlyozásaként igyekeztem minél gyakrabban mellérendelő szerkezeteket alkalmazni alárendelők helyett, ezáltal gyerek elbeszélőhöz illően egyszerűvé tenni a mondatok struktúráját.

Sokáig az elbeszélő neme sem derül ki, a neve pedig csak a könyv második felében jelenik meg, úgy olvasunk képzeletvilágáról, hogy ránk bízod, képzeljük el identitásának legtöbb elemét. Mennyire volt tudatos ezeknek az információknak a késleltetése?

Talán a képzeletvilága az identitásának a legfontosabb eleme. Egyébként szerintem amikor valaki mesélésbe fog, az identitása háttérbe szorul, az elmesélt történeten van a hangsúly, és hacsak nem éppen az identitás, a névhez vagy nemhez fűződő viszony ennek a történetnek a központi eleme, akkor ezek annyira magától értetődő információk, hogy sokszor említésre sem kerülnek. Tehát a késleltetés annyiban késleltetés, hogy nem akartam erőszakkal betuszkolni a szöveg elejére olyan beszédhelyzetet, mikor ezt elmondhatja magáról a narrátorom, ehelyett hagytam organikusan alakulni az elbeszélést, és ezek az információk akkor derülnek ki, amikor valóban a helyzet kívánja meg.

Az új kötetedben szereplő szövegek ugyanannyira megállják a helyüket novellaként, mint fejezetekként, de sokkal szervesebben kapcsolódnak egymáshoz a Magnebéhat szerteágazó történetvilágához képest. Mikor derült ki számodra, hogy feszesebb kapcsolatrendszer lesz a szövegek között?

Elsőként az Űrhajó című novella született meg a kötet darabjai közül, és akkor még nem is tudtam, hogy az egy kötet alapanyaga, egyetlen különálló novellának hittem. Bő egy évvel később megírtam a folytatását, de még akkor is azt hittem, ennyi van ebben. Aztán mikor már a harmadik szövegen kezdtem gondolkozni, aminek ez a kisfiú az elbeszélője, akkor vált világossá, hogy ez a világ kötetté is összeállhat, és onnantól fogva már tudtam, hogy ennek az egy családnak a történetére akarok koncentrálni. De azért sokat változott a koncepció, rengeteg zsákutcának bizonyuló mellékutcába sétáltam be a munkafolyamat során, egy ideig például azt hittem, a család több tagját is elbeszélővé fogom majd avatni, csak épp nem találtam a hangjukat, egyedül Andris tudott hitelesen mesélni.

Saját gyermekkorodból is beépítesz elemeket a teremtett világba, az elbeszélő kortársad, talán néhány évvel idősebb nálad. Milyen elvek alapján bántál a saját emlékeiddel?

Indíttatás híján a saját történeteimet nem szoktam alapanyagként használni a novelláimhoz, ez most sem volt másként, viszont visszanyúltam olyan terekhez, tárgyakhoz, hangulatokhoz, eseménytöredékekhez, amelyek nem csak számomra hordoznak jelentést, hanem annak az időszaknak a lenyomatai. Ez az elv, hogy az emlék, bár az enyém, ne csak az enyém legyen.

Az elbeszélőd sok olyan beszélgetésnek a fültanúja, ami számára még ismeretlen rétegeket érint, és sok kifejezés átvitt értelmét próbálja megfejteni – mit jelenthet a félrelépés, ha nem fáj a bokád, és ki a fenének kivásárolni, miután megvolt a bevásárlás. Gyermekként számodra is izgalmas volt a nyelv sokoldalúsága, félreérthetősége, kicsavarhatósága?

Megfogtál ezzel a kérdéssel, próbálok példákat felidézni, de sehogy sem sikerül. Ami eszembe jut, az egy másik jelenségre való rácsodálkozás, hogy egy szó bizonyos körülmények közt elveszítheti a jelentését. Kisgyerekként sokszor láttam édesapám íróasztalán a Látót, nekem az egy folyóirat címe volt és kész, csak sokára esett le, hogy jelent is valamit a szó.

A magyar nyelv játékossága foglalkoztatja ezt a karaktert, de a Brassóban élő unokatestvéreken keresztül és egy szökési kísérlet alatt is találkozik a román nyelvi korlátozottság nehézségeivel. A kötetben megismert családon belül látunk egy vegyes házasságot és egy klasszikussá vált „gyermeknevelési eszközt”, a felnőttek közötti román beszédet mint titkos nyelvet, ezen kívül még nem tudjuk, merre alakulhat Andris nyelvekhez való viszonya. Gyermekként benned mikor tudatosult a nyelvi másság jelenléte, a kultúrák egymásmellettisége?

Elég korán, mivel édesanyám nagyenyedi származású, és a testvérek közül egyedül ő került a székelységbe, a többiek a környéken szóródtak szét, így évente többször látogattunk rokonokat, főként Enyeden, Kolozsváron, de Vajdahunyadon, Torockón is. Ilyen alkalmakkor a román nyelvvel való kapcsolatba lépésem sosem volt hosszas, épp csak annyira volt elegendő, hogy a saját korlátozottságommal szembesüljek, ezért – mint a székelyföldi magyar gyerekek esetében általában – a román nyelv számomra hosszú ideig kín, nyűg és szorongások forrása volt. Hiába volt zseniális romántanárnőm általános iskolában, hiába értettem a nyelvet középiskola végére, még hosszú időnek kellett eltelnie, és sokat kellett román környezetben tartózkodnom ahhoz, hogy ez érdemben változzon. A kolozsvári egyetemi évek második felében már nem éreztem bénítónak a nyelvi korlátot, sőt akkor már élvezetet jelentett megfigyelni a két nyelv egymásra hatását, hogy egy-egy jelenségre mennyire különböző vagy épp hasonló kifejezést használunk, hogyan veszünk át szavakat egymástól, és mióta egy erdélyi román barátnőm mesélte, hogy Bukarestben ferde szemmel néztek rá, mert néhány esetben a szó első szótagjára teszi a hangsúlyt, már én is elnézőbben viszonyulok a borzasztó kolozsvári akcentushoz.

A nyelvekhez való viszonyom változására is rácsodálkozom néha, hogy kisgyerekként például milyen csodálatos érzés volt a Keleti pályaudvarra érkezve meghallani a magyar hangosbemondót, ma pedig mennyire meg tudok örülni Budapest utcáin a román szónak.

A könyvben lineárisan telik az idő, néhány év van az első és az utolsó történet között, egy tájékozódási pontot jelölsz meg, 1998 elejét. A kilencvenes évek második fele a legtöbb romániai család életében mozgalmas volt, lakást vásároltak vagy elveszítették azt, vállalkozást építettek, vagy épp leépítették a gyárat, ahol dolgoztak, a világvégét félték, vagy álmodták az új szabad világot. Van benned bármilyen nosztalgia az említett időszak iránt akár szellemi, akár tárgyi szinten? Mit emelnél be innen a mai valóságunkba?

Igen, van bennem enyhe nosztalgia, nem mintha akkor jobb lett volna a világ, mint most, hanem egészen egyszerűen azért, mert akkor voltam gyerek, és az otthon megélt szeretettség- és biztonságérzet rávetül a teljes időszakra. Persze tárgyilagosan szemlélve az utóbbi évtizedeket is úgy tűnik nekem, hogy a tárgyi világban végbement változások olyan szellemi változást idéztek elő bennünk, ami nem feltétlenül pozitív, hogy sokszor egy jónak ítélt, akkor alapértelmezett állapot fenntartása ma erőfeszítésbe kerül. Az egyik ilyen változás a digitalizáció, a szélessávú internet, az okostelefonok megjelenése, amik könnyebbséget is hoznak az életünkbe, viszont teljesen megváltoztatták az időhöz való viszonyunkat, a koncentrációképességünket, az impulzusigényünket. Az elmélyülés, a flow-élmény megélése ma, mikor ötpercenként pittyeg a telefonunk ilyen-olyan értesítések miatt, már nem természetes velejárója egy-egy tevékenységnek, hanem tudatos döntés kell megelőzze, hogy nem hagyjuk magunkat félbeszakítani. Egy másik dolog, amit megemlítenék, az a szükséglet és szeszély közti határ eltolódása (vagy inkább eltolása, hiszen ezt részben mesterségesen idézik elő) a kapitalizmus túlburjánzásának köszönhetően, ami a mi régiónkban az utóbbi évtizedekben ment végbe. Ez részben a természeti környezet rombolása miatt is elkeserítő, de az egyénnek is rossz, mert ha a szeszélyt szükségletnek képzeljük, a kielégítését már nem a luxus okozta örömként éljük meg, és objektíven nézve hiába nő az életszínvonalunk, nem érzékeljük azt. Szóval az akkori fogalmunkat a szükségletekről és az elmélyülésre való képességünket szívesen átemelném a mába.

Mennyire érzed magad hűségesnek az elbeszélőidhez? Különböző időszakok lenyomatait jelentik számodra (amelyekben egy adott ponton prózaíróként a figyelmed középpontjába kerülnek), vagy úgy érzed, kötődsz hozzájuk olyannyira, hogy később is elővedd hangjukat, perspektívájukat? Lesznek még történetek Elvira néni tolmácsolásában, vagy megtudjuk, hogyan folytatódik Andris története?

Kötődöm az elbeszélőimhez, és évekkel később is könnyen meg tudok szólalni a hangjukon, de az irántuk való hűség éppen az, ha ennek ellenére, vagy éppen ezért, nem teszem többé, hiszen ami mondandójuk volt, már elmondták. Persze ha ebben állna be változás, ha friss tartalom akarna egy már létező hangon előtörni, azt nem akadályoznám.

‍

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A helybeli Nagy Mózes Elméleti Líceumban érettségizett 2009-ben. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karán végezte 2014-ben, majd 2015–2017 között klinikai gyógyszerészetre szakosodott ugyanott. Egy ideig gyógyszerészként dolgozott szülővárosában, jelenleg Budapesten él, a SZIFONline irodalmi és kulturális portál szerkesztője. Két novelláskötete jelent meg: Magnebéhat (Napkút Kiadó, Budapest, 2020), Majd megérted (Erdélyi Híradó–Kalligram, Kolozsvár–Budapest, 2026).

‍