A magyar politika kritikája

„Kétféle indoka lehet annak, hogy az ember valamit megír.

Az egyik, ha szerkesztő vagy kiadó fordul hozzánk, és azt mondja: »Kéne nekem egy ennyi vagy annyi íves regény.« Vagy azt mondja: »Cikksorozatot szeretnék erről vagy arról a témáról« – és akkor megmozdul az emberben az a titkos levéltáros, aki tudatunk alatt számontartja bennünk az ismeretek, tapasztalatok, alig megfogalmazott ideák és tárgyak tömkelegét, ami minden íróember agyában el van raktározva. Talán nem is rögtön, de pár nap alatt kikeres valamit, ami ott szunnyad meg nem írt, s néha nagyon régi témák között, hirtelen előáll vele, és jelenti: »Tessék, itt van! Ez talán megfelelő lesz.«”

***

„Az Erdélyi Történet regénytrilógiámhoz a harmincas évek elején fogtam hozzá. Ezt a művemet már tudatosan is belső parancsból kellett megírnom.

Kellett.

Kellett, mert mind növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. Senki sem foglalta össze egyetlen ábrázolásban azt, amit a politikai vezető osztályok elmulasztottak a múlt világháborút megelőző évtizedekben. Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték, és melyek minden realitás iránt értéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre, és igaz erkölcsi egységet formáljon ki önmagában, ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába, vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist.

Az összeomlás utáni első évtized föladata volt a romokat eltakarítani. Helyreállítani azt a gazdasági és társadalmi bázist, amin az erkölcsi újjáépítés megindulhat. Ennek a magyar kormányzat nagyjából meg is felelt.

De a társadalmi és gazdasági rend csak föltétele egy nemzet újjászületésének. Eszköz csupán és lehetőség. Lehetőség arra, hogy valólátással, hibáink és mulasztásaink megismerésével, összefogással és kölcsönös megértéssel új célok és közös nagy új ideálok felé vezettessék a nemzet.

Új célok és új ideálok felé?

Valóban ilyennek még a kísérletét sem láttuk.

Sőt!

Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valólátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború elindulása előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk, és szemet hunyunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük.

Jellemző erre a korra a revíziós mozgalom.

Nagy erő lehetett volna, ha nem csupán a »restitutio in integrum« lett volna a programja, vagyis csak a visszaszerzés jelszava, hanem tanítás, és a közvéleményt formáló munka is. Ha a nemzetet nevelni akarta volna arra a föladatra, amit célul tűzött ki számára, és melynek leglényegesebb föltétele a maga helyzetének reális megítélése kellett volna hogy legyen.

Ez azonban nem történt. Programja külsőséges maradt mindvégig: a »nem, nem soha« és a »mindent vissza« – de hogy a »mindent vissza« esetén milyen föladat elé áll a nemzet, és hogy erre a föladatra készülni is kell, arról soha szó nem esik.

Az a politikai réteg pedig, mely különösen 1930 után a vezetést átvette, épp olyan tartalmatlan, épp olyan szegény vezérlő ideákban, mint a háború előtti nemzedék. És ugyanúgy hiányzik belőle minden valólátás.

Ez a hiányosság azonban most még veszedelmesebb, mint akkor, 1914 előtt.

Akkor Magyarország még egy nagyhatalom keretében élt. Akkor még hihette valaki, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia elég erős arra, hogy a magyarság létét megvédelmezze. A nagyhatalmak egyensúlya akkor még valóságnak látszott. A magyar közvélemény – bár tévesen, de – meg volt győződve, hogy bármiképp rázogatja is azokat a pilléreket, melyeken a monarchia és benne a maga biztonsága nyugszik, ezek a pillérek olyan erősek, hogy meg nem ingathatók.

A trianoni Magyarország azonban úgyszólván csupaszon, páncél nélkül áll, természetes szövetséges nélkül, egyedül magára utalva. Annál inkább kellett volna magába szállnia, kellett volna levonni helyzetének tanulságait. Minthogy határain kívül támaszt nem találhatott, önmagában kellett volna megkeresse azokat a népi erőket, amikre számíthat, összefogja őket, és kitűzzön számukra olyan célt, ami az egész magyarságot, annak minden osztályát képes összekapcsolni. Ez lett volna az a föladat, ami a múlt romjainak eltakarítása után a magyar politikára hárult: a nemzetet összefogni és a jövőre nevelni.

De nem ez történt. Sőt. A fejlődés visszafordult. A Nagyatádi-Szabó–Bethlen-féle földreform után már semmi sem történik, és az 1931-es világkrízis ennek a hatékonyságát is tönkreteszi. Újra megindul a kivándorlás. A nagybirtokosság is kettészakad. A király-kérdés miatt az arisztokrácia már nem vesz részt a magyar politikában, helyét szabadkirály-választó jelszóval a vagyonos dzsentri foglalja el, mely a visszavonult főrangúakat utánozza, csak kevesebb világlátottsággal, és ugyanolyan kevés szociális érzékkel.

Az egykori közjogi pártok a monarchia bukásával megszűnnek. Helyüket már nem pártok, hanem kottériák foglalják el. És kifejlődik valami csodálatosan szegényes politikai élet.

Annyira szegényes, hogy egyetlen új, nagyobb egyéniséget sem tud magából kitermelni.

Ezt a szegénységet nem tudják mással pótolni, mint egymásra licitáló sovén jelszavakkal és önmaguk dicséretével. Ezzel karöltve jár a cenzúra, és minden kritikának az üldözése. A bürokrácia óriássá nő, és minden egyéni véleményt, egyéni felelősségérzést eltapos. Csupa tüneti kezelés, ami olyan oktalanság, mintha egy orvos vakbélattakot fájdalomcsillapítóval akarna gyógyítani.

Ez az, amit láttam, aggódva és szívszorongva. Ennek látása indította meg a regénytrilógia megírását. Lassan haladtam vele, mert népem szolgálata Erdélyben sok időmet vette igénybe.

Az első mű, a Megszámláltattál… 1934-ben jelent meg. Óriási sikere volt. Számtalan elismerő írást olvastam, elismerést és bókot. Ugyanúgy volt a további két művel.

Mindez nagyon hízelgő volt számomra. Nemcsak kielégítette, hanem jóval fölül is múlta, amit mint íróember várhattam. Mégis csalódás is vegyült bele. Csalódás azért, mert egy hang hiányzott ezekből a méltatásokból.

Mi hiányzott?

Hiányzott az a tanulság, amit reméltem, hogy művemből levonnak. Senki sem látta meg, hogy ez a kritika, ami az 1914 előtti vezető osztályt ábrázolja, bírálja és elítéli, ugyanúgy érvényes a háború utáni vezetőkre nézve. Hogy a forradalom utáni vezető réteg ugyanazt a haláltáncot járja, amit előde 1904 és 1914 között járt, és ugyanolyan öntudatlanul. Az élet nagy feladataival szemben és nemzeti létünket környező veszélyek iránt ugyanolyan érzéketlen. A nemzetiségi problémával pedig még kevésbé gondol, mint elődje.

Pedig úgy hiszem, a nemzetiségi kérdés regényeimből eléggé plasztikus módon domborodik ki. Erről nem esik szó sehol. Erre nem mutat rá senki. Senki sem látta meg, hogy a »mindent vissza« járhatatlan, sőt veszélyes, ha a magyar közvélemény számba nem veszi, ha tovább tetszeleg soviniszta jelszavakban, ha nem készül lelkileg, erkölcsileg, tudásban arra a szerepre, amit betölteni akar, s ami csak akkor illetheti meg, ha érdemes is tud lenni reá.

Talán bennem is volt a hiba, hogy ezeket nem húztam alá erőteljesebben.

Sehol a kritikákban senki nem veszi észre, hogy ezt a tanulságot kéne levonni, és okulni kellene annak elrettentő példáján, és szakítani annak bűneivel.

Hogy ide nem jutott el a kritika, hogy ezt nem látta meg, talán onnan van, hogy az Erdélyi Történet szereplőinek nagy része főrangúakból áll, ezek pedig 1930 után már nem állnak a politika előterében.

Hogy a trilógia ezekből áll, az természetes.

Természetes, hiszen ha én azt a világot akartam ábrázolni, »kit romtenger takar, minden Atlantiszoknál mélyebb óceán«, a regényt ide kellett helyeznem ebbe a környezetbe Nem csak azért, mert ezt a környezetet úgy ismertem, mint aligha más író, tehát – azt hiszem – igazabbul tudtam ábrázolni, mint bárki más, nem csak azért, mert történelmi és emberi dokumentumot akartam nyújtani, lerögzíteni ennek a világnak a képét, de azért is, mert akkoriban, 1914 előtt a magyar politika egyik jellemvonása, hogy bár néha csak látszólag, a magyar politikai életben mágnások vezérkednek, néha még olyan irányokban is, ami osztályuk érdekeivel, családi hagyományukkal és személyes múltjukkal merőben ellentétes.

Az autokrata természetű és a nemzetiségi kérdésben intranzigens Bánffy Dezső az általános titkos szavazati jog és a demokrata polgárság élére áll. Apponyi Albert, az ún. »aulikus« Apponyi György kancellár fia, aki politikai életének első évtizedében a klerikális Sennyey-­párt egyik oszlopa, most Bécs ellen vezet ostromot, és a 48-asok vezére lesz.

A közönség nem ütközik meg ezen, nem lát benne anomáliát, sőt csak akkor hajlandó nagyobb lendülettel csatlakozni e jelszavakhoz, ha egy-egy főrangú úgyszólván hitelesíti őket. Azáltal, hogy élire áll egyik vagy másik, nélküle is élő és hatékony irányzatnak, a közönség bizonyságát látja, hogy a hirdetett elv nem utópia, hanem politikai lehetőség.

De regénytrilógiámban azt hiszem, nem csak a főrangú társaság kritikáját találjuk. Ami végigvonul az egész művön, ábrázolása annak a maszlagnak, mellyel a vezető osztályok a magyar közvéleményt elaltatták, ábrázolása annak a jogászkodó és patvarkodó szellemnek, ami csupa irreális célokat helyezett előtérbe, és ami a látszatot és a hangzatos frázist a valóság fölébe helyezve, az öndicsérő »sose halunk meg« fajta sallangos, lobogós, pohárköszöntős hazugságokkal takarja be és feledteti el a nemzeti élet nagy és életbevágó problémáit.

Ez a maszlag az, ami a századkezdet óta átitatja a magyar közvéleményt, és regénytrilógiámban – amennyiben a regényszerűség megengedi – ezt próbáltam be is mutatni. Tudós professzortól (dr. Kőrössy) le az üzletező kortesig (Cseresznyés Jankó) és a politizáló falusi jegyzőig (Simó Gaszton). – Egyedül a munkásság tartja magát távol ettől (a szénégetők), mert őket a kemény munka valólátóbbá teszi.

Azt hittem, mikor ezeket megírtam, hogy a magyar közvélemény, és ennek szócsöve, a kritika föleszmél erre.

Azt hittem, hogy ha nem is sokan, de a szellemi élet elitje észreveszi, hogy a trianoni Magyarország, mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amiben a világháború előtt élt. – Azt hittem, hogy meglátja valaki, hogy a Trianon utáni politika mozgalmai: a »mindent vissza« és a »nem, nem soha«, valamint a legitimista királyválasztó jelszavak helyettesítik most a századforduló közjogi csatakiáltásait, ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak a személyi tusakodások foglalják el a politikusok figyelmét – egykor Tisza és Andrássy, most Bethlen és Gömbös viaskodása –, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyelmű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.

Talán az első bécsi döntés mámora vakított az emberek szemébe, mikor 1940 tavaszán a trilógiám harmadik műve, a Darabokra szaggattatol… megjelent.

Talán azért nem figyelt rá senki.

Igaz, hogy akkor már megindultunk azon a végzetes lejtőn, ami végül a katasztrófához vitt, és csakis oda vihetett…

(A fenti szöveg autográf kéziratát a budapesti Ráday Levéltárban őrzik. Egy részt belőle Major Zoltán közölt a Ráday Levéltár Közleményei 1984. évi kötetében, a teljes szöveg megjelent Bánffy Miklós Emlékezések, irodalmi és művészeti írások címmel kiadott kötetében (Polis, 2012. 331–349.)