Csúcstámadás – kiút a Rinjani belsejéből (II. rész)

‍

Endy lép mellém, aki, mint megtudom, egy sziklahasadékban várt rám egy darabig – arról, hogy vajon mikor előzött meg, fogalmam sincs –, és hozzáteszi, hogy nincs már sok hátra, ideje továbbhaladnunk fölfelé. Mutatom, és aztán mondom is neki, hogy teljesen lemerevedett mindkét kezem, vagyis az ujjaim a hideg széltől, fájnak, nem tudom rendeltetésszerűen használni őket, pedig szükségem volna rájuk. Endy erre nem szól, csak bólint, leveszi a kesztyűt a kezéről, majd átnyújtja nekem. Szabadkozom, hogy ez így nincs rendben, de ő ahelyett, hogy leállna vitatkozni velem, megindul a szélben fölfelé. Állok még egy darabig tétlenül, aztán fölhúzom a kesztyűt előbb a bal, aztán a jobb kezemre, és szerencsére nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy jelentősen javuljon a helyzet. Végre képes vagyok, ha nem is megmarkolni, de úgy-ahogy fogni a két botot; bele tudom annyira mélyíteni a törmelékbe, hogy támaszt nyújtsanak. Így is nehéz a haladás. Folyamatosan csúszkálok visszafelé, bokáig merülök a szürke zúzalékban. A szám és a szemem is tele van finomszemcsés porral, de legalább kezd fölmelegedni a kezem, ami hihetetlenül jó érzés most. A szél is mintha enyhülne idővel, már nem érzem, hogy minden második lépésnél oldalra akarna dönteni.

Közeledik a csúcs előtti kis mélyedés, két hatalmas szikla határolja, azok között kell fölmászni, hogy az ember elérje végül a Puncak Anjanit, a Rinjani-vulkán – Indonézia második legmagasabb vulkánjának – tetejét.

A nap gömbje kirajzolódik a horizont fölött, miközben fölkapaszkodom a csúcsig, s úgy látom (sejtem), az átlagoshoz képest viszonylag kevesen tartózkodnak most a hegytetőn. Legfölül van egy platószerű rész, ahol több tucat ember elfér egyszerre, élvezheti a látványt, készíthet képet a lenyűgöző tájról, az innen nem is olyan messzinek tűnő Sumbawáról – a túloldalon átlátni Balira is, megérinthetőnek érződik az Agung-vulkán, mintha csak egy apró, miniatűr játék volna valahol a tenger és az ég találkozásánál. A legelképesztőbb látványt azonban mégiscsak a Segara Anak nyújtja most is odalent, a kráter közepén. Illetve a kék vízből kiemelkedő Barujari, mely innen föntről egészen laposnak látszik, mintha csak úszna, pihenne a tükörsima víz felszínén. Vagy egy tucatnyian torlódnak össze a csúcs Bali felé eső részén. Nincs sok kedvem a „tömegben” álldogálni, úgyhogy inkább arrébb vánszorgok, majd leülök egy kőre, ahonnan a keleti irányba lehet látni. Fokozatosan emelkedik a nap, sárgás-fehér színnel tarkítva a kopár, itt-ott barnás-szürkés árnyalatú kőtömböket. Arrébb, egy sziklán két alakot pillantok meg, amint az erősödő fényben állnak. Mögöttük-alattuk a Sembalun-völgy, és a fény által fehérre színezett tenger Lombok és Sumbawa között, egyre tisztább, élesebb lesz minden egyes részlete a tájnak.

‍

‍

Nem tudom, mennyi idő telt el, de arra eszmélek, hogy Endy a vállamra teszi a kezét, majd rám szól, hogy készítsek fényképeket, ha szeretnék. Nemsokára menni kell, érkeznek még bőven föl a csúcsra emberek, sokan megálltak útközben a szél, a hideg miatt, hogy napfelkelte után, a napfényben folytathassák az útjukat. Észak-kelet felé nézve tisztán látszik a gerinc – tulajdonképpen az az érzése az embernek, hogy innen minden látszik –, s valóban, hosszú sorban színes kis pontok araszolnak a napfényben fölfelé. Újra fölbaktatok a csúcsig, kikerülök néhány nevetgélő, a mászótársukkal összeölelkező, a portól, a törmeléktől tetőtől-talpig sötétszürkére mázolódott embert; készítek néhány fényképet, bár összességében – ritka az ilyen – egyáltalán nem motivál ez. A Szamalasz-kitörés jár a fejemben, s hogy vajon milyen lehetett ez a táj, maga a sziget bő nyolcszáz évvel ezelőtt, amikor a hegy még közel ezer méterrel magasabb volt; amikor Pamatan, egy akkor harmincezer főt magában foglaló város létezett valahol itt, Lombokon, amelynek még a nyomait sem találják, csak a pálmalevelekre írt följegyzések alapján tudunk róla, hogy létezett.

Furcsa érzés belegondolni, hogy egy olyan vulkán „maradványának” tetején állok most, amely felelős a középkor végén kialakult kis jégkorszakért;

amelyből annyi anyag szabadult ki a kitörés során – a számítások szerint nagyjából 160 köbkilométernyi (160 milliárd köbméter) –, ami még Európa éghajlatát is erősen befolyásolta¹. Ami miatt az átlaghőmérséklet jelentős mértékben lecsökkent az egész Földön², valószínűleg számos faj kihalt, elpusztultak a termények, éhínség uralkodott abban a medencében is, ahol ma élek, és komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a fekete halál a kitörés után néhány évtizeddel olyan intenzív és pusztító legyen. És ugyan elrugaszkodott gondolatnak tűnhet az első pillanatban, de valójában elég kézenfekvő, hogy mennyire szerencsések vagyunk mi, akik itt lehetünk. Hiszen ha csak az egyik felmenőm meghalt volna mondjuk egy pestisjárványban – még a 18. században is akadt ilyen Európában –, akkor nyilvánvalóan nem élnék, és nem láthatnám ezt a csodát, ami annyi szenvedés és halál okozója volt.

Közben letelik az a pár perc, amiben megegyeztünk Endy-vel, úgyhogy jelzem neki, hogy elindulok lefelé, miközben egyre többen érkeznek föl a csúcshoz. Óvatosan leereszkedem a kis kanyonszerű mélyedésben, majd elkezdődik az a szürke, törmelékes, több száz méter hosszú szakasz, amelyen lefelé a síelésnél is szükséges mozdulatok segítségével haladok. Vannak, akik konkrétan seggen csúszva ereszkednek alá – egy lány szinte szalad, hatalmas léptekkel halad előre, porzik tőle az egész oldal –, mások oldalazva vánszorognak, miközben már olyan erősen tűz a fény, hogy szükségem van a sapkára, hogy ne égjen szénné a tarkóm, és rendesen lássam a lejtős gerincet, ahogyan balra kanyarodva fut lefelé. Napfelkelte előtt úgy éreztem, soha nem ér véget ez az utolsó etap. És most, az ellentétes irányban is igen hosszú ideig tart a vergődésszerű, egyensúlyozós menetelés, hiszen ugyanúgy besüpped az ember lába a törmelékbe, csak még arra is figyelnie kell, hogy a lejtőn nehogy arccal előre zuhanjon. Időnként visszanézek, milyen messze van a hegytető – rohamosan távolodik –; kíváncsi vagyok, kik, hányan érkeznek mögöttem, fölismerek-e bárkit is a táborból induló emberek közül. Endy közben beér, én pedig jelzem neki, hogy álljon meg. Lehúzom a kesztyűt, majd a kezébe nyomom.

Köszönöm, mondom indonézül, szaszakul sajnos egyáltalán nem tudok, de láthatóan örül ennek is.

Továbbmegyünk. Endy gyorsabb, mint én, de hagyom, hadd menjen a saját ritmusában, nekem is leginkább a sajátomra kell figyelni. Tőlem jobbra mászók kisebb csoportja halad a tető irányába – piszok meleg lesz nekik lefelé, gondolom, miután arrébb húzódom, hogy készítsek néhány felvételt, szinte arról a helyről, ahol csupán egy hajszálon múlt egy bő órával ezelőtt, hogy visszafordulok.

‍

‍

Az ereszkedés hátralévő része már teljes világosságban zajlik. A nap jóval a horizont fölött áll, elhagytam a legfölső és legnehezebb szakaszt, sokkal simább, kevésbé porózus a terep, és már a sziklák között halad az út. Balra hatalmas szakadék tátong. A peremről jól látni a lefutó, kopár oldalt, lent pedig a Segara Anakot; egyre kékebben és intenzívebben csillog, a Barujari pedig most is ugyanúgy pöfékel a közepén.

Nagyjából másfél-két óra kell ahhoz, hogy lejussak arra az utolsó részre a tábor előtt, amit koromfekete, vastag törmelék borít. Itt gyakorlatilag térdig süpped az ember egy-egy lépés közben, mielőtt beérne a sátrak közé. De aztán csak sikerül kiérni a letaposott, útszerű részre, amit oldalt magas fenyőfák határolnak. Teljes erővel tűz a nap. Olyan fáradtnak érzem magam, hogy az utolsó két-háromszáz méter szinte megtehetetlennek tűnik. Szakad rólam az izzadtság, fázom is – már csak arra tudok gondolni, hogy inni, aztán pedig aludni szeretnék. Szembejön néhány elmosódott alak, talán négyen vannak, a szemembe került portól homályosan látok, az egyikük elismerő jelzéssel köszön, bizonyára látszik rajtam, hogy tényleg fönt jártam a csúcson. Fölfelé? – kérdezem tőlük angolul, az egyik fickó pedig bólint, majd lassan elhaladunk egymás mellett. Kemény dolog, hogy délelőtt, az izzasztó napsütésben indulnak el, jut eszembe, miközben megállok, megfordulok és figyelem őket még egy darabig, ahogyan két szikla között eltűnnek a fölfelé vezető ösvényen.

A telefonom még nem merült le, mutatja az időt. Pontosan háromnegyed tíz van, tehát sikerült időben visszaérni. Endy már a táborban lehet, lefelé nagyjából az út felénél veszítettem szem elől, miután másodszor is megálltam fényképezni a reggeli tájat, a Sembalun-völgyet, és egy makákót, ahogyan egy kiszáradt fán ücsörög, s rutinos módon különféle maradékokat lejmol a fölfelé haladóktól és a lefelé érkezőktől.

A kis domb megkerülése után föltűnik a tábornak az a része, ahol a legtöbb sátor, a mi sátrunk is áll. Andrea mosolyogva fogad, de talán érzi, hogy nem vagyok a legkommunikatívabb állapotban, mert csak annyit mond, hogy vegyem le a ruhámat, és feküdjek be a sátorba pihenni. Endy valóban idelent van már. Látom a hordárok sátránál, az előtérben tesz-vesz, de nem szólok oda, valóban se erőm, se kedvem nincs most beszélgetni. Miután megszabadulok a törmeléktől piszkos ruhadaraboktól, majd úgy-ahogy végigtörlöm magam egy nedves ronggyal – talán nem is a koszt akarom eltüntetni, inkább csak jólesik a hűvösség –, elfekszem a sátorban és egy percen belül már alszom is. Előzőleg azt beszéltünk meg Endy-vel, hogy a leérkezés után bőven lesz idő pihenni, mielőtt elindulnánk le, a krátertóhoz, hogy a következő éjszakát ott töltsük, majd az utolsó napon onnan induljunk kifelé, a Senaruba vezető útvonalon át. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kráter szemközt elhelyezkedő peremére föl kell másznunk majd, ami nem könnyű feladat, nagyon élesen emelkedő részről van szó, ráadásul rendszeresen hullnak alá kisebb-nagyobb kövek, sziklák, a Rinjani legveszélyesebb részéről, az út legkockázatosabb szakaszáról van szó. Nem sok idő telik el azonban alvással.

Mozgolódásra ébredek, Andrea a vállamhoz ér, és rögtön azt mondja, el kellene kezdenem öltözködni, ő már mindent összepakolt, indulunk hamarosan tovább.

‍

‍

Hihetetlennek tűnik, amit mond. Hirtelen nem tudom, mit felelhetnék, tulajdonképpen azt sem tudom, hol vagyok, csak azt érzem, hogy izzad minden porcikám, tűzi a nap a fölöttem tornyosuló sátrat, minden világos, szinte égető, éhes és elképesztően szomjas vagyok, a lábam fáj, hasogat a fejem is, nemhogy indulni, megmozdulni is képtelennek érzem most magamat. A sátorban körülöttem alig található már néhány tárgy. A két táskánk ott pihen a bejáratnál, amíg aludtam, Andrea valóban összepakolta a cuccokat, csak én heverek idebent tehetetlenül. Endy közben nagy adag gyümölcstálat hoz, amit néhány perc alatt elpusztítok – ami azt illeti, ennél jólesőbb dolgot kívánni sem kívánhattam volna. Muszáj, hogy erőre kapjak, mert a vezetőnk közli: érkeznek föl délután az új csapatok a táborhelyre, nekünk nincs lehetőségünk maradni már; fél órán belül el kell indulnunk lefelé, a krátertó irányába. Miután fölfogom, hogy tényleg nincs lehetőségem tovább pihenni – sem az érkezők, sem a sátorban uralkodó negyvenfokos hőség miatt –, tiszta ruhát veszek. Nehezemre esik fölhúzni még a zoknit is, de igyekszem erőt venni magamon. Az út várhatóan hat-hét órát vesz majd igénybe, és amellett, hogy nehéz lesz a terep, annyi a könnyebbség, hogy ebben az esetben legalább nem fölfelé kell majd mászni, ereszkedni fogunk, ennek tudata lágyít valamicskét a fásultságomon.

‍

Jegyzetek:

[1]      A Szamalasz-hegy kitörése egy gőzrobbanásos fokozattal kezdődött, amely három centiméter hamut rakott le több mint 400 négyzetkilométeren Lombok észak-nyugati részén. Ezután egy magmás szakasz következett, és lítiumban gazdag kő hullott, a csapadék vastagsága pedig elérte a nyolc centimétert Kelet-Lombokon és Balin is. Hamuhullás, valamint a piroklasztikus áramlások következtek, amelyek részben a Szamalasz nyugati felének völgyeiben futottak. Ezek az áramlások áthaladtak a Bali-tengeren, elérték a Gili-szigeteket, miközben a kő feltehetőleg a Lombok és Sumbawa közötti Alas-szorost borította be. Az esemény aztán egy kitörés-oszlopot generáló szakaszból szökőkútszerű szakasszá változott, amelynek következtében elkezdett kialakulni a kaldera. – Bővebben: Lavigne, Franck,

 https://www.pnas.org/doi/full/10.1073/pnas.1307520110

[2]    A középkori krónikák szerint 1258-ban a nyár hideg és esős volt, áradásokat és rossz termést okozott, februártól júniusig pedig kifejezetten hideg volt. Az orosz krónikák szerint a fagy 1259 nyarán következett be. Európában és a Közel-Keleten 1258–1259-ben a légkör színváltozásairól, viharokról, hidegről és súlyos időjárásról számoltak be, a mezőgazdasági problémák pedig Észak-Afrikára is kiterjedtek. Európában a túlzott esőzés, a hideg és a nagy felhőzet károsította a termést, és éhínséget, majd járványokat okozott. A gabona ára jelentősen nőtt Nagy-Britanniában, Franciaországban és Olaszországban, amit az árspekuláció is tovább fokozott. A Közel-Keleten, Angliában és Olaszországban is járványok törtek ki, beleértve a tífuszt. Az 1260–61-es tél nagyon súlyos volt Izlandon, Olaszországban, valamint a kitörés okozta zavar befolyásolhatta az 1264–1266-os Mudéjar-lázadást Ibériában.” Ludlow, Francis: "Volcanology: Chronicling a medieval eruption", Nature Geoscience (2017)

‍

A teljes galéria lennebb görgerve megtekinthető.