Nadrágszíj

         mindenütt ott vagyunk,

         ahol csak egy kicsit is veszíteni lehet

                                 Mózes Attila

Kilencvenes évek derekán,

egy kora tavaszi csütörtök hajnalán

földbe gyökerezett lábakkal,

riadt tekintettel álltak

a Malom és a Bartha Miklós utcák sarkán

az elmúlt évszázad

utolsó évtizedeinek hősei:

a tenor, az órás, a bokszoló és az író.

Odaveszett a mindenük.

Az elviselhetetlen lét

gyógyírjának alfája és ómegája,

minden gondok univerzális panaceuma:

Vilma.

Szívtelen buldózerek végeztek vele az éj leple alatt.

Nincs többé. Megszűnt a támaszpont,

az anyahajó, a második otthonuk.

(Lássuk be, Kelet-Európa eme szegletében

bizonyos helyzetekben akár hetek alatt

otthonná tud válni egy kocsma.)

Pedig szerdán még minden rendben volt:

rügyezett a vadgesztenyefa,

hibátlanul ragadt a nejlonabroszhoz

a Darclee barackízű likőrrel teli decispohár,

a korsós sör fele víz, negyede hab volt,

a törökvécéből áradt az állott húgyszag,

a pocakos postás a pultossal

rendezte a törzsvendégek tartozásait

majd a maradék nyugdíjakat

sajnálkozó tekintettel osztotta szét.

A tenor sokadszorra fenyegetőzött öngyilkossággal,

s mivel senkit nem hatott meg az ügy,

megkísérelte felkötni magát a sarokban egy gerendára,

ami persze sokadszorra nem sikerült,

sírva ült vissza a törzsasztalhoz

szakadt nadrágszíjával kezében.

Valójában csak egy kis odafigyelésre,

felebaráti szeretetre

meg egy deci vodkára vágyott.

Régen, amíg lehetett, besúgó volt,

a többiek megbocsátották neki,

mert pénzért csinálta,

az meg szintén Vilmánál végezte.

Az órás szánkós vodkák és korsó sörök

sűrű egymásutánjában

a hengeres hajszálrugó

elernyedéséről értekezett,

majd rövid alvás után átváltott

a kétvízközi talponállóban

felmerült nemzetiségi kérdésekre,

de ezt már nem tudta kifejteni,

megszokott időben érkezett

biciklin a felesége,

aki két vermut és egy sör után,

családias pofonok közepette

édes otthonuk felé irányította.

A bokszoló is biciklin közlekedett

a környék stratégiai pontjai között,

szerda reggel már nem volt teljesen száraz

– hajdanán könnyűsúlyban Balkán-bajnok –,

talán innen a felismerés,

hogy gyakran már csak tolta maga mellett a biciklit.

A törzsasztal vendégei óvodástársi

szeretettel köszöntötték:

– Na, megjöttél? Csücsülj le szépen, csücsülj le!

Még a hetvenes éveiben

is szikár alkatú, jóképű fazon volt,

clint eastwood és alain delon finom egyvelege.

Szűkszavú ember, általában

csak annyit mondott: úgy van!

Mikor mégis megszólalt,

híres kolozsvári bunyós sztorikat mesélt

törött állkapcsokról és repülő fogakról

és persze színésznőkről, balerinákról

és sok-sok táncosnőről.

Azon a reggelen az író is ott volt.

A törzsasztal vendégei soha nem értették

pontosan, mivel is foglalkozik,

de fogyasztási szokásaival,

a kocsmavilág iránti

megkérdőjelezhetetlen lojalitásával

és vélt vagy valós történeteivel

tiszteletet váltott ki bennük.

Nagy dumás volt, szakmai deformációból

kifolyólag mindig felüllicitáló beszélgetőtárs.

Korábban talán csak a sztorik

miatt járt kocsmába.

Ez lassan megváltozni látszott,

a történetek fontosságát

éjjel-nappal

átvették a szánkós vodkák.

Ő maga is kedvelte a társaságot,

a tenort azért, mert hetente legalább egyszer

szembenéz a halállal és túléli,

az órást azért, mert nem bírta elképzelni,

hogy lehet remegő kézzel elernyedt

hajszálrugókat felújítani,

a bokszolót valamikori erős és pontos,

állkapcsokat törő ütéseiért, amik pontosan

olyanok lehettek, mint az általa leírt mondatok:

célpont bemérése, erő és sebesség kalibrálása: rajt!

Szerdán tehát még minden rendben volt:

rügyezett a vadgesztenyefa,

hibátlanul ragadt a nejlonabroszhoz

a Darclee barackízű likőrrel teli decispohár,

a korsós sör fele víz, negyede hab volt,

a törökvécéből áradt az állott húgyszag,

a pocakos postás a pultossal

rendezte a törzsvendégek tartozásait,

majd a maradék nyugdíjakat

sajnálkozó tekintettel osztotta szét,

és semmilyen jel nem mutatott arra,

hogy ez a kocsma utolsó napja,

hogy végérvényesen vége van,

és eltűnik az elviselhetetlen lét

egyedüli gyógyírja.

Hogy semmi nem lesz olyan,

mint amilyen volt,

hogy a törzsasztal vendégei

magányosan, szánkás vodkák közt

lépnek majd be az örök fényességbe,

és hogy egy kora tavaszi csütörtök hajnalán

földbe gyökerezett lábakkal,

riadt tekintettel áll majd

a Malom és a Bartha Miklós utcák sarkán

a tenor, az órás, a bokszoló és az író,

mert ők mindenütt ott voltak,

ahol csak egy kicsit is veszíteni lehetett.

Kolozsvár, 2024. április 24., Szent György napja

‍