Néhány szó elöljáróban

1945. február 13-án eldördültek az utolsó lövések a több mint másfél hónapon át ostromlott Budapesten, s Bánffy Miklós családjával március 8-án már útra kelt vissza, Erdélybe. Bonchidát romokban találta, birtokait kisajátítva. Így hát felesége és leánya, akik számára még a megélhetés sem volt biztosított, visszatértek Budapestre.

Bánffy Miklós maradt – megpróbált bekapcsolódni az éledező erdélyi magyar irodalmi életbe. Tagja lett az akkor alakult Romániai Magyar Írók Szövetségének, Gaál Gábor hívására az Utunk munkatársainak sorába lépett. 1946-ban megjelent egy kisregénye, a Bűvös éjszaka, a kolozsvári magyar színház bemutatta egy színdarabját, Az ostoba Lit. Egy, az Utunkban az írókat megszólító körkérdésre (Mit tartanak irodalmunk legfontosabb kérdésének) akkoriban ezt válaszolta: „Én azt hiszem, hogy a legfőbb az volna, hogy népünknek visszaadjuk hivatása iránti hitét. Ha végigtekintünk a közelmúlt nemzeti tragédiáján, szellemi okát ennek hiányában találjuk. Mert nincs nép, aki megállhat, ha csak a mának él, nem bízik önmagában, és nem hisz a maga jövőjében.”

A kommunista párt azonban másféle jövőt készített elő, s annak előjelzéseként Luka László, a maga KB-titkári pozíciójából meghirdette az „elvtelen magyar egység” elleni harcot. Aztán jött is a durva támadás, egyenesen Bánffy Miklós ellen, a fiatal korában még a Nyugathoz törleszkedő Emil Isac tollából – és ennek következményeként Bánffy teljes visszavonulása az irodalmi nyilvánosságból.

De nem az elhallgatás. Az íróasztal fiókjában egymás után gyűlnek a kéziratok: egy fergeteges cselekménybonyolítású bűnügyi kisregény (Milolu), egy mulatságos vígjáték (A béke angyala), egy „sorsszerű misztérium” (Íme, az ember), egy szcenárium Az ember tragédiája valaha esetleg elkészülő filmje számára, és politikai emlékirata, a befejezetlen maradt Huszonöt év. Ezek majd csak az 1989-es rendszerváltás után kerülnek kiadásra és épülnek be az életműbe.

Ebben az időben vetette papírra A magyar politika kritikája címet viselő, három fejezetből álló kéziratot is; ebben egészen 1944 tavaszáig, Magyarország német megszállásáig kíséri az eseményeket. Az első fejezet az Erdélyi történet keletkezéstörténetét eleveníti fel, s a regény kritikai fogadtatását és a negatív tanulságokat elemezve, aggodalommal szól a trianoni Magyarország két évtizedében is tovább élő jelenségekről, a nemzet jövőjét fenyegető veszedelmekről.

Az Erdélyi történet a kommunista rendszerek összeomlása utáni három évtized elteltével, nemcsak magyarul, de számos fordításban, nagy világnyelveken is közkézen forog. Fontos tehát ismernünk ezt az írást, amelyik arról tanúskodik, hogy írója – nyomorúságos életkörülmények között, öregen, betegen is – milyen felelősséggel mérlegelte azt a helyzetet, amelybe a magyarság az ismét vesztes oldalon végzett második világháború után jutott, melyek voltak azok a veszélyek, amelyekre újfent figyelmeztetett, s amelyeket ma, háromnegyed századdal ennek az írásnak a keletkezése után talán nem ártana nemzetünk jövője iránti felelősséggel végiggondolni.

Legyen az itt közölt kéziratrészlet Bánffy Miklós születésének 150 éves évfordulóján az író üzenete.