A labda

Láttam egy tökéletesen elhelyezett focilabdát. Egy mellékbejárathoz vezető lépcső hatodik fokán volt, közelebb a falhoz, mint a másik oldalt szegélyező vaskorláthoz. Régimódi volt a labda és a lépcső is, egyik kopott, a másikat vasszegély védte a kopástól. Ritkán állnak labdák ilyen biztosan lépcsők fokain, nem messze a durvára meszelt faltól, kissé lennebb onnan, ahol az egyik fok felett elzárja az utat egy rozsdás vasrács. Olyan volt, mint egy díszlet, bár a labda úgy nézett ki, mintha valamikor sokat használták volna, lekopott róla a külső réteg, de nem olyan durván, mintha aszfalton játszodtak volna vele.

Nem mozdítottam el, hogy tökéletlenül helyezgessem ide-oda, de lefényképeztem, sőt megkértem valakit, hogy fényképezzen le a tökéletesen elhelyezett focilabdával. „Tényleg olyan az a labda, mintha oda lenne vetítve”, meg „mint egy sticker”, ilyenek hangzottak el, miután kezdtem megmutatni a képeket, amin én vagyok és a jól pozícionált labda. A világos betonlépcső úgy verte vissza a fényt, hogy az elvártnál kevesebb árnyék mutatkozott meg a gömb alján. Nem mellesleg a közelben virágzott egy meggyfa, de ez a képen nem látszik. Kevesen tudhatják (mert ez sem igazán látszik a távolság miatt), hogy a vintage Adidas pulóveren, amit akkor viseltem, focizó sziluettek vannak a logó sávjain belül, s így a pályák jól körbehatárolt négyzetéteitől s félköreitől távoleső labda kaphatott egy kis visszhangot a kép kompozícióján belül, pulóverem kiegészítette, ottléte nem tűnt annyira keresettnek, amikor mellé ültem. 

A Tranzit Ház egyik emeleti termében beszélgettünk egymás szövegeiről. Így kerülhettem olyan helyzetbe, hogy szünetben észrevegyem a labdát – nem sokkal azután, hogy elállt az eső, és úgy is megérte kimenni, hogy nem szivarazok. Az Echinoxszal szerveztük a workshopot, jól időzítettük a szüneteket, volt energiánk figyelni egymásra. A labdát többen is megnéztük. Pár évvel ezelőtt biztos elkezdtem volna dekázgatni, de valamiért nem éreztem szükségét annak, hogy megmozdítsam. Senki sem nyúlt hozzá, ott volt a legjobb helyen. Ki kérdőjelezné meg egy focilabda értékét, ha ennyire finoman felhívja a figyelmet téglatestek és gömbök játékára? Mindezt egy fal mellett, hogy a perspektíva is érdekessé váljon, nem messze egy virágzó meggyfától, hogy azok, akik ott voltak, az elkészült képekből hiányolják az éppen kibukó fehér szirmok illatát. Sose lesz ott, nem is lehetett. 

Egy képen sem látszik a meggyfa, az pedig végképp nem, amit egy meggyfa jelent március legvégén. Lehet, pont ez a meggyfa az, amiért a fényképezés ellenére írni is érdemes a focilabdáról: virágai nem látszanak, s ezért másképp nehéz lenne tudomást szerezni róluk. Pedig az emeleti teremből, ahol egymás szövegeiről beszélgettünk, nagyobb erőlködés nélkül rá lehetett látni a kivirágzott koronára. Rettegek attól, hogy valamikor azt fogom hinni, jogom van hatalmaskodni mások irodalom iránti szenvedélye fölött. Ameddig a gyermekkor nyújt valami igazolást, hogy azért emberek maradtunk a feladatok ellenére,* remélem, fel-felbukkannak labdák olyan helyeken, ahova talán soha nem jutnának a világ gyöngédebb felét behálózó játékok kiszámíthatatlansága nélkül. 

‍

* „Talán a gyermekkor, igen. Valami igazolás, hogy azért ember maradtam, a feladat ellenére.” – Mészöly Miklós, Saulus. Lehet, az egész kisregény felől nézve nem annyira biztos ennek a mondatnak az optimizmusa, de most olvassuk akként, ami kiragadottságában: gondolat, ami a fenti szövegembe ágyazva kapcsolatot teremt labda, gyermekkor és felelősségvállalás között.