.svg)
A Helikon és az E-MIL szakmai gyakorlatozói kétnapos képzésen vettek részt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. Most már nem tűzoltók és űrhajósok, hanem irodalmi muzeológusok akarnak lenni.
- Érkezés Havannába
A hiperszuper decilbelgyárral felszerelt kis brassói pözsóval indultunk magyar földet hódítani. A Spotify legsötétebb zugait fedeztük fel a hosszú út során, s Beton.Hofitól portugál popszámokig fajuló playlistek szédületében szálltunk ki a havannatelepi parkolóban. Öt órán keresztül nyeltük a csíkokat, míg végre beleszippanthattunk Budapest külvárosának tavasziasan idegen levegőjébe. A fáradt vándorok türelmességével vártuk a 142-es buszt, s közben azt sem tudtuk, mit vegyünk le magunkról: a bokáig érő ballonkabátot vagy a három kapucnis felsőt, amit még a kolozsvári reggel hűvösében aggattunk magunkra, nem is sejtve, hogy egy másik évszakba érkezünk majd. Viszonylag egyszerűen megtaláltuk a méltóságteljes Király utcai gangos bérházat, ami pár napig otthonunkként szolgált. Jó ajtón mentünk be, a jó lépcsőn mentünk fel a jó emeletre, de ami ezután történt, az egy sztereotipikusan bölcsész malőr volt, s mi sem nevezhetjük másként: irdatlan robajjal próbáltunk bejutni a szomszéd lakásba, kopogtunk, beütöttük az e-mailben kapott kódot, vártunk, csengettünk, és megint vártunk, mígnem egy halálra rémült hölgy és a szigorú dobermannja nyitott ajtót. Hajlongva bocsánatot kértünk, és villámgyorsan kotródtunk tovább a 14-es ajtóhoz. Örömmel láttuk, hogy azon már a Magyar Írószövetség és a Nagy Elek Alapítvány hívogató logói díszelegnek, s immár magabiztosan kopogtattunk újra. Végül semmilyen morcos nagytestű kutya és liftben ragadás nem állított meg abban, hogy négy napig igazi Király utcaiaknak érezzük magunkat.
- Nem minden arany, ami régi
Az érkezés utáni első reggelen izgatottan vettük az irányt a Petőfi Irodalmi Múzeum felé, ahol Dr. Kalla Zsuzsa meleg mosolya fogadott, pontban kilenc órakor. Egy rövid bemutatkozókör után Dr. Csiszár Mirella invitált minket könyvtárlátogatásra, aztán gyorsan körbejártuk a Károlyi-palotát, és kezdődhetett is a múzeumi kalandozás. Már az első pillanatokban hétpecsétes titkokat árultak el nekünk, többek között azt, hogy mitől lesz valami műtárgy. Spoiler: nem attól, hogy régi. Így kerülhet be Simon Márton szétesőfélben lévő IKEA-íróasztala is a PIM gyűjteményébe – az iparművészeti érték ilyenkor háttérbe szorul, s az irodalmi jelentőségre kerül át a hangsúly. Szorgos szakmai gyakorlatozókként persze fáradhatatlanul jegyzeteltünk, hiszen mi nem műtárgyi minőségben kerültünk be, hanem mint szivacsok: a még nem létező, de már alakuló erdélyi Irodalmi Múzeum létrehozásához szívtunk magunkba értékes gyakorlati és elméleti tudást. A múzeum kulisszái mögé két intézmény zászlaja alatt kukucskáltunk be, hiszen a PIM meghívásának hátterében javarészt az elmúlt évben megrendezett E-MIL-tábor állt. A rövid képzés alatt olyan oldalát ismertük meg a szakmának, amellyel eddig még nem igazán volt lehetőségünk találkozni: az irodalom kézzelfogható örökségét, a gyűjtés, a rendszerezés és az archiválás detektívmunkára emlékeztető rétegeibe merültünk. A látottak és hallottak alapján még inkább úgy érezzük, hogy hatalmas hiányt pótolna, ha a muzeológia tantárgyként is megjelenne az itthoni bölcsészképzésben. A PIM-ben számos szakértővel beszélgethettünk a különféle részlegekről, a könyvtár, a kézirattár, a művészeti tár és a médiatár minden zegét-zugát megismertük, a legapróbb technikai részletektől egészen a komplex elméleti dilemmákig.
- Megabájtok, meg minden
Hogy valami műtárgy-e, arról általában egy gyűjteményezési bizottság dönt – vagy éppen a pillanat maga. A múzeum állandó Petőfi-kiállításán például a forgatásra készülő stáb tagjai a Pilvax kávéház asztalára dobták le harminckilós hátizsákjaikat, mit sem sejtve arról, hogy egy közel kétszáz éves relikvián pihentetik azokat (azóta hatalmas matrica jelzi, hogy nem egy átlagos bútorról van szó).
A gyűjtés ma már jóval túlmutat a könyveken és a kéziratokon – egy irodalmi hagyatékot nem csupán szavakban, oldalakban mérhetünk, hanem megabájtokban is. Újabban műtárgynak számíthat egy e-mail fiók, néhány blogbejegyzés vagy egy szerző Facebook-idővonala is. Ezek archiválása és tárolása többe kerül, mint gondolnánk, de nem kockáztathatjuk meg, hogy egy rossz mozdulattal kitöröljünk olyan fájlokat, amik az utókor számára akár nagyon fontosak is lehetnek. Ha fiatal író vagy, még most érdemes eltüntetned a hosszúra nyúlt irodalmi estek vállalhatatlan fotóit az Instagram-oldaladról, és a tizenöt évesen megosztott szerelmi bánat ihlette Tumblr posztjaidat. És igen, veszélyt jelenthetnek az indulatos, politikailag inkorrekt Facebook-kommentjeid, valamint a titkos mulatós playlistjeid is, amiket magányos éjszakákon hallgatsz. Egyes kortárs szerzők tudatosan maradnak ki a közösségi média körforgásából, másoknak számottevő az online jelenléte – döntés kérdése, hogy ki melyiket választja, bár az előbbi az, amivel a múzeum munkáját segíteni lehet.
A PIM médiatára hosszú távon gondolkodik: olyan alaposan igyekszik feltérképezni a szerzők személyét és gondolatvilágát, amire már a mezei tankönyvek nem képesek, s ennek ugyanúgy része Kányádi diktafonba felmondott naplója és a sok, Ady közeli hozzátartozójával készített interjú, mint Tandori Dezső kínos történetei. Apropó kínosság, ha esetleg nem vállalnád fel az ismerőseid előtt a többezer oldalnyi, kegyetlen őszinteséggel megírt naplódat, akkor a Szentkuthy Miklós-féle megoldáshoz nyúlhatsz: bármikor zároltathatod a múzeumnak benyújtott anyagot, egy, két vagy akár száz évre is, amíg minden név szerint megemlített fél eltávozik az élők sorából.
Dr. Borbás Andrea alapos bemutatójából azonban kiderült, hogy a napló nemcsak a hétköznapok lejegyzésének színhelye lehet (bár az iskolai ünnepélyen unatkozó Kaffka Margit gondolatai igencsak megmosolyogtattak minket), hanem válságtermék is. Széchenyi István naplójának utolsó mondata például így hangzik: „Elvesztem! Nem tudom megmenteni magamat” – ezek a szövegek közvetítik a leghitelesebben, hogy melyik szerző hogyan szűrte át magán a történelem eseményeit; azonban a naplók esztétikai jelentősége sem hagyható figyelmen kívül: többek közt Radnóti Miklósé annyira választékos és lendületes, hogy olvasása közben fájlalni kezdjük prózai műveinek csekélységét.
- Nem ítélkezünk – gyűjtünk.
A PIM nem ideológiai alapon gyűjt, így a múzeumban békésen megfér egymás mellett a forradalmár költő, a grafomán naplóíró és a szigorú irodalomkritikus is; a munkatársakat nem az érdekli, hogy ki mit gondol műveiben a világról, hanem hogy hagyott-e egyáltalán nyomot, és ezt hogyan tette. A PIM gyűjtési logikája nem idomul semmiféle olyan irányzathoz, amely az éppen aktuális irodalmi, kulturális vagy piaci trendekhez köthető; a szelektálás módja kissé a sci-fi műfajára emlékeztet: a feladat a meg nem született jövő fejével gondolkodni és előre számolni világának társadalmi tényezőivel. Ezenfelül nem csak a beszerzés nehézségeit és anyagi terheit kell szem előtt tartani. A bekerülő anyagok gondozása és tárolása is kolosszális költségekkel jár, legyen az egy rongyos plakát vagy egy bőrkötéses, tíz részből álló regénysorozat – s ami egyszer bekerül, ritkán jut a múzeum falain kívülre. A raktárak rendszerezési szempontjai nem állnak meg az ABC sorrendnél, a szakértők figyelembe veszik a különböző tárgyak eszmei értékét is – így kerültek a kézirattár különgyűjteményébe Arany János, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond és József Attila művei az ajtóhoz legközelebbi polcokra, hogy tűz esetén azonnal menthetők legyenek. A múzeum által gyűjtött szerzők személyes kapcsolatai is rendezési szempontként szolgálnak, szóval megnyugodhatunk, mert kedvenc személyes tárgyaink nem fognak évszázadokig ősellenségeink neve mellett díszelegni a PIM raktáraiban.
- Irodalmat minden érzékszervnek!
Vannak olyan műtárgyak, amelyek láttán azonnal elöntött minket a bölcsész-gyönyör, ilyen volt Jókai hatalmas, piros bársony borítású Don Quijotéja. A kötetet a páncélraktárból kaparták elő nekünk a közelgő Jókai-kiállítás apropójára, ami az idei év során áll majd össze.
Egy kiállítás látványossá tétele azonban hatalmas kihívás, hiszen egy kéziratos tárlat mégiscsak „egy csomó szöveg”. A fortélyos múzeumi dolgozóknak muszáj kihasználnia a szanaszét tiktokozott majom-agyunk minden gyengeségét, és ingerdússá, tehát hallhatóvá, színessé és tapogathatóvá kell tenniük a kiállítás elemeit. A XXI. századi embernek bizony rengeteg impulzusra van szüksége ahhoz, hogy egy múzeumi tárlatot izgalmasnak találjon, és ehhez a PIM nagyszerűen alkalmazkodott: a Petőfi állandó kiállítás interaktív fala például egy nagy presztízsű külföldi díjban részesült, és kicsiktől nagyokig mindenkit megszólít. Egy pillanatra a Pilvax kávéházban érezhetjük magunkat, vagy a nyomdában, ahol a Nemzeti dalt nyomtatták ki ‘48-ban, s bár virtuálisan, de azt is megtapasztalhatjuk, hogy hogyan gyűlt össze a márciusi ifjak tömege azon a bizonyos napon. Hasonló körmönfont megoldásokkal rendeznek be egy fotótárlatot is a múzeum munkatársai: a portrék szereplőinek gesztusai mindig a következő kiállított elemre terelik a figyelmet, s ezzel egy természetes ritmust adnak a látogatók nézelődésének. Időnként egy ismerős arc felvillanása teszi otthonosabbá a fotókiállítás légkörét – minket Szilágyi Istvánnak, a Helikon alapító főszerkesztőjének portréja repített haza egy pillanatra.
- Utószó
A Petőfi Irodalmi Múzeum nem csak tárgyakat őriz – történeteket, hangokat, egész személyiségeket, s ezek mind részei annak az irodalomnak, amit élőként kívánunk megőrizni. Az ott töltött hétvége után biztosak vagyunk abban, hogy egy irodalmi muzeológus munkája legalább olyan izgalmas, mint tűzoltónak vagy űrhajósnak lenni, és az ötévesek is szívesen ábrándoznának róla, ha tudnák, hogy egy napon akár szupertitkos naplókat vagy egy forradalmat kirobbantó vers kéziratát menthetik meg az utókor számára. Menjetek a PIM-be!
