Az önéletírás játéka a regénnyel

Bölcsészképzésem jelentős komparatív szegmense ellenére ritkán fordul elő, hogy egy idegen nyelvről fordított mű olyan kiolthatatlan és makacs magyar irodalmi asszociációkat mozgasson meg bennem, mint Florin Irimia A kínai kisautók rejtélye és más történetek című kötete. Akkor is tévedtem, mikor annak örültem, hogy végre egy román irodalmi előzmény is eszembe jutott. Mert a bérelt korcsolya átfestése, a kiborított képviselőfánk és egyéb gyermekkori csínytettek elősorolása közben Ion Creangă könyve derengett fel előttem, csakhogy nem a búbos banka ellopása, hanem egy rosszul sikerült rákhalászat – Tamási Áron egyívású regényéből. Ezek a párbeszéd-lehetőségek azonban sokkal inkább az én olvasói nevelődésemről és érdeklődésemről mondanak el valamit, mint Florin Irimia könyvéről.

*

A románul 2017-ben megjelent A kínai kisautók rejtélye és más történetek fikcionalizált önéletírásként mutatkozik be az Előhangban: „Sok minden abból, amit elmesélek, valamilyen formában megtörtént velem – vagy megtörténhetett volna. A narrátorral mindenképpen igen, de ő nem azonos azzal, aki ezeket a sorokat írja, viszont (...) eléggé hasonlít vagy szokott hasonlítani rá” (8–9.). Az egyes szám első személyű elbeszélőnek ugyanaz a neve, mint a szerzőnek (Néhány dolog rólam), hozzá hasonlóan elvált szülők gyermeke, és az írást mindketten önismereti, terapeutikus céllal (is) gyakorolják (Mindig történik valami).* A fraktálszerű szerkezetnek – a szerző megteremti fiktív alteregóját, aki regényt ír saját magáról – némileg redundáns és zavaró paratextusa ez az Előhang. Miközben a valós traumamunka kontextusában megkérdőjelezhetetlen a szándék kijelentése, a biográfiai hasonlóság hangsúlyozása vagy a referencialitás elhárítása, magának az elbeszélésnek nincs szüksége erre a keretre. Annál is inkább, hogy az Előhang a párja, az Utóhangban leírt álombeli párbeszéd a szülőkkel, inkább értelmezhető a negyvenegyedik történetként, mint nondiegetikus lezárásként, kiszólásként. Ugyanígy a keretszövegeket közvetlenül folytató, tehát a fikció határvonalán hol belülre (az Előhang és az első történet között), hol kívülre (a kötet legvégén) helyezett monológok „szerzősége” sem egyértelmű. Az új oldalra tördelt, dőlt betűvel szedett, jelen idejű önreflexiókat a sokszoros leválasztás ellenére is az elbeszélés részeként olvasom. A tömbház utolsó emeletéről elrugaszkodó és „au ralenti” zuhanó (13.) vagy a kádban „mint valami vízalatti sírban” elernyedő narrátor (283., kiemelés az eredetiben) a kitartott végességtudat nézőpontjából hívja vissza, pörgeti maga előtt az emlékeket. Ezeket a képileg és érzelmileg erős kísérőszövegeket talán gazdaságosabb lett volna a történeteken belül elhelyezni.

Az Előhangban felvetett múlt–ház allegóriát például már az első szöveg (A lakrész) körbejárja: a szülők válása előtt a gyermek birodalma, a felfüggesztett idő és a boldog emlékek helye a sufni, ahova költözés után azonban már soha nem térhet vissza – miközben az időn kívüli, rejtőző lét lehetősége egyszersmind halálfélelmet is kelt és ijesztő. Ugyanebben a szövegben az erkélyről kiugrás egy variációja is feltűnik, hogy aztán a Mindig történik valami című utolsó történetben a depresszió, a talajvesztett lét metaforájaként térjen vissza. A szövegek finoman elterülő motivikus hálóval és precíz elbeszéléstechnikai eszközökkel érzékeltetik az írás tétjét.

A tehetetlen zuhanásként megélt jelennel szemben az identitás helyreállításának, újraalkotásának vélt módja a gyermek- és kamaszkori élmények felidézése. Annak ellenére, hogy az 1980-as évek szocialista Romániájában töltött gyermekkort egyfelől az általános nélkülözés és kilátástalanság, másfelől a szülők válása okozta bizonytalanság és elszigetelődés határozza meg, Irimia az elvesztett aranykor iránti vággyal keretezi: „Mit nem adnék azért, hogy igazán tudjam, milyen volt a gyermekkorom, hogy újraélhessem minden jóval és rosszal, (...) úgy érezhessem, mint akkor, nem felidézve, átgondolva, újra kitalálva, ahogyan itt megjelenik” (283.). A gyermeklét azonban nem (csak) az önfeledt autenticitás állapota, hanem az a hely, ahol a felnőtt szorongásai erednek. Következésképp, ha ez az emléktár szabadon bejárható, átrendezhető, a korai félelmek és traumák is legyőzhetők.

A szövegek többsége erre hasonló stratégiát követ: a narrátor belemerül a megjelenített tudatállapotba, úgy emlékszik, hogy elrejti a távolságot az elbeszélő és az elbeszélt én között. Az 1989 karácsonyát feldolgozó Az álarcosok című történetben például nem lép elő egy utólagos nézőpont, amely elhelyezné a városon átvonuló tankokat a forradalom kontextusában, ehelyett a tizenéves kamasz keserűsége és csalódottsága kerül előtérbe, amiért kirabolták, és amiért édesanyja nem hívta fel. Amikor az elbeszélő mégis elszakad az álgyermeki nézőponttól, rendszerint az adott történet zárlatában teszi, hogy valamilyen végkövetkeztetést, tanulságot fogalmazzon meg. Az explicit önmegértés és a történetek lekerekítésének igénye így gyakran tanmeseszerűre hangolja a szövegeket – talán ennek az önironikus beismerése az apa-fiú viszonyt bíráló A repülő medve története című fabula.

Míg az elhallgatott, háttérbe szorított többlettudás azt az illúziót kelti, hogy a gyermekkor valóban újra átélhető, addig a „klasszikus” regényforma helyett választott kötetszerkesztés és a címadás a töredezettséget hangsúlyozza, az egységessé nem írható múltat – még ha lényegében ugyanazt a(z egy) történetet olvassuk is. A kötetben egymás ellenében ható kohéziós és széttartó erők közül Irimia kétségtelenül az előbbi működtetésében a magabiztosabb: a kongruens elbeszélő (A karácsonyi történet kivételével), a jó érzékkel elhelyezett keresztutalások és az egymást értelmező tükörszövegek eredményeképp A kínai kisautók rejtélye… inkább regény, mint önállóan is ért(elmez)hető történetek gyűjteménye. Ugyanakkor a kötet kiemelkedő regényfejezetei azok, amelyek önmagukban is megállnák a helyüket: A földönkívüliek, A kínai kisautók rejtélye, Otthon édesanyámnál. Ha pedig ennél kisebb egységekben keresnénk az autofikciós regény kiugró pontjait, akkor azokat a szöveghelyeket ajánlanám, ahol egy gyermek halált játszik.

*

Vajon megengedi az irodalmi etikett, hogy a befogadó ajánljon olvasmányt a szerzőnek? Elmondhatnám-e, például dedikálás közben, a más nyelven és kultúrában alkotó írónak, hogy a könyvét nem tudom nem A szegény kisgyermek panaszai felől olvasni? Hogy a játékban megsejtett léttitok színrevitelében, a halálfélelem és -vágy kifejezésében, az egyszerre beavatott és tapasztalatlan, kegyetlen és ártatlan álgyermeki nézőpontnak a megteremtésében milyen jelentős „előzménye” van? És végül mondhatnám-e azt, hogy A szegény kisgyermek panaszai után az Akarsz-e játszani?-t is feltétlenül olvassa el? Hátha.

‍

Florin Irimia, A kínai kisautók rejtélye és más történetek. Ford. Szonda Szabolcs. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022.

‍

Jegyzet

* Andreea Mironescu mutat rá Florin Irimia korábbi regényeinek erre a jellemzőjére. Andreea Mironescu, „Cu copilul din tine la psihanalist”, Revista Cultura, 2017/17., 19.

‍