.svg)
Nagyanyámat a családi ház felső emeletén, az utcafront felőli szobában ravatalozták fel. Nem középre, inkább közelebb az ablakhoz. A februári sápadt szürkeségből nem sok fény esik nagyanyámra, arca sárgásszürke. Fején fekete kendő, a szemfedél alatt mazsolányi fekete test. Keze fehér, törékeny hattyúszárny. Bántóan erős a lámpafény. Élesen kiemeli a koporsó körül gubbasztó varjakat. Elfojtott zokogás, suttogott félszavak, fekete félmozdulatok. A varjak kezében rózsafüzér pereg, a miatyánk szavai mint földgöröngyök hullnak nagyanyámra. A koporsók körül súlyos fekete-zöld koszorúk. A két ablak közt téli álmából feléledt bágyadt légy vergődik. Gyanta- és émelygő fenyőillat, máig az orromban, ha belépek abba a szobába.
Masszív, barna bútorok, hatalmas barna csempekályha. Nyaranta hol három, hol hat unoka aludt a kályha előtt, a deszkapadlóra terített dunyhákon, három fiú, három lány. Három szőke s három fekete indián. A ház mögötti erdő fáiban indiánneveik kezdőbetűit vésik. Örök indiánszerelmek mementóit. Határtalannak tűnő sűrű erdő, minden szögletét becserkészik. Ismerik minden zegzugát. Tudják, hol bujkál a lila pereszke, bicskával kapargatják hátáról a rászáradt leveleket. Fent a gerincen a fenyvesben tenyérnyi őzlábgombák. Sudár nyárfák fölött, valahol fent, messze, csillámló világoszöld leveleken átszűrődik az ég kékje. A nyár melege. Mélyzöld, nyirkos mohával benőtt, óriások által idedobált óriáskőre kifeküdni, a nedves avar szagától átitatódva lebegni lehunyt szemmel, hallgatni a völgyet betöltő ványolóküllők hangját, tám-tám-tám-tám-tám, felpattanni, ritmusra szaladni, nyargalni, árkon-bokron átgázolva rohanni le a völgybe, átugorva elszáradt-elkorhadt faágakon, a ház mögötti dombtetőn lelassulni, majd belesiklani az esti harmattól nedves fűbe, s gurulni-gurulni le a dombon, az almafa alá, a csermely partjáig. A csermelyen vékony palló vezet a ház hátához. A mogyoróbokor csenevész, mintha a domb és a csűr szorításában nem lenne tere kiterebélyesedni. A ház mögötti diófa tetejéről messze látni, leesni sem olyan nehéz róla, kipróbálják néhányszor, milyen a zuhanás. Túlélhető, gondolják, de azért sokszor nem futnak neki. Túlságosan fáj a nagyapjuk pofonja, amit egy-egy zuhanás után tanulságként kapnak. A ház előtti nagy kert kerítéssel elválasztva – a veteményes mellett búbos kemence, nagyanyjuk hetente telesüti a fateknőt kenyérrel. Hajnalosan kel, a kenyerek mellé madárcipókat is süt, úgy melegében falják, ropogtatják a kemény héjat. Az udvaron több fészek is rejtőzik, az élelmesebbje több tojást is összegyűjthet. A cukorral habosra kikevert tojássárga nagyanyjuk szeretetnyelve. A legtöbb, mi adható.
Telente a ház konyhájában vetnek ágyat az indiánoknak. A nagyszülők ágya mellé, a földre fekszenek. Korán sötétedik, a plafonon a tűz árnyjátéka az esti mozi. A falon szentképek, rendre elosztják egymás közt, melyik kié lesz egykoron. Ortodox ikonhoz hasonlító, giccsarannyal telefestett szentek kis kockában, zöld olajfestékkel mázolt keretben a kedvence. Máig nem volt képes elhozni. A disznóknak fővő krumpli fazékból kifutó levének sistergése a sparherten, a Carpati fanyar füstje, a moslékosveder koccanása hozza a téli reggelt, az ajtórésen bezúduló nyers hidegtől fejük búbjáig húzzák a dunyhát. Mire kikászálódnak, nagyanyjuk levágta a kakast, megkopasztotta, fő a húsleves.
A kályha mellett zöld fásláda. Macskának való hely, afféle kemencepadka. Oda ültetik a varjak, ecettel mossák az arcát. Félhomályban imbolygó árnyak, megszűrt szavak. Gombóc a torokban, levegőt is alig kap. Többé nem engedik a ravatalhoz, pedig egy nappal korábban még meg is kellett csókolni a halottat. Az ablakon keresztül nézi, ahogy a lecsukott koporsóval elindul a temetési menet a síró indiánokkal.
