.svg)
Istenem, mennyire akarlak. Magamnak. Magunknak. Hogy te majd bearanyozod. Hogy te majd kiteljesíted. És másért is, nem is tudom. Miért akar gyermeket az ember? Annyi okot fel tudnék sorolni, hogy ne akarjon! Klímaváltozás, tüzek, aszályok, áradások. Járványok, háborúk, túlnépesedés. Gyereket, ebbe a világba? Kell ez nekem?
De elég, ha csak sétálok egy kicsit az utcán, elmegyek egy rendezvényre, ismerősökkel találkozom, látom azt a sok neveletlen, komisz, barbár gyermeket, akik semmi mással nem törődnek saját magukon kívül. Akik azonnal kérik, követelik, elrontják. Letörik, leeszik, leejtik. Beleordítanak, beletenyerelnek. Akikkel nem lehet, nem szabad, nem érdemes. Akiket nem érdekel, akiknek nem számít. Akik magasról tesznek mindenre. Akik elcseszik, elköltik, elszórják. Akik megisszák, elszívják, leszívják. Mondom ilyenkor magamnak: a sok ordító, nem evő, nem alvó bébiszörny, kell ez nekem? A sok hisztiző kis vadbarom, kell ez nekem? A sok felnövő kis geci, kell ez nekem? A sok üres tekintetű, önhitt hülyegyerek, kell ez nekem?
Nagyon szeretném. Gyereket szeretnék. Így egyszerűen.
Én mindig erre készültem, hogy gyerek. A szokásos: csak babáztam az óvodában, aztán szitteltem a szomszéd dedeket. Én soha nem gondoltam volna, hogy. Na, mindegy. Szúrom magam, szúrunk engem a férjemmel, boldog házasság a miénk. De tényleg.
Tíz éve együtt, jóban-rosszban. Kézen fogva járunk még mindig. Nálunk egyetértés, szeretet, nyugalom. Biztos állás, két autó, nagy nappali. Abban szúrunk. Ennél a kezelésnél számoltam, eddig harminckét szúrás a hasamba, alig találok már helyet az újabb adaghoz. Kék-zöld foltos a hasam, és egyre szétfolyóbb, hájasabb. Nem tudom, mi van ebben a cuccban, kelt tésztának érzem magam tőle.
Viszolygok mindentől, ami vele jár. Ami most veled jár, te gyerek. Viszolygok a sok előszobázástól, a fehér köpenyesektől, a szakszavaktól, viszolygok attól, hogy úgy beszélnek a méhemről, úgy beszélek a méhemről, mintha valami kaptár lenne, ahová újabb és újabb olyan viaszos izéket, műlépes kereteket helyeznek el szenvtelenül. Műlépes, jó mi? A méhem mint kaptár, jó, mi? Elegem van a méhemből. A testemből. És a testből, úgy általában. Nem akarok testet. Én gyermeket akarok. Téged.
Pedig ma már nem állhatom a gyerekeket. De ezt már mondtam. A más gyerekeit. Főleg a babákat. Ma már nem vigyáznék az ismerősök gyerekeire, hagyjanak engem békén! Itt születnek folyton körülöttem, olyanok, mint valami kis állatok, szopnak, szarnak, hánynak, üvöltenek. Látni sem bírom őket. És az önelégült anyáikat: – Kétszáz grammot szoptunk! – Három napja nem kakiltunk! Tudjátok, mit, szopjatok ti szakmányban, baszki! Leszarom, hogy kakiltatok-e, baszki! Erőt kell vennem magamon, hogy ne fordítsam el a fejem a közelükben. Én csak téged akarlak látni. Vajon milyen leszel?
Valami végtelen vágy vezérel, hogy meglássalak, megmagyarázhatatlan. Talán túl sokat is magyarázom. Túl sok időm jutott rá. Ha hirtelen jössz, talán nem gondolkodom. Csak teszem a dolgom, előre nézek. Tesztet vásárolok, ultrahangra megyek, bekapom a vitamint, ha el nem felejtem, közben örökölt babaruhákat hajtogatok. Felpolcolom a lábam, hátra dőlök, és szenvedek. Hogy milyen nehéz, nahát, itt nyom, ott zsibbad, borzasztó. De közben tudom, hogy minden változik, alakul, módosul. És jó eséllyel úgy, hogy az némiképp előre látható.
De én évek óta a semmiben lebegek. A semmit magyarázom, hátha lesz benne valami, ami biztos. Minden bizonytalan, de a semmi, az a biztos, haha.
Újra és újra remélek, aztán a semmivel találkozom. Semmi? – hányszor hallottam a kérdést a fürdőszobaajtó mögül, a telefonban, az utcán, az irodában. Talán el sem kellett volna mondanom senkinek, mindegy most már. Semmi, barátaim, semmi. Ez vagyok én. Ez lettem én ebben a végtelen a végtelen ürességben, az eredményváró lélekhalál sötétjében. Teremtésre szorulok. Teremtenem kell, hogy újrateremtődhessek. Legyen bennem élet, hogy legyek újra én.
Önző dolog a teremtés, tudom. Véghezviszlek. Kierőszakollak. Kinyerlek. Életre kényszerítelek. Pedig te jönnél, ha akarnál, gondolom ilyenkor. De vajon: ha jönnél, akarnál jönni? Hol vagy ebben te?
Hol voltam én, amikor megfogantam, akartam-e, hogy beletoljanak a vakvilágba? Választhatta-e bárki valaha, hogy világra szüljék? S ha dönthetett volna, akkor meg akart volna-e születni, vagy halálos ijedségben visszafordul?
Ha az embriók előrelátóak lehetnének, kipusztulna az emberiség. Megnyugszom ebben mindig.
Később, ha már leszel, leszek, leszünk, békén hagylak, becsszó. Fetrengjél hisztizve az utcakövön. Lógjál fejjel lefelé mászókákon. Megveszem neked a második fagyit, ha leejted az elsőt. Nem fogok szólni az elviselhetetlen jútuberekért, kibírom évekig, ha a hangszereden gyakorolsz. Szedegetem a széthagyott csészéidet. Nem megyek utánad, ha becsapod a szobád ajtaját. Hazahozlak autón, ha berúgsz. Nem szólok a piercingedért, vagy ha megtalálom a cigidet. Na jó, az utóbbi pár azért nehéz lesz, de addig még ezen dolgozom.
Mert már velem vagy, érzem. Itt vagy, ugye? Ugye, vagy? Már baba vagy, ugye? Itt vagy, baba, ugye? Babácskám. Kisbabám. Te édes. Te mosolygós. Te szuszogós. Te illatos tarkójú. Te rövid kezű. Te gyűrött arcú. Te csupaszem-fejű. Az én szemű-fejű kicsikém.
