.svg)
Az uszonyszerű talpakban végződő lábakkal rendelkező emberforma lény ceruzát szorítva a kezében, oldalra dőlve lebegett a vízben. Hasfal híján, a gyomor tájékán tátongó nyílás bepillantást engedélyezett a bensőjébe. A szív, a máj, a tüdő és a többi szerv úgy keringtek a gyomorűrben, mint a bolygók a végtelen univerzumban. Nem messze a halszemű alaktól csónak ringatózott a vízen. Egy arc nélküli ember ült benne, akinek lyukas feje búbjából apró buborékok áradtak kifelé. Az illető horgászbotot tartott a kezében, a zsineg végén csüngő horgot kicsit odébb egy delfin figyelte. A lengedező lélekvesztő körül ceruzát tartó kezek emelkedtek ki a vízből. A mélyben medúzakarokkal ellátott emberi szemgolyók úsztak.
A halászfalu lakói értetlenül álltak a templom falára mázolt szürreális rajzkompozíció előtt. Szó szerint álltak és szörnyülködtek, egymás után vetve magukra a keresztet. Hogyan történhetett? Ki tehette? És ami a legjobban aggasztotta a szigeten élőket: vajon hogy nem vett észre senki semmit? Még Ivo sem, pedig a helyi lap újságírója-szerkesztője rendszerint átvirrasztotta az éjszakákat, és csak hajnaltájt tért nyugovóra, amikor a halászok kihajóztak a tengerre. Miután összeállította a másnapi lapszámot és leadta az anyagot a nyomdásznak, hosszú sétákat tett a kőházak között, vagy a mólón ülve hallgatta a kabócák éji zenéjét. Állítólag értette is, mit ciripelnek. Most azonban ő sem tudott semmi érdemlegeset mondani a történtekről.
A hír villámgyorsan terjedt el a faluban, reggelre már mindenki tudott az esetről. A délelőtt nagy tanácstalanságban telt, az emberek többnyire a fejüket csóválva hüledeztek. Nem kevesen Ivótól vártak magyarázatot a történtekre, olyan gunyoros kérdést is nekiszegezve az újságírónak, hogy a kabócák nem ciripelték-e el neki, mi is történhetett tulajdonképpen. Ivo ilyenkor csak megrázta a fejét vagy megvonta a vállát. Aznap a legtöbb halász a szokásosnál korábban tért vissza a kikötőbe. Jól is tették, hiszen addigra a falu elöljárója megbeszélte a helyi plébánossal, hogy a kora esti órákban az utóbbi tartson rendkívüli istentiszteletet, ami után a falu népe kitárgyalja a történteket, és megpróbál közösen megfelelő döntésre jutni az ügyben.
Estére a halászhálókat figyelő ügyeleteseket és az ágyban fekvő betegeket leszámítva mindenki más a templomban volt. Korábban még sohasem tapasztalt tolongás töltötte be Isten házát. Annyian összegyűltek, hogy a későn érkezők kénytelenek voltak állni a szertartás és az azt követő falugyűlés alatt. Az atya prédikációjában kitért a furcsa mázolmányra, s azt üzente a híveknek, hogy tekintsenek rá jelként, amely felszólítja őket, hogy tartsanak ki a helyes úton. Az elöljáró beszédében az összetartozásról szólt. Arról, hogy az itt élők mindig szembe tudtak nézni a rájuk nehezedő nehézségekkel, és bízva abban, hogy ezúttal sem lesz másképp, arra kért mindenkit, vegyen részt másnap a fal átfestésén. A rajzok eredetéről nem esett szó.
Másnap mindenki szívvel-lélekkel vette ki a részét a közös tevékenységből. Meszelés közben, ahogy az már munkaakció során lenni szokott, nemcsak a kezük járt, hanem a szájuk is. Rengeteg megbeszélnivalójuk akadt egymás közt, kinek hogy szolgál az egészsége, mi újság a gyerekekkel, néhány pletyka is terítékre került, és persze a titokzatos rajzoló kiléte is felmerült: elsősorban az fúrta az emberek oldalát, vajon helybéli vagy egy jöttment idegen volt a tettes. Valaki tréfálkozva meg is jegyezte, bárki is legyen az elkövető, igazából jót tett velük, mert összehozta őket, évek óta alig váltanak szót egymással, holott itt élnek mind egy rakáson ebben az eldugott faluban, távol a világ zajától.
A szorgos kezeknek köszönhetően estére hűlt helye sem maradt a rajzoknak, így hát mindenki elégedetten távozhatott haza. Az elégedettségérzet azonban csak egy éjszakát tartott ki, merthogy amilyen nagy volt este a lelkesedés, ugyanakkora volt másnap reggel a döbbenet az emberekben, amikor a templom falán az eredetihez képest kissé módosított változatban ismét felfedezték a rajzokat. Elsőként a sekrestyés pillantotta meg őket még a hajnali órákban. A meghökkenés után rohanva sietett értesíteni a plébánost, aki a saját szemével is meggyőződve a fejleményekről, hálóköntösben felkaptatott a harangtoronyba, és egyedül verte félre a harangot, egymás után mormolva közben magában az ördögűző imádságokat.
A reggeli órákra a hír bejárta a települést. A falu apraja-nagyja a templom előtt tülekedett, és megrökönyödve vizsgálta az újabb rajzokat, igyekezve kihámozni, vajon mennyire hasonlítanak a lemázoltakhoz és miben különböznek azoktól. Valami természetfeletti lehet a dologban, seppegték. Előbb csak néhányan és halkan, majd egyre többen és egyre hangosabban. Az elöljáró ezúttal nem mondott beszédet, csak arra kérte a jelenlévőket, hogy lássanak újra munkához. Az embereket nem kellett noszogatni, ismét átmeszelték a falat, de már jóval kisebb lelkesedéssel, festés közben alig szóltak egymáshoz. Éjszakára önkénteseket verbuváltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a templom előtt, a kikötőben és más fontos pontokon őrködjenek.
Hogy, hogy nem, reggelre megint ott díszelegtek a rajzok a falon. Amikor kérdőre vonták őket, az őrszemek egymástól függetlenül azt állították, hogy valami megmagyarázhatatlan erő hatalmába kerültek, s egy adott pillanatban annyira utolérte őket az álom, hogy bármennyire is küzdöttek ellene, egyszerűen képtelenek voltak nyitva tartani a szemüket. Ivo is megerősítette, hogy szokatlan természeti jelenség játszódott le hajnaltájt. A kilátónak használt sziklán ücsörgött éppen, és a fodrozódó víztükröt figyelte, amikor, hatalmas hullámokat alkotva, hirtelen föltámadt a szél. Félelmetes volt. Néhány percig tartott, utána mintha megállt volna az idő, teljesen kisimult a víztükör, a kabócák elnémultak, ő pedig mély álomba szenderedett.
Azon az estén újabb falugyűlést tartottak a templomban. Ezúttal már nyoma sem volt a néhány nappal korábbi összefogás hangulatának. Az elöljáró megpróbált lelket önteni a szigetlakókba, de az emberekben gyökeret vert a félelem. Gonosz szellemeket és átok sújtotta vidéket emlegettek. A plébános a bűnökről prédikált, a bűnök külső kivetüléséről mondott példabeszédet, többször megismételve, hogy bűnösök valahányan, egyenként és együtt egyaránt, ezért szálljanak magukba, és kérjenek bűnbocsánatot. Kihasználva a terem elnémulását, a hátsó padban ülő Ivo felállt, és felvetette, mi van akkor, ha a tenger teszi. Mindenki meghökkenten emelte föl rá a tekintetét. Ha a tengerhullámok rajzolnak a falra. Vagy olyasvalaki, aki a tengerben él.
A jelenlévők zöme pontosan tudta, hogy megjegyzésével Ivo a szerencsétlen Markóra célzott. A fiú szomorú történetét mindenki ismerte a faluban. Tizennégy éves múlt, amikor édesapja úgy döntött, itt az ideje elkezdeni neki dolgozni, ami alatt a halászatot értette. Markó rettentően tiltakozott ellene, de az apja hajthatatlan maradt, és egy reggel erőszakkal betuszkolta a halászbárkába. Gyönyörűen sütött a nap, semmi előjele nem volt a kegyetlen viharnak, amely később lesújtott rájuk. Hatalmas hullámok csaptak át a lélekvesztő felett, az egyik közülük a szerencsétlen fiút is magával ragadta. Az apának annak köszönhetően sikerült megmenekülnie, hogy a kormánykerékhez kötözte magát. A fiatalos, sötét hajú férfi teljesen megőszülve tért haza.
Mit akarsz ezzel mondani, vetette fel a kérdést az elöljáró. Azt tudjuk, felelte Ivo, hogy a fiú nem akart halász lenni. De azzal vajon tisztában vagyunk-e, hogy miért nem?! Nekem elmondta egyszer, és arra kért, írjam meg, de én nem mertem leközölni a lapban. Hibáztam. Ez először akkor jutott az eszembe, amikor végignéztem édesanyja jajveszékelését a holttest hiányában a tengerparton megtartott gyászszertartáson. Emlékszünk, szegény asszony néhány nappal később belehalt bánatába. Másodszor akkor fordult meg a fejemben tévedésem, amikor pár héttel az anya temetése után az apa is követte feleségét. Igazából a mai napig nem tudni, mi történt vele. Társai egy este üresen találták a halászbárkáját. Most szembesülök harmadszor a mulasztásommal.
Emlékeztek, folytatta beszámolóját Ivo, mióta bolyongok minden áldott éjjel sokatok szerint céltalanul a faluban? Lehet, senkinek sem tűnt fel, ezért elárulom: Markó édesapjának a szerencsétlensége óta! És már bizonyára sejtitek, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. Mit mesélt a fiú? – kérdezte a plébános. Elárulta, hogy nyitott szemmel alszik, felelte az újságíró, nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy álom közben lehunyja a szemét. Nincs ebben semmi kivételes, jegyezte meg valaki. Nem egészen értek egyet, mondta Ivo, merthogy azoknak, akik éjjelente nyitott szemmel alszanak, rendre megvalósulnak az álmaik. Markó tisztában volt ezzel, ezért óvintézkedésből napközben aludt, éjszakánként pedig többnyire otthon virrasztott.
A Markó édesapjának eltűnése előtti éjszaka egy óriásmedúzával álmodtam. A bizarr kreatúra fluoreszkálva lebegett a mélyben, karjaival vizet áramoltatott egyetlen nyílása felé, tapogatóival megmérgezett áldozatait egészben szippantva be űrbelébe. Nem tudom, vajon Markó képes volt-e átörökíteni különleges adottságát valaki másra, vagy ennek a sajátosságnak az elnyerése más úton történik, megfigyeltem azonban, hogy borzalmas balesete után álmaimban egyre döbbenetesebb szörnyek tűntek fel, és egyre elképesztőbb borzadalmak játszódtak le. Az apa balesete után nem mertem tovább játszani a tűzzel, és felvállaltam azt az életmódot, ami miatt sokan habókosnak tartanak. Az újságíró elhallgatott, a többiek pedig egyként keresztet vetettek.
Ivo abban reménykedett, hogy ha valamiféle magyarázattal szolgál a történtekre, azzal megnyugtatja a helybelieket. Vallomása azonban fordítva sült el. A bizonyosság még inkább megrettentette az embereket. Rontás van a falun, seppegték egymás közt. Az első család már másnap reggel fogta a sátorfáját. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban a többiek is követték példáját, és más megélhetés után néztek a szigeten, nem kevesen azon túl. Egy éven belül már csak Ivo maradt a faluban. Meg a kabócák, amelyek egyre gyakrabban hallgattak. És persze a rajzok a falon. A volt újságíró gyakran leült elébük, nézegette őket és beszélt hozzájuk. Elmesélte, mi történt vele aznap, mit álmodott, majd lehunyva szemét, elképzelte, mi játszódik a mélyben.
Az uszonyszerű talpakban végződő lábakkal rendelkező emberforma lény kiejtette kezéből a ceruzát, oldalra dőlve megkapaszkodott a feléje úszó delfin kardszárnyában, és immár annak társaságában folytatta a lebegést a vízben. A csónakban ülő arc nélküli ember lyukas feje búbjából váratlanul megszűnt a buborékáramlás. Az illető elejtette a horgászbotot, meztelenre vetkőzött, és a lengedező lélekvesztőről a ceruzát tartó kezek közé vetette magát. Alighogy elmerült a vízben, a medúzakarokkal ellátott emberi szemgolyók mind az irányába siettek. Ivo csak ekkor ismerte fel őket. A tekintetükből. Ahogyan nézték, amíg ártó tapogatóikkal közelítettek feléje. Mind ott voltak: a plébános, a sekrestyés, az elöljáró és a többiek.
