.svg)
Nézem Zsófit. Szemben áll velem. Ő egy fejjel alacsonyabb. Arca bájos, mint mindig, alakja tökéletes – legalábbis nekem.
Bár minden azt igazolta, hogy komplett őrültség volt Joszi döntése, kétségtelen, hogy egyetlen esélyét ragadta meg a boldogságra.
Épp a nappaliban álltam, amikor észrevettem, hogy nincs meg a fülbevalóm. Azt hiszem, virágot öntöztem. Vagy porszívóztam.
Anyuka sosem hagyja, hogy egyedül nyissak ajtót, idegeneknek nem szabad, ismerősöknek meg nem vagyunk itthon...
„Mégis magányba ránt a bor, hajlongj és mondd, hogy Mutabor” – hajtogatta P. Lajos szomorú költő a konyhaasztalra borulva...
Az ifjú Kis jól emlékezett, hogy suhanckorában, valahányszor fára mászott, mindannyiszor ezzel a zsírszerű, nyúlós gusztustalansággal kente össze magát.
