A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, ­szerelem – 37.

„Mégis magányba ránt a bor, hajlongj és mondd, hogy Mutabor” – hajtogatta P. Lajos szomorú költő a konyhaasztalra borulva, miután második napja várták, változó létszámban, a híreket K-ról, a kórházból. Az időnek, ami a valóság látszatának oly megbízható tapasztalatát adja, itt már semmilyen szerepe sem volt: töredezetté vált és értelmetlenné, maga lett a káosz, ami sokkal megbízhatóbb közelítés a világhoz. K-t tegnapelőtt este – párjának azt mondta, már több mint egy hónapja, hogy talált egy kórust, ami megfelelő neki, hetente kétszer ott tölti az estéket, belefeledkezve a zenélés mámorába, miközben valójában W. Imrénél volt –, egy elkapkodott, sietős ölelkezést követően, Újlipótvárosba hazafelé menet egy taxis meg akarta erőszakolni. K így mesélte párjának, s hogy kiugorva a kocsiból elszaladt, elbújt egy kapualjban, és félelmében bepisilt. Utána idegösszeomlást kapott, így került kórházba.

W. Imre egyszerre rettent meg és bizonytalanodott el, ahogy a történetet hallotta G-től, a barátjától, akinek a koporsóján évtizedek múlva észrevette az apró pecsétnyomokat. Mivel nekik volt telefonjuk a Mártírok útja közeli lakásban, ott várakoztak, ittak, telefonál-e K párja G-nek, hogy van, kiengedik-e a pszichiátriáról, mit sem sejtve az összejövetelről. G barátnőjének a szülei nyugati italokkal teli vitrint hagytak a lányukra, mikor külföldre utaztak. „Mutabor”, hajlongott a szomorú költő a konyhaasztalon álló borosüveg felé, de ezzel mintha a legmagányosabb dzsinnt szabadította volna ki a palackból, a gólyakalifa, a nagyvezír és a kísérete is csak vergődött a bánat szorításában. P. Lajosért második nap délután mentek el, K. Istvánnal és G. Zoltánnal, részben, hogy verseket mutassanak neki, illetve hogy ellenálljanak az idő eltűnésének, mert egyre jobban érezték, hogy elkerülhetetlen. Borosüvegekkel és a szomorú költővel állítottak be délután négy körül, rövidesen megalapították az új irodalmi folyóiratot, legalábbis kifejezték szándékukat és vágyukat a létrehozására, de aztán G. Zoltán egy üveg kubai rummal elbújt egy ajtó mögött és másnap reggelig ott maradt.

W. Imre megrettent, mert a mindent átható időtlenségben, a gyönyör káprázatában lehet, hogy nem vették észre: az emésztő vágy miként pusztítja el a szerelmet, hogyan vesztik el a szavak a jelentésüket. Közeledve a télhez érezhető volt a dermedtség a mozdulatokban, az ölelésben, ahogy kúszik egy irányba, a szív felé, bevonva először csillámló jégkristályokkal, valamiféle vidám érzetét keltve a pusztulásnak, majd ez a kétségbeesett könnyedség hallgatásba fordul, ahonnan nincs visszaút.

Elbizonytalanodott, mert ha nincs idő, akkor K sem volt soha, a taxis sem létezik, és egy rettenetes színjátékban vesz részt Villax Karolinával együtt, nincs halál, csak folyamatos létezéshiány. G. barátnője érintette meg a vállát, hogy menjen ki vele a konyhába, inge félig nyitva volt, kezeit a melleihez húzta, átölelték egymást, a káoszban összefolytak a zajok, az üvegcsörömpölés, a gyufák sercenése, egy pillanatnyi szédülés az összeomlásban. G. ordított, az ablakban állt, visszarántották, rángott, habzott a szája, hagyjuk, ki akar ugrani, meg akar halni, öten fogják le, míg el nem csendesedik és sírja el magát.

Ha azt hiszitek, ez már a pokol, motyogta P. Lajos, nagyon tévedtek. Bőrtáskájából előhúzott egy borítékot, kivette belőle a levelet. Zala György írta Villax Karolinának, nézett W. Imrére, a képzeletedre bízom, miért. A gyönyörűség, a vágy ott rohad minden nyomorult lelkében, aki megszületett. Mégis magányba ránt a bor, hajlongj és mondd, hogy Mutabor! – kortyolt az üvegből. Mintha a kizökkent idő önfeledten köpné közénk a múlt mozaikdarabkáit. Az alagsori házmesterlakás, ahol a húgommal és anyámmal éltünk takarítás fejében, az igen, az infernális volt. Én írtam a verseket, anyám takarított, a nyilas apámat, aki folyton megvert, a kocsmából vittem haza esténként, hogy aztán bosszúból belehugyozzak éjjel a poharába. Szóval a levél, nem olvasom fel az egészet: „XIII. Leó pápa 1884-ben adta ki a Humánum genus kezdetű encyklikáját az »ördöggel szövetkezett« szabadkőmívesek ellen. Amikor Maga, kedves néném a pápai ház hűvösében rejtőzött szerelmi sebeivel, sebzettségével, megrendítő szépségével. Mennyi összehajlás van a történetekben, még ha látszólag össze sem illenek, maga is tudja. Lelkének békéje, az örök kárhozat fenyegetése, a látszat-lét pusztasága miatt említem.

A pápai nyilatkozat hatására Taxis Leon franczia író és szabadgondolkodó elképesztő koholmányokat írt. Nála a szabadkőmíves pokolban az ördögök és elkárhozottak nem úgy viselkednek, mintha rosszul éreznék magukat, bár tűzlángok veszik körül őket. Sőt ragyognak az örömtől, élnek és sürögnek-forognak a tűzben, mint elemükben. A kamarában jobbról, balról egy-egy csontváz nyilat lő a megfeszített ujjról. Az oltáron egy bárány fekszik, mely bal oldalán kopaszra van beretválva, a bárány szája betömve, mellette titokban emberi nyögést hallat egy szabadkőmíves. A rendbe felveendő testvérnek azt mondják, hogy egy áruló rendtárs fekszik itt, akin bosszút kell állania, és levágatják vele a leberetvált bárányt, melyről azt hiszi, hogy ember. Az asszonyok felvételéről még botrányosabb és ugyancsak nem ártatlan leleplezéseket közöl Taxis, obszcén és erkölcstelen jelvények és jelenetek leírásával téve érdekessé könyveit. Taxis-Hacks-Margiotta-Vaughan neveken és Verne regényeinek mintájára utazásaiban írja le a sátán kultuszát. Nála Tubalkain a pestis-anyaggyár igazgatója egy gibraltári barlangban, és kifogástalanul beszél francziául. A sátánpápa neve Pike, aki Luczifert varázsszerekkel meg tudja jelentetni. Egyszer Luczifer a sátánpápát karjára vette és felvitte néhány percz alatt az 50 millió mértföld távolságban levő Siriusba. Wälder Zsófia hátára egy kígyó a farkával jeleket ír, s így felel, egy varázsgyűrűvel a mellre írt kérdésre. Londonban egy asztalt emelnek ördöngös mesterséggel a szoba tetejéig, azután krokodilussá változtatják; a krokodil a zongorához ül, idegen dallamokat játszik és a háziasszonnyal kaczérkodik. A koholmányokat meleg szavakkal üdvözölték Rómából. Végül Taxis 1897-ben a párisi földtani társulat gyűléstermében kijelentette, hogy egész tevékenysége, munkái, iratai egyetlen egy hatalmas csalás, melyet szántszándékkal kezdett és öntudatosan folytatott.”

A sötétben csak a cigaretták fénye cikázott, P. Lajos szomorú költő köhögve botorkált ki a lakásból, megátkozva minden koholmány írást, verset, ami boldogságról és boldogtalanságról hazudik, W. Imre megesküdött volna, hogy hátulról Villax Karolina lódít rajta nagyokat, menjen már innen. G. barátnője félig nyitott ingben kitárta az ablakokat, egy szürke szárnyú dzsinn suhant ki rajta. K telefonált a pszichiátriáról, hogy másnap hazaengedik, és ha tud, menjen fel hozzájuk W. Imre péntek estefelé.