Figyelsz, Dénes? (regényrészlet)

„Minél többet bámulom, nézem a fákat, úgy érzem, egyre többet tudok az emberről magáról.”

Dénesnek mondta egy délutáni órában, miután hazafelé tartottak az erdőhátról, egy bokor árnyékában egy órácskát elüldögélve a Pacén. De alig mondta ki, belepirult a mondatába, érezte, eldobta a sulykot, hogy rettenetesen beképzelt, gőgös, mert mit tud ő az emberről, mit tud egyáltalán magáról, semmit, és mit tud a fákról, azokról is semmit, mit is tudhatna mást, mint amit öt keserves éven keresztül, mellesleg románul, belevertek a fejébe, a Kárpátokon túl található erdészeti és faipari egyetemen, az úgynevezett „mértékadó tudást”, amitől azóta csak szabadulni próbál. És mégis, még így belepirulva, szégyenkezve is tudta, jó nyomon jár, hogy ezzel kell foglalkoznia, semmi mással, meg kell próbálnia a fákat az emberek felől látni, ahogy az embereket a fák felől. Ez a helyes perspektíva, amit ő belátni nem tud, de ennek ellenére újra és újra próbálkozik vele, ez a jövőnek ajánlott tudás, amit megformálni soha, legfeljebb megsejteni képes, néhány tétova gondolatfutamot felvázolni, amivel ezen a délutáni órán is próbálkozott, kihasználva ennek a kitüntetett helynek minden adottságát, Dénesre zúdítva bizonytalankodásának termékeit.

Mert lehetne-e élesebben és pontosabban beállni a dolgok közé, szemrevételezni adottságaik és lehetőségeik, mint itt, fent ülve a magasban: hátukban az erdő lélegző tömbje, szemközt erdők borította dombok, alacsony hegyek sokasága, fölöttük testes, pufók felhők vonulása, míg mélyen lábuk alatt a város, amire a csikket lehet pöccenteni; szomorkásan mosolyodott el magában, miközben alaposan beleszívott a filter nélküli, kátrányízű cigarettájába, hagyta, a füst lekússzon tüdeje legalsó hörgőcskéibe, ott keresse meg a helyét magának, hogy a feszítő keserűség teljesen áthathassa lényét, majd átnyújtotta Dénesnek a szálat, tudván, ritkán marad csikk belőle, legfeljebb az ujjaik között szétmorzsolódó vég, miután takarosan végigszívják.

A Pacén való üldögélésnél talán a „négy fa útja” volt jelentősebb, most is azt tették meg, oda-vissza, lépteikkel mérve fel az erdő állapotát, megmerítkezve abban a felszabadító, tagolt kibomlásban, amit máshol ritkán lehet megtapasztalni. De míg ez a séta a kiszabadulásé volt, a Pacé a városba való visszaérkezés előtti felfüggesztődés lehetőségét hordozta, akár egy gondolatjel, ami után illene valami jelentősnek következnie.

Figyelsz, te Dénes, egyáltalán? – csattant fel hirtelen. Pedig tudta, Dénes mindig figyel, most sem kell a figyelméért esdekelni, ezzel a számonkérő hanggal inkább magát bátorította, indulatát acélozta, hogy végig tudja mondani, ami már rég parttalanul gyűlt benne, de most mintha végső formát akart volna kapni.

Láttad-e, amit én láttam? Érezted-e? – kérdezett újra vissza. Biztos láttad, biztos érezted, hiszen végig ott talpaltál mögöttem, mindig csak mögöttem, mintha elöl menni már állásfoglalás lenne. Na, akkor én most állást foglalok. Kimondom, amit már rég ki kellett volna mondani, amit eddig mindenki elmismásolt, még akkor is, ha világosan észlelt, de aztán beszart a következményektől, ezért ha félig ki is mondta, amit ki kellett, a mondat másik fele már a felmentésé volt, a takargatásé. Akkor én most kimondom az egészet. Figyelsz, te Dénes, figyelsz? Elbasztuk. Teljesen elbasztuk. Hogy mit? Hát mindent. Azt mondtad, láttad és érezted. Akkor tudhatod, mi lett oda általunk. Pedig amikor kiűztek minket a paradicsomból, nem hiszem, hogy azért tették, hogy utána szétbarmoljuk teljesen azt, ami mögöttünk maradt. Alázatos barmok vagyunk. Jól megfogadtuk az utasítást. Szaporodtunk és sokasodtunk. Arcunk verítékével áztattuk a földet, miáltal belemosódott verejtékünk a földbe, fel is ázott tőle teljesen, és átkozott lett a Föld miattunk. Pedig mekkora szabadság árad a tájból. Annak minden porcikájából, eresztékéből. Micsoda műalkotás egy falevél, ahogy a levegőt a nap megváltó hatására éltető oxigénnel dúsan visszairányítja az élőlényekhez. Mindegyik olyan, mint egy mágikus üzem, amely jóváteszi a szenvedést, sőt, élettel viszonozza az enyészetet. Mondd, mi mit tudunk ennek megfeleltetni magunkból? Milyen éltet adó tettet vagyunk képesek felmutatni? Csak gondolja az ember, hogy hatalmasabb a természetnél. Egy fánál esetleg. Az oroszlánnál már rég, egy bölénycsordánál is, hisz lassan az összest kipusztította. De a baktériumoknál, a bogaraknál, a fonalférgeknél, a levegő gázösszetételénél, a fák szén-dioxid-felszívó képességénél, a milliárd összefüggő tényezőnél, a mindent beszövő, behálózó életnél biztos nem. De az is lehet, hogy hatalmasabb, hiszen az ismétlőpuska után az atombombát is elkészítette. Ezresével halmozta fel őket, képes bármikor felrobbantani az egész Földet. De milyen hatalom az, amely csak az elpusztításban jeleskedik? Amely nagyságát a rombolóképességgel méri? Mint a pusztítás angyalai szabadultunk rá a világra. Minden tettünk, minden alkotásunk mögött temérdek rombolás halmozódik. Egy felépített ház – rombolás. Egy átívelő híd – rombolás. Egy szemet gyönyörködtető szobor – rombolás. Bármi, amit elkészítünk, felépítettünk, csak azért, hogy továbbra is álljon, továbbra is létezzen, önmaga is rombol, pusztít és tönkretesz, az idők végezetéig. Csak növekszik, halmozódik mögöttünk a pusztítás. Jót tenni, szépet teremteni – ez lenne az igazi hatalom. Haha. Csak éppen képtelenek vagyunk erre. Gyakran mondogatom magamnak: Elekes, te szépnek, gyönyörűnek látod a vadállatokat. Mint távoli rokonaidat, imádkozó pózban, összetett tenyérrel, mélyen meghajolva köszöntöd. Ó, te ostoba Elekes! Amit szépnek látsz bennük, az csak ijedtségük, menekülésük előled, aki megzavartad nyugalmukat, aki betörtél természetes életterükbe. Igen, mind betörők vagyunk. Rablók, gyilkosok, kiszipolyozók, felszámolók. Képtelenek vagyunk olyan tettre, amiben nincs valamilyen vágás, hasítás, szétszedés, szétzúzás, felaprítás, összemorzsolás. Mondjuk ki: csak a szerves élet nem rombol. Csak a szerves anyag építi fel magát az entrópia ellenében úgy, hogy nem hagy maga mögött romokat. Csak a szerves élet esetében a halál nem a vég, hanem beleépülés az újjászületésbe. Mi azonban csak romokat vagyunk képesek teremteni. Képtelenek vagyunk szervesülni, képtelenek vagyunk kapcsolódni. Most is mit teszek? Hiába itt ez a gyönyörű látvány az orrom előtt, csak nyugtalankodom. Idegeskedek, bosszankodom, ítélkezek. Változtatni akarok, de ehhez túlságosan sietek, előrerohanok, még azt is lehagyom, amit meg lehetne változtatni, lehagyom az egész világot. Sietnek a szavaim, a gondolataim, túl gyors a szemem, a fülem, túl gyorsak a kezeim, a lábaim. A szívem ritkán dobog a helyén, hol az égben, hol a pokolban veri ki ördögi ritmusait. Ezért semmivel se vagyok összhangban. Folyamatosan összekeverem a hitet a tudással, a vélekedést a bizonyossággal. Ó te, reménytelenül hasadt, önhitegető, önmagát szuggeráló lény. Belegebed a lelked, ha nem tudja másra önteni, másnak továbbpasszolni a kínjait. De ezzel kín költözik mindenbe, ami létrejön. Továbbadódik a sérülés, a bántottság, gyötrelem költözik a tartóoszlopokba, az elválasztófalakba, gyűlölet a tetőszerkezetbe, a széthúzás köt bele a téglák közti habarcsba, veszekedés, perlekedés perceg a falakban, viszály lifeg az ajtók, ablakok tartópántjain, kegyetlenségben áznak a terítők, a függönyök, s a lépcsőkön az elvevés kúszik alattomosan felfelé… igen, Dénes, a háború emeli fel poraiból a világot.

De a végső konzekvencia levonása még hátramaradt. Mert még van egy utolsó lehetőségünk. Egy végső, magasztos tettünk. Ó, Dénes, mondd, mi lenne, ha eltűnnénk innen mi, emberek? De se nem lassan, se nem gyorsan pusztulnánk ki – az biztos világégéssel járna –, hanem egyszerűen, pikk-pakk felszívódnánk. Egy pattintás, s eltűnnénk, végleg, visszahozhatatlanul. Ó, Dénes, mondd, volt eddig valaki olyan merész, olyan elszánt, önsorsromboló, oly őrült, oly ördögi – de mit beszélek, nem érnek fel emberi szavak, emberi fogalmak ehhez a tetthez –, hogy visszavonja az embert? Nem a kilencedik szimfóniát, hanem az embert. Kivegye a képletből. Mi történne ekkor a Földdel? Begyógyulnának-e az általunk okozott sebei? Hogyan folytatódna az élet rajta, hogyan építődne tovább? Milyen alakokba, formákba költözne? Kidolgozna-e egy újabb, de kevésbé romboló lehetőséget a tudatos életre? Ki tudhatja ezt? De mi történne lábunk alatt ezzel az annyira szeretett kísértetvárossal? – intett kezével a mélyben terpeszkedő város irányába. Azt tudhatjuk, nem?

Figyelsz, Dénes, figyelsz? Küszöbön a változás. Már megnyomtam a gombot. Patintottam ujjaimmal. Mondd, mit látsz? Mi változik?

Majd úgy folytatta, mint aki éppen a jövő rémisztő lapjairól olvas fel.

Láthatod házam a Büdös-kút szomszédságában. Látszólag még minden egyben, pedig már elkezdődött a felszámolása. A mindent kikezdő erózió pusztító támadásba lendült. És nem számít, mennyire sikerült hermetikusan elszigetelni a külvilágtól, láthatatlan spórák tömegei hatoltak be a réseken, nyomukban penészvirágzás indult meg a falakon. Elkezdték felemészteni a tapétát, a gipszlapokat, elrohasztani a lambériát és a parkettát. De mások is érkeznek hamarosan, a fáraóhangyák, a csótányok, lódarazsak, és tovább, még alaposabban pusztítanak. Azonban nem is ezek az apró lények a legrombolóbbak, hanem az éltető víz. A víz állandóan beljebb szeretne kerülni mindenbe, amit építünk. Most a tetővel kezdi, ott, ahol a bádogszigetelés elválik az eső lankadatlan rohamai nyomán, így víz szivárog be a cserepek alá és szétterül a burkolólapokon. A pára szépen bekúszik a szögek mentén, ezek hamarosan megrozsdásodnak, meglazul a fejük. Ez nem pusztán egy repedést fog előidézni, hanem a szerkezet teljes megbomlásához vezet. Ahogy a gravitáció nyomása fokozódik a tetőgerendákon, az addigra elrozsdásodott csatlakozólapokat tartó csavarok elkezdenek szabadon kipotyogni a nedves fából, ami eddig már magára öltötte fakózöldes penészköntösét. A felszínen látható foltok alatt, a fában cérnaszerű gombafonalak kúsznak szét, amelyek képesek lebontani a cellulózt és a lignitet. De már a padló is romlásnak indult. Mikor leáll a fűtés, a csövek szétrepednek az erős fagyok hatására. Az eső bever az ablakokon, amelyeket már korábban kitörtek a nekirepülő madarak, vagy pedig az ingataggá vált falak mozgása repesztett meg. Még ott is, ahol az üvegtáblák sértetlenül állnak, az eső és a hó kitapossa az útját a párkányok alatt. Amint a faszerkezet kellőképpen elkorhad, a merevítőgerendák egymásra borulnak, a falak kidőlnek, és végül az egész tető beomlik. Még száz év se kell, nemcsak az én házam, de egyetlen lakóház teteje se marad épségben odalent.

De nem áll meg itt a folyamat. Míg tart a pusztulás, mókusok, gyíkok vernek tanyát a házakban, a száraz falakba fészeküreget raknak, miközben kívülről ugyanezzel a céllal harkályok kopogtatnak be. Ha eleinte fel is tartóztatta őket a zsaluzás, csupán egy évszázadot kell várni, mire mindegyik a földre borul. A gyárilag felvitt festékrétegük addigra javarészt lekopik, és a vágási felületeknél baktériumok telepednek meg, amelyek felélik őket. A földön heverő műanyag oldalfalak roppanósan törékennyé válnak, ahogy lebomlik a rugalmasságot nyújtó adalék. Az alumínium felületén a csordogáló vizekből só válik ki, amely lassan apró lyukakat rág az anyagba, és morzsalékos fehér bevonatot hagy maga után. A fűtővezetékek még sokáig megmaradnak, de aztán a védővonat lassan leemésztődik róluk, a védtelenné vált acélcsövek néhány év alatt szétesnek. A járólapok gipsztartalma visszamosódik a földbe, ahonnan elszármazott. A ferde kémény sokáig áll, de téglái kezdenek kipotyogni, és mészből álló habarcsa a hőmérséklet-ingadozások miatt lépésről lépésre szétmorzsolódik, elporlik. A ház alapjainál lévő pincét hamar növényi élet tölti ki. Szeder és vadszőlő indái tekeregnek a gázcsövek körül, amelyek lassan rozsdává hullnak szét. Csupán a fürdőszobai csempék maradnak egyben, bár mindegyikük a földön hever falevelekkel összekeveredve.

Lám, amit gyűlöletünk, félelmünk felépített, azt a természet milyen kegyesen fogadja vissza.

Mert ahogy telnek az évek, a házak helyét erdők foglalják el. A fák között, félig elrejtve a burjánzó aljnövényzetben alumínium mosogatótálcák és acélmentes evőeszközök hevernek, műanyag nyelük már rég letört. A krómötvözetek, a lábasok, serpenyők azonban még évezredekig kitartanak, lassan belesüllyedve a földbe. Habár az agyag- és műanyag falak már rég az enyészetté lesznek, a kovácsoltvasból készült erkélykorlátok és díszes ablakrácsok még felismerhetőek maradnak sokáig, jóllehet csipkeszerűen légies alakban, mert a korrózió addigra teljesen átrágja magát a fémet. A tűzcsapok lesznek talán az utolsó bizonyítékok arra, hogy itt valamikor ember élt.

De nem csak a házak indulnak romlásnak, az egész város szétesik lassan. Az egymást váltogató fagyás és olvadás miatt az aszfalt és a cement szét fog morzsolódni, mert a hóolvadások után a frissen keletkező repedésekbe becsorog a víz, ott újra megfagy és tovább tágítja a repedést. Ahogy a burkolat rései kitágulnak, a darabok között olyan gyomok fognak feltűnni, mint a pásztortáska, a lóhere. A fák erős gyökerei fel fogják boltozni a járdát, és iszonyatos pusztítást visznek végbe a szennyvízcsatornákban, amelyeket addigra már amúgy is szétfeszített a temérdek műanyag palack és régi újságpapír, mivel nem lesz senki, aki kitisztítsa őket. Aztán a pionír gyomok helyét fokozatosan a fák veszik át, a repedések végleg eltűnnek az avar és a humusz tonnái alatt, és a termékeny talajon a városi parkokból kiszabadult tölgyek ligetei fognak uralkodni. Az akác megjelenésével elkezdődik a nitrogén megkötése, ami elősegíti a napraforgó, a fenyérfű megjelenését, az almafák elterjedésével együtt. A betonból kimorzsolódó mésztartalom megemeli a talaj pH-értékét, s ezzel olyan fáknak nyújt életteret, mint a galagonya vagy a nyír. A városi arborétum fái is teljesen elszabadulnak, az őshonos tölgyek, bükkök új nemzedéke helyett juhar, hárs, platán és tulipánfa nő. Ahogy a vegyi anyagok lassacskán kimosódnak a rendszerből, minden egyes savmentes esőzés nyomán a még túlélő fák szöveteiben egyre kevesebb lesz a szennyeződés. A növények pusztulását és bomlását követően a talajréteg egyre vastagabbá válik, a mérgező ipari anyagok egyre mélyebbre temetődnek, míg a felszínen növő őshonos növénymagoncok évről évre egészségesebbekké válnak.

Miközben a növények és az állatok átveszik az uralmat odalent, lassan minden készen áll az utolsó ostromra. Hiszen ha eltűnünk mi, emberek, hamarosan a mederelterelés követ minket. A gátakat elsodró Olt folyó vize szét fog terjedni egykori árterén, és az évenkénti iszapterítés maga alá temet mindent, amit ember épített. Az iszap mélyén épen maradt tűzcsapok, teherautó-gumik, üvegtáblák, darabjaira szétesett tömbházak, egészben maradó temetők fognak megbújni, de annyira rejtve a szem elől, mint a karbon kori rétegek. Semmi felszíni jel nem mutatja meg helyüket, csupán a sűrűbben növő füzek és nyárfák sejtetik majd, valami furcsaság lapul a mélyben. Földtörténeti korszakokkal később, mire a Baróti-hegység kiemelkedései az alapjukig lekopnak, sőt maga a Pacé is odalesz, helyettük új magaslatok törnek fel a magasba, a gyors ütemben bevágódó szurdokok üledékrétegei feltárhatják az utókornak, hogy egy megmagyarázhatatlan, káros tevékenység folyt egykoron errefelé.

Na, mit mondasz, Dénes? – fogta vissza beszédének sodrását.

Mit kellene tennünk, hogy ez történjen?

Közben újra a cigarettáért nyúlt, ami eddig a kialvás szélén ott füstölgött Dénes kezében. Átvette, a szájához illesztette, reszketegen újra beleszívott, s majd a feltörő füsttel együtt lassan préselte ki szavait:

Mondd, mikor tűnünk végre el innen?

Dénes nem válaszolt. Azt lehetett gondolni, nem is akar már mondani semmit, lassan kászálódni kezdett ültéből, aztán csak kibökte:

„Ha le akarsz rombolni egy fészert, vágj egy hétcentis szögletes lyukat a tetejébe, és húzódj félre.”

(֎ A szövegben részletek találhatóak Alan Weisman A világ nélkülünk című könyvéből)

‍