Joszi meghal (Regényrészlet)

‍4. Vér és élet

‍

Bár minden azt igazolta, hogy komplett őrültség volt Joszi döntése, kétségtelen, hogy egyetlen esélyét ragadta meg a boldogságra. Alkalom adódhatott volna máskor is, de esély csak ez az egyetlen.

Hiába ment híre pillanatok alatt a faluban, hogy egy muzulmán nőt leszedett a buszról, aki ráadásul még ki tudja, kinek a kölkével várandós, hiába váltott ki zsigeri elutasítást, ócsárlást, sőt fenyegetést, nem bizonytalanodott el egy pillanatra sem. Nem volt olyan földi hatalom, a helyiek hőzöngése végképp nem, amely eltántoríthatta volna, égi pedig nem ellenkezett, sőt mintha a rég nem érzett lelki békével azt sugallaná, hogy végre azt tette, amit már korábban kellett volna. A korábban miatt ugyan még fel-felböffent a lelkiismeret-furdalás, különösen akkor, amikor azt a kísértést szenvedte el, hogy az ő gyávasága miatt érte a lányt az erőszak, de akkorra már szilárdan elhatározta, hogy vezekelni fog, ha kell, egész életében, és meghálálja a meg nem érdemelt ajándékot.

Azzal például, hogy elfogadja a leendő gyereket, legyen az bárkitől. Ígéretet is tett rá, hogy sajátjaként fogja nevelni, és csendes megelégedéssel tapasztalta, hogy ez szelídíti a lány fájdalmát, és erőt ad neki a gyalázattal vívott harcában.

De persze nem csak ennyi. Hanem rengeteg eldöntendő kérdés, sohasem látott feladatözön, embert próbáló személyesség. Teljes homály – csak tapogatózás, és araszolás felismerésről felismerésre. Felismeréstől megismerésig.

Mivel attól a felejthetetlen naptól fogva mindörökre tudták mindketten, hogy mi történt, azzal kellett foglalkozniuk, hogy mi fog történni. És ez nem volt kevésbé bonyolult, mert terhelte a múlt, állandóan utánuk nyúlt, rángatta őket vissza.

Meg kellett oldaniuk ezt a testiség-dolgot is. Annak idején Hárút, Márút és Mihály óvta őket a kísértéstől, de ahol azelőtt az angyal állt a karddal, most senki sincs. Kísértés bizonyosan, sőt érintés is csak nagyon szőrmentén, egy-egy gyors, rövid gesztussal, amire összerezzenés, elhúzódás és nagy ritkán bátortalan kézfogás a válasz.

Többnek nincs esélye. Ez Joszit nem nagyon zavarta, sőt lelke mélyén inkább megkönnyebbült. Semmi tapasztalattal nem rendelkezett a szerelmeskedés területén, és egy gömbölyödő hasú idegen test iránti vonzalom szégyennel és szorongással töltötte el. Nem tudta, hogy kell-e kezdeményeznie, és mi fog történni, ha a lány elfogadja azt. Ez a kapu szerencsére zárva volt még előtte, és maradt is mindörökre. Azt mindazonáltal elhatározta, hogy nem próbálkozik, és lemond az apró mozdulatokon túli közeledésről. Ahhoz ugyanis le kéne vetkőzni, és az olyan macerás.

Aztán napról napra apránként megváltoztak a dolgok. Az élet abban a pillanatban lett véglegesen más, amikor Joszi felfedezte a lányt a buszban, de a dolgok megváltozásához idő kellett. A lassú, de kérlelhetetlen idő. Máshogy teltek a napok, más lett a ház, lakott benne még valaki, és Joszi néha kényelmetlenül érezte magát, mert csak éjszaka volt egyedül, de aztán már akkor sem, mert a második hónap egy estéjén áttolták anyja egykori ágyát az ő szobájába.

Keresték a szavakat is, amelyek hol jöttek, hol nem. Szerencséjükre egyikük sem erőltette, ki a természete, ki a sorsa miatt.

A kapun azonban a jövevény soha nem lépett ki. A szomszédok néha látták a kertben, de soha az utcán, a boltban, és sehol a faluban. Volt ugyan, de mintha nem lett volna. Arra pedig ez is elég volt, hogy szájukra vegyék, és minden mocskukat Joszi fejére zúdítsák, aki minden volt ettől fogva, csak rendes keresztény magyar ember nem.

Ő semminemű faggatózásra nem szolgált magyarázattal. Össze-összerezdült a szennyes ócsárlás hallatán, amely egyiküket sem kímélte, de nem állt szóba velük. A legsúlyosabb ítélet a plébánostól érte, aki bűnnel vádolta, és parázna, hitehagyott tékozlóként kezelte. Számonkérte rajta a lányt, faggatózott, és miután nem kapott választ, nem állt vele szóba többet. Levegőnek nézte, még a köszönését sem fogadta. A misétől ugyan nem tilthatta el, de azt nem állhatta meg, hogy ki ne prédikálja. Joszi pedig, aki mindezek ellenére eljárt a templomba vasárnaponként, az oszlop mögé bújva nyelte, hogy ő a falu szégyene, aki pogány szajhát rejteget otthonában, az pedig ki tudja, kinek a fattyát hordozza. Fájt, hogyne fájt volna a megaláztatás, nem fájt még semmi jobban, de csak növelte szerelmét az áldozat iránt. Egyszerre szenvedett és lett mindegyre boldogabb. Szinte megszokta, hogy a kettő együtt jár, és ne keresse a másodikat az első nélkül. Sőt, egy idő után az is felmerült benne, hogy a fájdalomban mérhető a szeretet mértéke, de ezt csak élte és nem értette. Tapasztalni viszont kétségtelenül tapasztalta.

Kialakult ez így, kialakult. Az élet rétegei mint húsos hagymalevelek borultak egymásra, takarva a belsőt, barna héjként hordva a láthatót. Érett az összetartozás és érett a magzat, és lassan megérett az idő a szülésre, ami ugye helyben lehetetlen volt, mind az egészségügyi szervezet hiányosságai, mind az elszigeteltségük miatt.

Az asszony, amikor eljött az ideje, hogy szüljön, szólt Joszinak, hogy menni kéne. Fölment tehát Joszi a falujából Újvidékre, hogy annak rendje-módja szerint a Poliklinikán essen meg a dolog, amint az annak idején vele is történt.

Már az utazás is tele volt feszültséggel, mert el kellett hagyni a ház védelmét, a menetrend szerinti járattal buszozni, és közben elviselni mindazt az erőszakot, amit szemmel el lehet követni. A kapun kilépve megragadták egymás kezét, lelküket az égre, tekintetüket a földre szegezve szaporázták lépteiket, és némán állták az utánuk kiáltott szitkokat. Az erőltetett gyaloglástól az asszony egyre gyorsabban szedte a levegőt, Joszi fel-felhajította a válláról folyton lecsúszó csomagot, de nem lassítottak, míg el nem érték a megállót. Úgy volt kiszámolva, hogy ne kelljen várniuk, hanem mielőbb induljon a járat. Csak az hozott némelyest megnyugvást, amikor maguk mögött hagyták az utolsó házat is.

Egyórányi zötykölődés után még négy kínkeserves kilométert kellett caplatni a decemberi latyakban, miközben már egyre sűrűbben jelentkeztek a fájások. Meg-megállva, kezét terhére szorítva görnyedten haladt a vajúdó, kísérője pedig alig leplezett, tehetetlen félelemmel támogatta. Az egyik számára fogyott a világ magán és magzatán kívül, a másik pedig szánta és sürgette, miközben a végtelennek tűnő utat számolta méterről méterre, hogy kibírják-e a Poliklinika ordenáré modern üvegmonstrumáig.

Kibírták, de az utolsó méterekre egyikőjük sem emlékezett később. Bevonszolták magukat az előcsarnokba, ahol az asszony egy műbőr padra hanyatlott, Joszi pedig a felvételi pultra zuhant.

Szül a fele-, élettársam – kereste a szavakat zihálva.

Документе молим – érkezett a szenvtelen válasz.

Kapkodva sorolta az adatokat, miközben remegő kézzel turkált a csomagban az iratokat keresve. Neve, anyja neve, született, banja-lukai lakos. Az adminisztrátor felcsattanó hangon szakította félbe a férfi hadarását.

Banja-Luka? Akkor itt nem szülhet! Nem ide tartozik – közölte következetesen szerbül.

Mi? Hogy? Nem? – döbbent meg Joszi, és megállt a kezében a közben előkerült személyi igazolvány. – Mi az, hogy nem? Hát nem látja, hogy már szül?

És azzal a lendülettel megpördült, hogy oda mutasson, ahol az anyát hagyta. De ott senki, a pad üres, csak a műbőrön éktelenkedik egy nagy folt. Fel sem tűnt neki, hogy miközben ő a pultnál küzdött, egy pillanatban megszűntek a vajúdás fájdalmas nyögései.

Hol van, hová lett? Segítsenek! – szakadt ki belőle az üvöltés, és kétségbeesetten forgatta a fejét az előcsarnokot vizslatva.

Egy pillanatnyi bénult némaság után a váró végén lévő vécé felől sikoly hasított a csendbe. Mint az őrült, döngő léptekkel rohant a kopott linóleumon a hang irányába, szakította fel a női mosdó ajtaját, és gyökerezett a földbe a lába a látványtól. A vécé padozatán véres tócsában fekve találta az anyát, és felhúzott lábai közt a magzatmáztól szennyes újszülöttet. Mást nem látott, csak a fekvő testet, az alig emelkedő-süllyedő mellkast, a kiforduló, égre meredő szemeket, és azt a kis élő húst a lábak között a tócsában. Nem, nem látta, hogy a köldökzsinór egyik vége még bent volt a nyílásban, nem hallotta, hogy felsírt-e a csecsemő, csak annyit fogott fel, hogy itt most minden másodperc számít, és rajta múlik, hogy időben érkezik-e segítség, és életben maradnak-e ezek, akiket nem veszíthet el. Érkezett, mert Joszi felverte a járóbeteg-rendelő csendjét óbégatásával, mert hiába a szétdarabolt lázas test, mégis egy életet él itt, és megszólal a lelkiismeret, a hivatástudat, a félelem, hogy mégsem halhat meg szülésben valaki nálunk a vécében, még akkor sem, ha bosnyák. És nem ide tartozik.

És érkezett a hordágy, az infúzió, ápolók és orvos is. Ott helyben, az előcsarnokban látták el, a mosdó csapjából mosták le őt is, a magzatot is, akinek a hátára csaptak egy finomat, hogy buggyanjon fel az első levegővétel sírása, amit el se felejtsen soha. Itt vált le a méhlepény a méhfalról és szülte meg azt is, és itt vágták el a köldökzsinórt. Bekötötték az infúziót, biztos, ami biztos, mert sok vért veszített. Mindenki élt, de magán kívül.

Aztán lassan felszállt a köd az agyakról, és a hogyan tovább csillant meg a neoncsövek fényében. Joszi még nem volt döntésképes, és teljesen tanácstalanul állt a hordágy mellett. Nem jött el számára még az elérzékenyülés pillanata, még nem tudott örülni sem az újszülöttnek, sem a túlélőnek, csak nézte őket, a lehunyt szemeket, a lassú légzést, a kórházi lepedőbe burkolt alig látszót.

Itt nem maradhatnak – hangzott egyszer csak a háta mögül, magyarul. – Botrány lesz, ha kitudódik, ami történt. Fogja a cuccukat. Átviszem magukat a nővérszállóra.

Köszönöm, nagyon köszönöm – dadogta Joszi, amikor tudatosult benne, hogy az egyik segédkező nővér szólt hozzá.