.svg)
Pali
Elvesztettem a fülbevalómat. Nem tudom pontosan, mikor, de tudom, hogy valahol a házban kell lennie, mert egész nap itthon voltam. A párja még a fülemben van. Gyorsan ki is veszem, és leteszem az éjjeliszekrényre, nehogy az is elkallódjon.
Épp a nappaliban álltam, amikor észrevettem, hogy nincs meg a fülbevalóm. Azt hiszem, virágot öntöztem. Vagy porszívóztam. Nem, nem porszívóztam, nem volt elöl a porszívó. Már nem emlékszem pontosan, mit csináltam.
Visszamegyek a nappaliba, most már fülbevaló nélkül. Négykézlábra ereszkedem, és keresni kezdek a szőnyeg szálai között. De jó, hogy Pali most nincs itthon! Hogy kiröhögne, ha meglátna így, kötényben, hátrakötött hajjal, izzadtan, négykézláb! A szőnyeget már ezerszer körbejártam, így, a térdemen csúszkálva, de sehol sem találom. Lehet, hogy beesett valahogy a kanapé mögé. Próbálok benézni, de nem látok semmit, el kell húznom a kanapét. Porfelleg, morzsák, egy melltartó, néhány bogártetem. Fülbevaló sehol. Talán a fotel alatt. Semmi. Talán a fotel párnái között. Semmi. A párnákat lehajigálom, a fotelt felborítom. Az is lehet, hogy virágöntözés közben – ha valóban azt csináltam – beleesett egy virágcserépbe. A fikuszhoz rohanok. Túrni kezdem a még nedves, hideg földet, a markommal dobálom kifelé a cserépből. Semmi. Visszafutok az előbb szétdobált párnákhoz. Széttépem őket. Ki tudja, talán lába kélt, és bemászott egy fotelpárnába. A vatta nedves kezemhez ragad. Letörlöm az arcomat. Leizzadt. A fikusz földje és a vatta hozzáragad, keveredik a verítékkel és a lefolyt sminkemmel. A nagyszekrényből is kihajítok minden ruhát. Semmi. Megrohanom a hűtőt, a kamrát, minden edényt a földre rámolok. Semmi. A körmömet tövig rágtam, a tegnapi manikűrnek már nyoma sincs, a bőrömet is letéptem az ujjaimról. A fejemen a bőrt elkapartam, a számat szétrágtam. Mindenem vérzik.
Nem is tudom, mennyi idő telt el, csak annyit, hogy sok, mert betoppan Pali, és ő általában este érkezik. Kikerekedett szemmel kérdezi, hogy itt meg mi az Isten történt, mi ez a felfordulás, összevissza rohangál a lakásban. A nagy káosz miatt a kinézetem elkerüli a figyelmét. Még szerencse. Ha észrevenné, még idegesebb lenne. Pali nagyon fontosnak tartja, hogy egy nő nőies legyen, én pedig jelenlegi állapotomban igen távol állok attól, hogy ezzel a jelzővel illessenek.
Nem találom a fülbevalómat, szólalok meg végül. Pali ordibál, hogy mégis mi a faszért kellett egy fülbevalóért felforgatni az egész házat, különben is, ott van az éjjeliszekrényen, látta az előbb. De nem, nem azt keresem, a másikat. Kiesett a fülemből. Mindkettő ott van, feleli, ne hülyéskedjek. Megijeszt.
Beviharzom a hálószobába, és az éjjeliszekrényre nézek. Csakugyan. Mindkét fülbevaló ott virít a holdfényben, kajánul csillogva. Szinte hallom, ahogy gúnyt űznek belőlem. Nevetnek rajtam. Fáradtan lerogyok a sebzett, kékre-zöldre püfölt térdeimre. Tehetetlenül nézem a két apró ékszert. Végül kitör belőlem valami. A vállam rázkódni kezd, a szám mosolyra húzódik, valami sípoló hangot hallok, de nem én vagyok, nem lehetek én, ahhoz túl idegen, biztos csak a fülem cseng. A szemem is könnyezik. Bár lehet, hogy az csak a földtől.
Fogalmam sincs, mikor aludtam el, azt sem, hogy mennyit aludtam. Csak arra emlékszem, hogy amikor felébredtem, Pali már nem volt ott. És többé vissza sem jött. Csak mi maradtunk: én, a fikusz, a széttépett párnák és a fülbevalóm. Mind a kettő.
Huszonkettő
Mártával a múzeumban találkoztam először, valami pókszerű szobor előtt. Én egyedül mentem, elküldött a főnök tudósítást írni a kiállításról, és noha semmit nem konyítok a művészethez, elvállaltam, mert akkor még gyakornok voltam és mindent megcsináltam, amit kértek tőlem. Álltam hát Márta mellett, akkor még nem is ismertem, és néztük azt a pókszerű izét, csendben, ketten. Márta egyszer csak jobbra döntötte a fejét, és azt mondta: Ettől borzalmasan érzem magam. Ez igazi művészet. Attól a perctől kezdve legjobb barátnők lettünk.
Nem emlékszem sokra a kinézetéből, csak a hajára, nagyon göndör, vörösesszőke haja volt, soha nem láttam még ilyet. Az nagyon megmaradt, szinte csak egy dús hajzuhatagot látok, ha nagy ritkán eszembe jut. És magas volt, szokatlanul magas. Sokat beszélt, sőt, tulajdonképpen mindig ő beszélt, de ez engem nem zavart, mert nekem nem volt különösebb mondanivalóm, még mindig nincs, és hatalmas élvezettel hallgattam minden szavát. Talán azért is, mert idősebb volt. Mesélt a szüleiről, ő kései gyerek volt, de a szülei még éltek, mindketten hatvan körül lehettek. Az apja akkortájt kezdett ismét félrejárni.
Elmesélte azt is, hogy a szüleinek nagyon rövid volt az esküvőjük: a papot megkérték, legyen szíves nem szövegelni, ezért a ceremónia öt perc alatt lejárt, aztán mindketten leléptek egy másik nővel (a házasság igazából csak a papír miatt kellett, mert Márta anyukája akkor már terhes volt, az önálló anyaság meg az abortusz viszont nem volt felvethető opció). Soha nem voltak hűségesek egymáshoz, de Márta azért remélte, hogy ez időskorukra megváltozik. Nem változott meg, ugyanis hatvan évének üde férfiasságával Márta édesapja összeismerkedett azzal a vén kurvával, ahogy ő szokta emlegetni.
Nem is tudom, mivel tudtunk mi annyi időt eltölteni, csak arra emlékszem, hogy jártam a lakásán. A központban lakott, a szülei fizették a lakást. Azt nem tudom, milyen egyetemen volt, talán színin. Vagy dramaturgián. Rengeteg időt töltött a színházban, néha engem is magával vitt, olyankor pedig hosszasan taglalta, mit akart mondani a rendező, és próbált vitába keveredni velem (inkább saját magával vitázott, én egyáltalán nem konyítok a színházhoz sem) arról, hogy vajon Csehovék megállják-e még a helyüket, vagy már rég elavultak. Mindig arra jutott, hogy nem elavultak, igenis korszerűek, de ez csak azért volt, mert színit végzett. Vagy dramaturgiát.
Máskor borozni mentünk a filozófus barátaival, akiket mindig utáltam, mert azt hitték, mindent tudnak rólam, amit meg nem tudtak, arra mindig rá akartak jönni. Hülyén is éreztem magam mellettük, mert mindig vörösbort ittak, hipszteresen meglögybölték és csukott szemmel szaglászták hosszú diskurzusokba keveredve a bor származását illetően, engem pedig igazán nem érdekelt a bor származása, nem is szeretem a vörösbort, így én mindig öt perc alatt felhajtottam. Biztos elkönyvelték magukban, hogy alkoholista vagyok. Mindegy.
Amikor épp nem színházban vagy borozással töltöttük az időt, csak ültünk nála a nappaliban és néztük a plafont. Márta néha megszólalt és kérdezett valamit, amire nem tudtam válaszolni, aztán tovább meredt a fehér plafonra. Ronda egy plafon volt. Ha becsukom a szemem, még mindig látom a vízfoltokat és a repedéseket. Még arra is emlékszem, hogy miből hány volt.
Nem lepett meg nagyon, mikor megölte magát. Azt hiszem, mindig is meg akarta ölni magát, nem azért, mert depressziós volt, hanem inkább elvből. Sokszor mondta, hogy a halál biztosan akkor jó, ha fájdalmas, mert amikor az ember nagyon szenved, akkor már nem fél, hanem könnyebbnek látja meghalni. A szüleit megrázta a dolog. Még gyászoltak is. Innen látszik, hogy egyáltalán nem ismerték. Márta utálta volna, ha gyászolják, haszontalan dolog a gyász, csöppet sem produktív, mondta volna.
Legalább tíz éve nem voltam a sírjánál. Kétszer látogattam meg, egyszer a temetésén, amire eleinte el sem akartam menni, másodszor pedig akkor, amikor téged elvittelek, hogy megmutassam neked. Nem is tudom, miért vittelek el, szerintem már nem is emlékszel rá, de mindegy. Valahogy kötelességemnek éreztem, hogy meséljek neked a fiatalságomról. Bár lehet, hogy akkor még korai volt.
Mártára már csak ritkán gondolok. A vele töltött időszakot inkább intenzív lázálomként éltem meg. Az arcát sem tudom felidézni. Az illatát sem. De néha, amikor este becsukom a szemem, bevillan az az átkozott plafon. Huszonkét vízfolt, huszonkét repedés.
Fall Dóra Kolozsváron született 2007-ben. Jelenleg a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum 10. humán tagozatos osztályában tanul.
