El se vettem feleségül

El se vettem feleségül

‍

‍

Nézem Zsófit. Szemben áll velem. Ő egy fejjel alacsonyabb. Arca bájos, mint mindig, alakja tökéletes – legalábbis nekem. Ő életem… szerelme? Nem, nem hiszek a szerelemben. A kötődésben viszont igen.

Egy könyvtárban ismerkedtünk meg. Nagyon régen. Vagy könyvesboltban… mindegy is. Segítettem neki a könyveket összeszedni, mert elejtette. Szépirodalom volt mind. Nem könnyű olvasmányok… Vagy kilökték a kezéből? Mindegy is. Én akkor ott dolgoztam, még egyetem mellett, vagy kicsivel utána. Ő akkor érettségizett. Akkor még a természetes szőkésbarna haja volt és a szeme a zöld legszebb árnyalata. Milyen zöld? Azúrzöld, van olyan? Mindegy is, férfi vagyok, nem ismerek színárnyalatokat. Vagy van még a libafoszöld, de nem olyan volt. Mondom, hogy szép!

Aztán felvettük a kapcsolatot. Bejelölt a névkártyám alapján Facebookon vagy Iwiwen, aztán beszélgettünk. Joyce volt akkor a kedvenc írója. Eredetiben olvasta a Finnegans Wake-et. Sose kérdeztem, értette-e.

Még nem is randiztunk hivatalosan, amikor már kiraktuk, hogy kapcsolatban. Hozzánk képest a sziámi ikerség távkapcsolat volt, úgy kötődtünk egymáshoz.

Összeköltöztünk. Én akkor jól kerestem az új állásomban a szerkesztőségben, ő is diákmunkázott, és potom pénzt fizettünk az albérletért. Szereztünk egy lusta, csíkos macskát, akit Kandírnak neveztünk el, mert kandúr volt. Vagy nőstény? Mindegy is, ivartalanítva kaptuk. Zsófival sokat játszottunk. Az élet paneljaival. Veszekedéseket, konfliktusokat is imitáltunk, hogy utána nevetve boruljunk egymás vállára. Volt egy kivifácskánk. Pontosítok: több kivifácskánk, de mindig elpusztult. Pedig locsoltuk, tápoltuk, dugványoztuk, sőt még Dolly Rambót is énekeltünk neki. Ott boldogok voltunk, de csak ma veszem észre. Zsófi akkoriban vörösre festette a haját, később svédszőkére… Van ilyen is, vagy nincs? Mindegy is, szőke volt, mint egy svéd. Akkor sok mindent nem láttunk, azt se, hogy ki gyűlöl minket. Vagyis irigyel. Teljesen mindegy. A végeredmény egy szomszéd által megölt macska és egy költözés volt.

Költöztünk. Jenő bácsihoz. Az új albi drága volt, cserébe salétromos, csótányos. Igazából egy nehezen fűthető szuterén, amibe Jenő bácsi berakta a kacatjait, amiket kidobni nem akart, haza meg nem vitte volna. Állatmentes albérlet volt, úgyhogy csak Petit tartottuk, a láthatatlan macskát, aki ki se akart legtöbbször jönni a krétával falra rajzolt ládájából. Gondoskodásunk végül meghozta gyümölcsét. Peti – a mi kis Schrö­dinger-macskánk, vagyis, ahogy Zsófi mondta, Szőringer – eldöntötte a dilemmát és kijött. Vagyis Zsófi krétával felrajzolta a falra. Istenem, milyen bársonyosan tudott Peti dorombolni! Aztán jöttek a gondok, engem leépítettek, Zsófi nem talált munkát, majdnem pornót is bevállalt, azt hiszem, emiatt volt az első komoly, valódi konfliktusunk.

Megbeszéltük. A hajszíne folyamatosan változott, zöld, kék, majd lila… Nem, dehogy, kék, lila, majd zöld volt. A helyzetünk is gyakran változott. Költöztünk megint. Dolgoztunk ilyen irodalmi kocsmában egy ideig, aztán elromlott a verskaraoke, meg a számlázással is bajok voltak, akkor próbálkoztunk youtuberkedéssel. Hetekig játszottam a követőknek, hogy magamat macskaként identifikálom… lett is ebből jó pár vicces videó. Aztán ráuntam, meg a rajongók is szerintem. A macskakaja se volt annyira finom. Néha – most már bevallom – csokipudinggal helyettesítettem. Mindegy is. Közben Zsófi lediplomázott és kapott egy nagyon jó állást, de engem ide kötött minden.

Fájt, hogy engem komolyan meg se kérdezett. Nagyon fájt, mint a költőnek, de beszéltük, hogy ez nem változtat semmin. Mégis egyre ritkábban beszéltünk. És egyre rövidebben írt. Aztán egyszer csak nem válaszolt. És a következő üzenetemre se. Az azt követőre se.

El se vettem feleségül.

Egy nap eszembe jutott Peti cica. A kréta nem fogott a falra, de a filc a csempére igen.

Most nézem Zsófit. Sose voltam nagy rajztehetség, de a filc tintája mintha a szívemből folyt volna.

A főbérlő – egy harmincas nő – nagyon dühös volt. Kiabált: – Ezt ki fogod fizetni! És ne reménykedj abban, hogy visszaadom a kauciót! Ötévesek firkálnak, nem többdiplomás emberek! Azonnal mosd le! Nyomjál rá egy kis kézfertőtlenítőt, esetleg úgy lejön, te szerencsétlen!

Nézem Zsófit. Szemben áll velem. Arca bájos, mint mindig, alakja tökéletes – legalábbis nekem. Ő már nem néz vissza.

Felemelem a rongyot.

Ekkor láttam utoljára.

‍

Somogyi Tibor (1984, Debrecen) a Debreceni Egyetemen végzett, a nyíradonyi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanít. Novelláit többek között a Várad, a Spanyolnátha, a Szkholion, az Amúgy és a Félonline közölte. Drámákat és slameket is ír. Szereti a macskákat és a szójátékokat.