Petőfi aztán keleten élt, / mert oda vitte őt a kozák – / ott halt meg, ágyban, párnák közt, / végre nyugalomra talált.
Mögötte áll, ugrásra készen, hallja a lélegzését, / tarkóján érzi a tekintetét, szemét lehunyja, próbál / uralkodni magán...
tegnap este / kinyitottam az ablakot / és a nyári éjszaka rekkenő hősége / a szobába robbant
hosszan kanyarog az a visszaút, / számomra ismerős, mezei útvesztő / a közeli erdő mezsgyéjén.
A vizsgálóbíró elhallgatott, körbepillantott a szobán, mintha csak a félhomályba süllyedő sarkokból próbálta volna az emlékeit előpiszkálni és sorba rendezni...