E. ÉS O.
Mögötte áll, ugrásra készen, hallja a lélegzését,
tarkóján érzi a tekintetét, szemét lehunyja, próbál
uralkodni magán, a fényre, a bútorokra, a percegésre,
a lassan kúszó árnyékokra figyelni a falon, vagyis
valami másra koncentrálni, jól érzékelhető az idő
múlása, a megjelenése és jelenléte között hosszabb
idő telt el, nem mer, meg sem próbál megfordulni,
nem mer, meg sem próbál hátranézni, cselekmény
tulajdonképpen nincs is, semmi cselekmény, csak
ül a széken, háttal a gyermekkorának, háttal a mohó
éveknek, amikor még, mondhatná, de nincsen már
amikor még, csak ez a rettenetes jelenlét és tekintet
hátul, a tarkóján, a háta közepébe döfve, félbeszakított
valamit, tán azt kellene folytatni, nem erre figyelni
állandóan, de szúr ez a tekintet, éget, háta mögött van,
vagy nincsen, kérdezi magától, vagy csak ő viselkedik
úgy, mintha ott lenne, úgy, mintha szúrna, szinte már
körkörözve lebegnek, hullámzik, forog körülöttük
a szoba, hullámzanak, forognak ők is egymás körül,
jaj, mindjárt megérinti, érzi, hogy már a bőréhez ér,
de nem mer visszanézni, mert elvész belőle is valami
akkor, hogyha vissza, igen, ijedten, félve, lopva pislog
körbe, jaj, uramisten, mi lesz akkor, ha… kérdezi
szinte sírva – és akkor, és akkor, Atyaisten, és akkor
váratlanul, akkor hirtelen, egyszer csak visszafordul…
FŐNIX
Előbb csak a lélegzése válik egyre nehezebbé,
kapkodóbbá, mintha egy rettenetes szivattyúval
szívnák ki belőle az oxigént, majd száraz, ropogós
rőzsét, szalmát, ágakat, valamilyen gyúlékony
anyagot helyeznének a mellkasára, és azt valaki
egy hatalmas égő kanóccal lángra lobbantaná,
miközben egy deszkákból ácsolt lócán fekszik,
a helyiség végéből, ahonnan hosszú, keskeny
folyosó nyílik, apró, fémrácsos ajtókkal lezárt
fülkék nyílnak jobbra-balra, majd a tér hirtelen
kitágul, középen egy nyílás, mint egy tátongó
lejáró kezdete, azon egy meredek vaslétrán alá
lehet ereszkedni valahová, talán a következő
szintre, és még alább, még, mint egy sóbányában,
ugyanilyen nyílások, ugyanilyen létrák, és innen,
ezekből a lyukakból érkeznek szorgosan, némán,
sugdolózva körüljárják a lócát, vizslatják, figyelik,
majd ahogy jöttek, olyan szótlan és szorgosan vissza
is fordulnak, kellemetlen arcú, szürke ruhás lények,
közülük egyik hehegve, cöcögve irányítja a többit, és
mint egy csecsemő, megkísérli utánozni a lócán fekvő
kapkodó harcát a levegőért, hosszú, lármás küzdelem
kezdődik, miközben sűrűn jönnek, Ő utánoz, ő küszködik,
kapkod a levegőért, fullasztó, suttogja, mindjárt meg…,
suttogja Ő is, ajjaj, valószínűtlenül hosszú idő telik el,
amikor széles szárnycsapásokkal kiszáll belőle valami.
KORZÓ
Mint a gumicsónak pereméről hátrabukfencező
könnyűbúvárok, fordul bele a légbe, gyönyörű,
tarka virágos, zölden suhogó mezőre ér, közepén
széles, keményre taposott dűlőút, elegáns férfiak és
nők jönnek vele szembe magányosan, de többnyire
párosával vagy csoportosan, mozgatja a fejét ide is,
oda is, jó érzés látni őket, mert azt hitte, hogy egyedül
lesz, de most, mint nyárdélutáni, vasárnapi korzón,
áramolnak vele szemben a sétálók, arcuk derűs,
szemmel láthatóan kedélyesen csevegnek egymással,
csak épp nem ért semmit, egyetlen szót sem, talán nem
is az ő nyelvén beszélnek, kecses mozdulatok, könnyű
színek, mosolygós szemek mindenfelé, ápolt kezek,
arcok, frizurák, olyan légiesek, mintha egyszeriben
súlytalanná váltak volna mindannyian, hosszú, könnyű,
tömött sorokban jönnek, nem akar megszakadni az
áramlásuk, zúg a szél körülöttük, suhog a zöld fű,
rettenetesen tűz a nap, fa, árnyék sehol, be kellene
kérezkedni egyikük, valamelyikük napernyője alá,
kézzel, lábbal integetve fordul az egyik felé, azt látja,
hogy az arca ugyanolyan, mindeniké ugyanaz az arc,
a nők is, a férfiak is, mintha egyenarcuk lenne, kérem,
mondja az egyiknek, pillanat, kap a másik után, de
csak vonulnak mereven, faarccal, mintha ott sem lenne,
beborul, kivilágosodik, majd megint, és újra és újra,
megsárgul a fű, hó hull, hideg lesz, és jönnek egyre
az arcok, már őszen, ráncosan, vonszolják a testüket,
húzzák, vonják, tolják magukat előtte megöregedve.