Pipás Pista gyilkosságai, avagy a vizsgálóbíró esete a kocsissal (II. rész)

1932 ősze

Csak álltunk ott legyökerezve és bámultuk a képet, folytatta a vizsgálóbíró rövid szünet után, A világ eredetét, ahogyan azt Courbet kigondolta, és amit festő barátaim, Jules és Jean természetesen csak szakmai szempontok miatt tanulmányoztak, én magam azonban teljes alapossággal, ám miközben próbáltam belefeledkezni a látványba, igazából végig az motoszkált a fejemben, és mi tagadás, egyre határozottabban és csökönyösebben, hogy miképpen maradhatott otthon a fényképezőgépem. Ebben a pillanatban értettem meg, amit ­Jean mondott az imént, hogy legalább használod kicsit a saját szemed, már úgyis túlságosan rá vagy ragadva arra a masinára. Most, a kép előtt állva, a fényképezőm hiányának teljes tudatában is inkább a fényerőt, a mélységélességet, a megvilágítást, az optimális távolságot és a kép lefotózásához szükséges beállításokat méregettem, ahelyett, hogy minden figyelmemmel az előttem lévő festmény ottlétére koncentráltam volna, a valóság így tehát szinte másodlagossá vált. Ha lefényképezhetném, gondoltam magamban, mondta a vizsgálóbíró, ó, ha lefényképezhetném. Ha nem lesz róla fényképem, az olyan, mintha elveszett volna a mai nap, aminek a helyére így akármelyik másik nap odailleszthető lenne, tulajdonképpen az összes olyan nap, amelyikről szintén nincsen lenyomatom. Minden nap szembetáncolunk a mulandósággal, mondta egyszer Jules, és minden nap végén ügyesen kifordulunk ebből a táncból, hogy megpihenjünk, ám ezeket a számolatlan napi táncokat csak egy ideig járhatjuk a magunk kedve szerint, utána itt a vége, minden szürke köddé válik, elenyészik, elsüllyed, akárha nem is lett volna. Jön a totentanz, abból aztán már nincsen kiszállás, ott már nincs ügyeskedés. Egy pillanatra se feledjük céhes mesterünket, a jó öreg Apellészt, mondta Jules: nulla dies sine linea, és ez nem csak a festőkre vonatkozik. Ha nem ragadjuk meg a jelent és nem állítunk neki emléket, elvész egymás után minden egyes napunk, végül elvész egyben az egész is, az életünkkel együtt. Pontosan így gondoltam én is, mondta a vizsgálóbíró, miközben elővette a zsebkendőjét és megtörölgette a szemüvegét. Úgy gondoltam, hogy minden egyes napot a róla készített fényképekkel kell igazolnom, és azt is gondoltam még, hogy ha elegendő számú képet készítek, bizonyos mennyiség után előáll belőlük a világ emberi szem elől elzárt titkos rajzolata. A rejtély. A misztika. A hétköznapok titkos művészete. Ha tehát nem lesz erről a képről fényképem, gondoltam a festmény előtt állva, mondta a vizsgálóbíró, az olyan lesz, mintha a mai napom meg sem történt volna. Elveszett. Nincsen. És akkor, szinte megvilágosodásként villant eszembe Szerafina. Korában, alkatában, formáiban, és hát, hogy is mondjam, szőrzetében és annak színében is, bár abból a színből a fekete-fehér felvételemen úgysem fog látszani semmi, tökéletesen megfelelt a képen látható testnek. Hamarosan utazom haza Nagyváradra, elkészítem én otthon a saját képemet a világ eredetéről.

Könnyű szellő lebbentette meg a függönyt, odakint egy galamb kezdett el hosszasan burukkolni: trukk brúkú kukú, trukk brúkú kukútrukk. Különös módon a kezdődallammal fejezett be egy-egy szakaszt, majd szünetet tartott. Azt hiszem, örvös galamb, mondta a vizsgálóbíró, mostanában idejár az ablakom alá. Hajnalban kezd, akkora hangja van, akár egy trombitának. Ha becsukom az ablakot, melegem van, ha kinyitom, a galambra ébredek hajnali négykor. Utána már nem tudok tovább aludni. De hol is tartottam, vakarta meg a fejét némi bizonytalansággal a hangjában, szóval a galériából hazafelé menet a barátaim feltűnően nagy csöndben, kimérten lépegettek mellettem. A nap sütött, az utcák teli voltak járókelőkkel, csodaszép nők, vidám arcok, tarka ruhák színpompás forgataga mindenfelé, virult az élet, még egy pohár borra is betértünk az első alkalmasnak ítélt helyre, de az ő reggeli jókedvük valahogy odalett. Ugyanabba a gyönyörűséges kudarcba pusztulunk bele mind, mondta Jean, és nincs menekvés. Nem értettem pontosan, mire gondol.

A vizsgálóbíró elhallgatott, körbepillantott a szobán, mintha csak a félhomályba süllyedő sarkokból próbálta volna az emlékeit előpiszkálni és sorba rendezni, a fontosakat előre, a kevésbé fontosakat hátra, akár egy tornatanár a diákokat az éves tornabemutató előtt.

A következő héten a születésnapomra hazautaztam Váradra, folytatta elgondolkodva, és miután a szokásos és kötelező családi és baráti üdvözlő körökön túljutottam, az első lehetséges alkalommal megkerestem Szerafinát. Nagyvárad akkoriban az ország legfejlettebb nagyvárosai közé tartozott, mondta a vizsgálóbíró, csak Budapest, Pozsony és talán Zágráb előzte meg, már amennyiben a puszta számok alapján sorba lehet állítani egymástól teljesen eltérő minőségeket. A csillagok szerencsés állása kapcsán a gazdasági jóléttel fölfutott a kulturális élet is. Mi, nem kevés iróniával, magunk közt csak a Pece-parti Párizsnak neveztük Váradot, és főleg azért, mert a Pece még a Körösnél is kisebb, ami szintén ott folyik. Megjegyzem, akkor Párizst talán még egyikünk sem látta, de valami ilyennek gondoltuk: élet, pénz, nők, orfeumok, színházak, mulatozás, színes forgatag. Művészetek, a szellem kavalkádja. Meg ez az irodalomnak mondott feneség, ami rajzásnak indult ott, akkor Váradon is. Mutatok majd képeket ebből az időszakból, mondta a vizsgálóbíró. Egyébiránt olyan híres cégek működtek ott és fialtak a városnak, mint a Léderer és Kálmán-féle szeszgyár, a Moskovits Adolf és fia szesz- és élesztőgyár meg köleshántoló, vagy Löblé Henrik szeszfinomítója, aminek már csak a közelében is be lehetett rúgni egy mélyebb szippantástól. Ja, és Berger Dániel szeszgyára. Aztán a Hunyadi-gőzmalom, Weinberger Jakab és fia gőzhengermalma, meg a Janky és Társa francia konyakgyára. Ők, ha jól emlékszem, rumot is készítettek, apám pedig egyszer azt mondta, hogy a konyak, amit ezek ott összepancsoltak, az egészen kiváló minőségű, és tényleg vetekedett az eredetivel, sőt. Apám úgy tudta, mondta a vizsgálóbíró, hogy Janky és a társa, Rimanóczy Kálmán valami úton-módon valóban hozzájutottak a hagyományos francia konyakgyártás teljes eljárásának dokumentációjához, és tartották is magukat a leírtakhoz. Ne felejtsük ki a sorból az országos hírű Pontelli szalámigyárat se, oda jártam apámmal minden hónap első szerdáján kolbászt meg füstölt sonkát venni, félre volt téve nekünk a friss áru. Ott volt még a Perge és Rozslay lakatos- vagy vasalkatrészgyár is, nem jut most eszembe a pontos neve, de valami vasas szakmában működtek, az biztos, na, várjunk csak, igen, megvan, az volt a teljes nevük, hogy Perge és Rozslay Lakatos Gazdasági Gép- és Ekegyár, így bizony. És a Campbells és Sands légszeszgyár, meg a nagy hírű Moskovits Farkas és Társa cipőgyára, akik a leghétköznapibb és legegyszerűbb cipők mellett kamáslit és csizmát is készítettek, amikor jól ment a bolt, évi hetvenezer párat. Na meg a Nagyváradi Műtrágyagyár. Volt villanytelepe is a városnak, és 1906 táján már járt a villamos. Biztosan kihagytam sok fontos gyárat és céget meg műhelyt, mondta a vizsgálóbíró, de az azért látható, hogy komoly helynek számított magában is, anélkül, hogy összevetnénk más városokkal.

Akkor most megmutatom, mondta a vizsgálóbíró, és a könyvszekrénye melletti, szinte feketére öregedett tölgyfa komódhoz lépve kihúzta annak fölső fiókját. Óvatosan kiemelt egy fényképet. Nem nagyon mutogattam eddig senkinek, mondta, ugyanaz a beállítás, mint a Courbet-képen, csak a modell más. Szerafina, természetesen.

A képen egy fiatal nő feküdt hanyatt, mezítelenül. Térdeitől a nyaka aljáig tartó torzója látszott, a bal mellét elfedte a teste alá tekeredett drapériaszerűség, de a jobb majdnem teljes pompájában ragyogott, széttárt lábai között hatalmas fekete szőrgubanc, a fenékpofák egymásra simuló vonala réssé tágulva tűnt el fönt a szőr között. A résben hús tompa fénye csillant. Opálos bőr, telt idomok. Mindez a fekete és a fehér finoman egymásra rétegződő árnyalataiban.

Ő a Fekete Sas alsó étterme és orfeuma mögötti zegzugos hátsó szobák és az egész rejtelmes éjszakai birodalom Szerafina művésznevű hölgye, mondta a vizsgálóbíró. Majdan Ágnes vagy Máts Ágnes volt a valódi neve, mindkettőről volt papírja is, és sohasem firtattuk, hogy melyik az igazi. Ady egyszer elnevezte Bozontkának, azóta leginkább így hívtuk. Talán három évvel volt idősebb nálam. A tizenhatodik születésnapom utáni héten, péntek este találkoztunk először, és én addigra már kissé részeg voltam. Egy szűkebb baráti társasággal ünnepeltünk, mint általában, aminek a prominensei és fő bohémjei Halász Lajos és Szűts Dezső voltak, mindketten újságírók, Dezső korábban Várad aljegyzője, egyikük apai, másikuk pedig anyai ágon rokonom, meg hát természetesen Ady. Mivel otthonról nézve rokoni felügyelet alatt voltam, mondta a vizsgálóbíró, mehettem velük szinte mindenhova, így kötöttem ki aztán a kacskaringós este végén Bozontka hálószobájában, némiképp megszeppenve, de annyira azért mégsem. Lajos barátságosan hátba veregetett, mielőtt bebocsátott hozzá. Tekintsd úgy, hogy ez a születésnapi ajándékod, mondta, csak ügyesen, aztán nevetve otthagyott. De hiszen te még gimnazista vagy, csapta össze a tenyereit Bozontka, amikor meglátott, mondta a vizsgálóbíró, jaj, fiúka, fiúka, jaj, hát terád még vigyázni kell. Gyere ide az ölembe, hajtsd ide a fejed erre a selymes párnácskára. Fúrd be jól magad, hogy megnyugodjál. A szobában mindössze három, félig leégett gyertya világolt, Bozontkán kívül alig láttam valamit, miközben odabotladoztam hozzá. Lassan hanyatt dőlt az ágyán föltornyozott barna bársonypárnákra, amelyeket hímzett tarka virágok meg egymás csőrébe turbékoló galambok díszítettek, szétnyitotta a vörös selyemköpenyét, és megmutatta fölhúzott lábai között a világ eredetét.

A Fekete Sasban nagy élet zajlott akkoriban, folytatta a vizsgálóbíró, komikusok, énekesek, bűvészek, illuzionisták, primadonnák föllépése minden este. A közönség egy ideig ajnározta őket, aztán hamarosan újabb és újabb produkciókra, újabb és újabb arcokra vágyott. Különlegességre. Minél különlegesebb különlegességekre. Egy ilyen különlegességről mesélte Dezső, mondta a vizsgálóbíró, hogy Váradra jött egyszer egy Alfonz nevű pesti újságíró valami folyóirat kiadásának ügyében, és ez az újságíró a jól végzett munka és a nap végeztével, részegségében elvitte a szállására a Lloyd kávéház daltársulatának Belényes Elemér nevű nőimitátorát, aki az esti föllépésük után már szintén alaposan felöntött a garatra. Aztán amikor ez az Alfonz reggel megébredt a leány mellett, és annak a combjai közé nyúlva egy derék, nagy, dagadt lőcs akadt a markába, azonmód ki is pattant az ágyból, számonkérni rajta ezt a furcsa portékát. Ám ahogy kitisztult kissé a feje, és átgondolta a dolgot, és mivel az éjszakából egyébként sem emlékezett semmi különösre, jobbnak látta nem bolygatni azt, ami már úgyis elmúlt.

Az idő tájt tűnt föl az orfeumban Rienzi Mariska is, mondta a vizsgálóbíró, akiről a Nagyváradi Napló olyan szépeket írt, hogy a közönség nagy elismeréssel tapsol a játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a sanzonett zseni, meg aki kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt, diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket mutat, mint előtte eddig szinte senki más a színpadon. Ady gyorsan belegabalyodott, és nem is nagyon tudott kigabalyodni belőle, pedig egy idő után igyekezett. A viszony egyre veszedelmesebbé kezdett válni, mondta a vizsgálóbíró, a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi diktálta tempó és az állandó éjszakázás nemcsak Ady újságírói munkáját és anyagi helyzetét tépázta meg, hanem az egészségét is. A főszerkesztő, Fehér Dezső egy idő után megsokallta a dolgot, és mivel látta, hogy Bandi önerőből képtelen lesz megoldani ezt az egyre súlyosabb problémát, nagy titoktartás mellett egyszerűen elszöktette a közeli Püspökfürdőben levő István Szállóba, és ott bedugta egy szobába pihenni. Én még így, gyengeségében is rajongtam érte, mondta a vizsgálóbíró, és biztosan tudtam, hogy költő leszek, semmi más, és pontosan olyan, mint ő. Nem sok verset írtam ugyan, de a velük töltött korhelykedés maga volt a költészet, legalábbis úgy éreztem. A baráti társaságunk számára akkoriban szinte mindennél fontosabb volt, hogy a mulatozások előtt összedobott pénzt, lehetőleg az összeset, az este végére eligyuk vagy valami egyéb bohém módon elverjük. Ez nekem nagyon tetszett, apámnak azonban nem annyira, de ezt csak később tudtam meg. Hányszor ébredtünk az átmulatott éjszakák után a Körös vagy a Pece partján, a fűben hanyatt fekve, bámulva az eget és számolva a csillagokat, aztán meg, ahogy kivirradt, a felhőket? A földből és a vízből mindenhonnan tömött gőzrétegként szállt föl a pára, sejtelmes fehér derengésbe vonva a láthatót. És ebben a sejtelmes hajnali derengésben, ahogy a lassan előbukkanó nap fénye megcsillant és átszűrődött a lombokon, egyszer csak előtáncoltak az éjszakát velünk átmulató lányok a liget fái közül, akár a nimfák, pucéran, mert szerettek elbüszkélkedni magukkal, és tudták, hogy úgy bámuljuk őket, mint valami túlvilági jelenést. Emlékszem, mondta a vizsgálóbíró, Szűts Dezső egyszer odafordult a mellette még viharverten heverő, éppen ébredező Adyhoz, és a fejével a lányok felé bökött. Megbasztad, Bandikám? – kérdezte. Ady sokkal szemérmesebb volt annál, mintsem hogy egy ilyen kérdésre, még ha csak viccből is, válaszoljon. A kalaposlányt? – kérdezett vissza kelletlenül. Dehogy a kalaposlányt, mondta Dezső, azt tudom. A virágárust.

Hát így teltek akkoriban a Pece-parti napjaink, mondta a vizsgálóbíró, leginkább a költészet jegyében.

Évekkel később, folytatta a vizsgálóbíró, a kezembe akadt Fehér Dezső feleségének a beszámolója, aki tapasztalt női szemével nem egészen azt látta, és nem azon az elragadtatott hangon írt „az utánozhatatlanul sikkes sanzonett zseniről”, Ady Rienzi Mariskájáról, mint a korabeli sajtó. Ezt a kupléénekesnőt, írta a levelében, mondta a vizsgálóbíró, már ha csak megjelent is a színpadon, az italtól fölgőzölt és begerjedt férfiközönség mindenféléket bekiabálva erősen megtapsolta. Afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis malíciával nyugodtan lehetne debellának mondani. Szorosan befűzött termet, hatalmas domborulatok elöl, hátul, széles, nagy hát. Nagyjából harmincnégy-harmincöt éves, azaz úgy tíz évvel idősebb Adynál, és a korához képest már kissé hervatag, ám az arca ennek ellenére még elég szép. Tűz mindenesetre volt benne, még a haját is égővörösre festette. Fekete, csipkés-flitteres sanzonett ruhája az akkori divat szerint földig ért, a fején hatalmas karimájú fekete kalap, a kalapján és a szíve táján odatűzött piros kreppvirágok. A valódi neve Novák Mária volt, de a feslett éjszakai életben egyszerűen csak Marcsának hívták. Aztán egyszer csak arról kezdtek pusmogni a szerkesztőségben, mondta a vizsgálóbíró, hogy Bandi vérbajt kapott ettől a Marcsától.

A vizsgálóbíró fölkelt, visszatette a könyvszekrénye fiókjába Szerafina fényképét, majd visszaült a fotelba. Történt aztán, folytatta rövid szünet után az elbeszélését, hogy apám az egyik vasárnapi ebéd után, miközben a kávéját szürcsölgette, és egy faragott fogvájóval a foga közé szorult marhahúsdarabkát igyekezett eltávolítani, odahívott maga mellé. Úgy hallom, mondta, mostanában állandóan Szűts Dezsővel meg Halász Lajossal vagy. Meg azzal a botrányfirkásszal, azzal az Adyval. Túlságosan is sokat. Azt gondoltam, jó kezekben leszel, a rokonok majd figyelnek rád, ahogy az ilyen esetben elvárható. Aztán Márta nénéd szerda este látott benneteket a Müllerájból kifelé jövet, az egész kompániátokat, mondta, és lassan belekortyolt a kávéjába, másnap este meg a Fekete Sas alsó étterméből kifelé jövet. De nem is ez a lényeg, hogy honnan jöttök ti minden áldott nap kifelé, mondta apám, és a mutatóujjával lassan föltolta, majd visszaigazította a helyére a szemüvegét, azzal a mozdulatával, amit a nagyon fontos dolgok bejelentésére tartogatott, az a lényeg, hogy ittasnak tűntél. Mégpedig mindkét kifelé jövetkor. És ha Márta nénéd ittast mond, akkor azt nekem részegnek kell értenem.

Itt rövid szünetet tartott, belekortyolt megint a kávéjába, miközben végig az arcomat fürkészte, én pedig igyekeztem közönyösnek mutatkozva az asztalon lévő különféle krémes és gyümölcsös süteményeket tanulmányozni. Úgy látom, folytatta apám, ti minden nap azt a varázslást is véghez tudjátok vinni, hogy egy egyszerű cukrászdába tértek be, és ugyanazon az ajtón egy korhelytelepről jöttök ki.

Már régen jóllaktam, mondta a vizsgálóbíró, de apám szavai közben rágcsálni kezdtem egy megmaradt, kissé kiszáradt meggyes szeletet, és próbáltam a lehető leglassabban haladni vele. Apám látta a kínlódásomat, nyugodtan várta, hogy befejezzem a rágást.

Nem való ez egy fiatal, érzékeny fiúnak, Gellért, mondta, a többieket nem sajnálom, tenni sem tudok értük semmit, kipróbált zsiványok mind, de érted felelős vagyok. Befejezted a gimnáziumot. Anyáddal éppen ezért, és hangsúlyozom, a te érdekedben, úgy döntöttünk, hogy ősszel kimégy Géza bátyádhoz. Most egy évet üzleti okokból Lyonban tölt, de utána visszamegy Párizsba. Ez alatt az év alatt megtanulod rendesen a nyelvet, egyébként is nagyon szépen haladsz vele. Aztán Párizsban elvégzed a jogot, ügyvéd leszel, és idővel majd átveszed tőlem az irodát. Költő lehetsz akármikor, ha már nagyon unatkozol, de addig legyen biztos kenyérkereset a kezedben. Ezt, úgy gondolom, szívesebben csinálod, mint anyáddal a patikát. Van tehát egy bő hónapod, hogy összekészülj.

Miközben, akár egy szélütött, mondta a vizsgálóbíró, számban a száraz meggyes sütemény maradékával, szinte áttámolyogtam a szobámba, még hallottam anyámat. Kegyetlen volt ezzel a fiúval, mondta, magának nincs szíve. Még hogy kegyetlen voltam, fortyant föl apám, hiszen együtt beszéltük meg. Ha kegyetlen voltam, akkor kegyetlen voltunk. Egyébiránt ennek a botrányfirkásznak, folytatta ingerülten, ennek az Adynak a nőcskéje, az a kuplé Marcsa, úgy hallom, szifiliszes. És úgy hallom, hogy a botrányfirkász is szifiliszes. Azonnal ki kell venni Gellértet ebből a kétes társaságból, mielőtt, és itt apám hirtelen félbehagyta a mondatot, mondta a vizsgálóbíró. Hallottam, ahogy odakoppan a csészéje az asztalra, és hirtelen fölpattan a székről, aztán ide-oda járkál az ebédlőben. Tudja, szólt oda anyámnak a legnagyobb higgadtságot erőltetve közben magára, én elnéztem, hogy kicsit korhelykednek. Néha éjszakáznak. Férfiak, fiatalok, hát tegyék. Persze csak mértékkel. De hogy ez a botrányfirkász július közepén párbajvétség miatt a szegedi fogházban üljön, az már sok. Itt telt be a pohár. Ilyen alakot nem tűrök meg a fiunk társaságában.

Anyám egy pillanatra kihúzhatta magát és fölszeghette kissé a fejét, ahogy ilyenkor szokta, mondta a vizsgálóbíró. Hallottam, hogy most ő is letette a kávéscsészéjét az asztalra.

Az úgynevezett művészi pályán gyakorta szereznek ilyen betegséget az efféle hölgyek, mondta fojtott dühvel, meg az efféle hölgyek barátai is. És a vérbajosokkal valóban vigyázni kell. De maga nagyon tájékozott ezekben a hírekben.

Egy jó ügyvédnek mindenhol van füle, szívem, mondta apám, én csak figyelemmel kísérem az eseményeket.

Miután apám bejelentette a francia utazásomat, mondta a vizsgálóbíró, a legkülönbözőbb napszakokban, reggel, délelőtt, este, de néha még éjjel is különös fényeket láttam fölvillanni, sőt, volt, hogy álmomból ezeknek a fényeknek a másodpercnyi éles és szapora villódzására ébredtem. Az idegorvos, miután alaposan megvizsgált, és még a térdeimet is végigütögette kis gumikalapácsával, amitől látványosan nagyokat rúgtam a levegőbe, mindössze annyit mondott, hogy bizonyára a megrémült idegek játéka okozza a jelenséget, és amint kiértem és megnyugodtam a további helyzetemet illetően, ez el fog múlni pontosan úgy, ahogyan jött. Hazafelé menet finoman szemerkélni kezdett az eső, langyos pára lebegett a levegőben. Ahogy lépegettem, és néztem a földön az egymást váltogató lábaimat, az orvos szavai jártak a fejemben. Ha jól értettem, amit mondott, valami olyasféle tanulság kerekedik ki belőle, hogy a mostani riadt szomorúságomat az idő múltával közönyös szomorúság fogja majd fölváltani. Bizakodjak hát, és örüljek, micsoda szerencse ért. Apámmal nemigen szóltunk egymáshoz, egyszer mondott mindössze annyit, miközben a sétapálcájával félreütött egy kavicsot a járdáról, hogy ezt ő maga is megmondhatta volna otthon, a kissé borsos számla kifizetése nélkül. De hát az ember már csak ilyen, mondta, csak a maga kárán tanul.

Aznap este apám egy cédulát hagyott az asztalomon, mondta a vizsgálóbíró, a mai napig őrzöm, ott van a képek közt a fiókban az is, majd megmutatom. Mindössze néhány sor állt rajta: „Fiam, nem akarom, hogy olyan legyél, mint ez az Ady. Látom én, hogy ebben a felületesen és kívülről szemlélve őrültnek tűnő életében van valami kérlelhetetlen logika, ami egy idő után mindenképp tiszteletet ébreszt. De ez az élet elherdált élet. Ez az élet a pusztulásba vezet. Nem akarom, hogy ilyen életed legyen, nem akarom, hogy költő legyél. Értsd meg ezt, és fogadd el, hogy minden az érdekedben történik.”

‍