Marina és Marin

(521) a lágerből előbb a fővárosba költöztünk, Bukarestbe, ez a város az ország szíve, mi meg itt találtuk magunkat az ország szívében, Richárd rabbi és Binci asszony tetőtéri, szélfútta lakásában, strada Olteni 45. a bukaresti gettó széle, Richárd rabbi börtönben volt még, mint Apánk, még az is lehet, hogy ugyanabban a börtönben és ugyanabban a cellában, Richárd rabbi már ötöt leült a huszonötből, apánk pedig ugyancsak ötöt a huszonkettőből, bizonyára már jártányi erejük sincs ettől a sok üléstől, sűrű eső esett Bukarestben, amikor Puşa elkalauzolt a Gara de Nordból a gettóba, amikor beléptünk a lakásba, Binci asszony alumíniumcsanakokat helyezett éppen a padlóra a csepegések alá, gyertek, Atyám áldottai, mindenkinek van helye, mondta

(522) mehetünk, közölték velünk hivatalosan a telepen, szabadok vagyunk elhagyni a lágert, de hát hova menjünk? mindent elvettek tőlünk, amikor Apánkat bezárták és bennünket kitelepítettek, nem maradt semmink, ha nincs apa, akkor semmi nincs, minden a nevén volt, és mi is a nevén vagyunk, nem olyan bonyolult ez az egész, hova is mehetnénk, a börtön, ahol őt tartják fogva, mutatkozik az egyetlen megoldásnak, ha tudnánk, hol van, odautazhatnánk, bekopognánk a vaskapun és kérnénk, hogy fogadjanak be bennünket, jelöljenek ki nekünk is egy cellát, de mi legszívesebben apánkkal lennénk egy cellában, ha lehetséges

(523) szabadok vagyunk, erre nem készültünk, mert mindig is szabadok voltunk valahogy, ha mindent, hát ezt nem tudták elvenni tőlünk, Apánk még persze börtönben, ő ott szabad valahol, nem tudjuk, hol, előfordulhat, hogy az ország szívében van ő is egy nagy fekete vagy inkább szürke, még pontosabban világosfekete épületben, sok kicsi, rácsos ablakkal, ki tudja, könnyen lehet, hogy még Apánk sem tudja, hol van éppen, hanem csak annyit, amennyit mi is tudunk róla, hogy nem tudjuk és nem tudja

(524) sok-sok évet sóztak a nyakába, így mondták, a nyakába sózták, és most börtönben ül, elképzeltem Apánkat, ahogy fekete-fehér csíkos ruhában, huszonkét éven át ül egy vaságy szélén, mindkét lába súlyos láncokkal az ágy lábához van bilincselve, ölében egy nagy vasgolyót ringat, nem eszik, nem iszik, nem beszél, maga elé néz, egyedül az idővel van dolga, ez a büntetés, figyelni, ahogy az idő telik az ember szívében, ahogy kiárad az elhasznált, rossz illatú idő a lélegzettel együtt az ember testéből, és amikor nem marad benne több idő, akkor meghal vagy szabadon engedik, vagy egyszerre mind a kettő

(525) megpróbáltam, meddig bírok így ülni, hány napot tesz ki, ha, mondjuk, egész délelőtt mozdulatlanul ülök, nézek magam elé, és figyelmemet egyedül az időre összpontosítom, mi lenne, gondoltam, ha a testvéreim is beszállnának, és ülnénk mind a heten egy egész napon, egész hónapon, egész éven át, és mind a heten kilélegeznénk a rossz szagú büntetést, akkor Apánkat hamarabb kiengednék a börtönből, jól kifognánk azokon a gonosz börtönőrökön, gondoltam, menjen, letelt a büntetés, a gyermekei leülték a huszonkét évet maga helyett, közölnék az Apánkkal leforrázva, Apánk meg nem tudna hova lenni az örömtől, rám gyanakodna, a hetedikre, hogy csak kieszeltem valamit, és végül mégsem kellett csalódnia bennem, és akkor ünnepélyesen megbocsátaná kitartó bepisiléseimet, és azt is, hogy csak a lüktető fütykösömbe kapaszkodva tudok elaludni nagy nehezen, mialatt úgy örvénylik bennem a szégyen, mint a pokol kormos üstjeiben a forró szurok

(526) menjünk, ahova akarunk, mondták, szabadok vagyunk, nem büntetnek tovább, lejárt, akkor most hova akarjunk menni, ez itt a kérdés, mondta Anyánk, nem mehetünk bárhova, sőt sehova, bár a sehova mutatkozik az elérhető megoldásnak, legfőképpen meg haza nem mehetünk, mert haza az végképp nincs, várjunk inkább, amíg Apánk sorsa is eldől, amíg az ő ideje is kitelik, várjunk szabadon a telepen, amíg értünk jön és kivezet minket a fogság földjéről, és száraz lábbal kelünk át mindannyian a megáradt, vasszürke Dunán, mint Isten elgyörtört, piramisépítő rabszolgái Egyiptomból

(527) otthon még csak-csak, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza, az nincs, sohasem volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és jidanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, mondta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben

(528) Marin pungás, így hívták Marint a telepen, a neve mellé nem mulasztották odargasztani a pungást, pungaş, így, nem szép szó, Marin pungaşul, vagy csak egyszerűen pungaşule, te balkörmű szélhámos!, ezt jelenti, te kisstílű lókötő, mások erszényében kotorászó senkiházi! ragya verte besúgó! valami ilyesmi, ő volt közöttünk az egyetlen nem politikai deportált, fogolynak fogoly, de nem politikai, hanem köztörvényes gazember, mondták róla a telepen osztatlan megvetéssel, ide toloncolták a zsilávai börtönből, hogy figyeljen minket, kiköpött besúgó, nem kérdés, ő szállítja a híreket a telepről a feteşti-i hatóságoknak, olykor hosszabb időre eltűnik, hátrahagyva mindent kilovagol a telepről, majd amikor mindenki fellélegzik, hogy végre megszabadultunk tőle, visszatér és megint elkezdi gyűjteni rólunk a terhelő információkat

(529) szállítja rólunk a történeteket ez a Marin, ezt mondják a tiszteletre méltó deósok, több, titokban őrzött telepes rádiót meg könyvet is elkoboztak, mióta itt van közöttünk, Goma író urat behívták a rajoni Szekuritátéra, és többször beleverték a fejét a saját telepes rádiójába, a rosszarcú hírszakértő Marin pungásnak köszönheti a véraláfutásait, bizony, mondták sokat sejtetően

(530) sokat sejteni jó, én kifejezetten szeretek sokat sejteni, jó elképzelni, ahogy előbb összegyűjti és egyenként szortírozza a történeteket meg az információkat meg az értesüléseket, különböző színű zsákokba tömi, majd az éj leple alatt lovasszekérrel elszállítja őket Feteşti-re, de lehet, hogy egyenesen az ország szívébe, Bukarestbe, Drăghici belügyminiszter elvtárshoz, biztosan rólam is gyűjti a történeteket, lehet ott egy kis színes kupac a zsákok között, azokat rólam gyűjtötte, Marin pungás számontartja a bepisiléseimet, összeszedi és gondosan szortírozza az értesüléseket, nem érdekel, leszarom, felőlem aztán húzza csak a strigulákat a nevem mellé abba a mocskos füzetébe, ahova mindent följegyez

(531) ezen felül meg kivételesen mocskos szájú ez a Marin, bizonyos szavakat, például pulă, pontosabban pula mea, de van több is, csak ő használt a telepen, ezek a nem szép szavak, nem is jelentenek semmit, tanította nekünk Anyánk, azaz egyedül ezt a szerencsétlen Marint jelentik, mondta, ne az ő szavait használjuk, hanem Balotă bölcsész vagy az édes Nadia pilóta asszony szavait, bizony jobban járunk, ha meg sem jegyezzük Marin beszédét, de amire Anyánk azt mondta, hogy felejtsük el máris, az mind tökéletesen megmaradt az emlékezetünkben, sokszor megjelent előttem is Marin hatalmas, mindenkit befogadni képes hímtagja, az a bizonyos pula mea, ahova mindenkit elküldött, amikor részeg volt, meg amikor nem, akkor is, dute-n pula mea, mondta, és lemondóan legyintett, vagy, ellenkezőleg, mindkét markát ráfogta a combközére, és föl-alá emelgette az így keletkezett domborulatot, az egyértelmű felszólítás szerint oda kellene menni mindenkinek valahogy, bele abba a pisilő képződménybe, ki érti ezt az egészet, én biztosan nem, elég bajom volt nekem a saját, önjáró pisilőmmel, a magam pulájával, hogy Marin sokértelmű szavát vegyem a számra, képtelen voltam legalábbis valamiféle szabálykövetésre rávenni a szervemet, lehet, hogy Marin pungás is bepisil éjszakánként, biztosan neki is az a fő baja, mint nekem, azért foglalkozik annyit a lába közével

(532) és ott van még ezen felül Marin szomorú, szégyentelen kupléja, amit esténként szokott énekelni, jobb, ha elfelejtjük azt is, javasolta Anyánk, de hát hogyan felejthettük volna el Marin átkozott énekét, amivel kivétel nélkül mindenkinek megfájdította a szívét a lágerben, olyannyira, hogy még Marino tudós, Balotă bölcsész vagy az igazán szigorú Goma úr is elfajzott őstehetségnek kiáltotta ki a mi Marin pungásunkat, aki, ha adna magára, a legjobb helyeken énekelhetne, egyenesen az ország szívében, Bukarestben, mint egykor Mimi Vaida, aki maga is itt kötött ki, a kávéházi zongorájával együtt, a lágerben

(533) a mi Marin pungásunk egy tengerszemű nőről énekelt, amikor lerészegedett, márpedig naponta lerészegedett, estéről estére mindig ugyanarról a szédületes asszonyról szólt a dal, Marin mélyről jövő hangja éjszakánként borzongató ürességgel és sóvárgással árasztotta el a telepet, nem kímélt senkit ez a fájdalmas hullámzás, pedig csak egy kétes hírű nőszemélyről volt szó a dalban, egy könnyűvérű kisasszonyról, éjszakai pillangóról, veszélyes kokottról, sőt cafkáról, szégyentelen, mondta Anyánk, amikor Marin kieresztette a hangját, Marina, Marina, Marina, o sută de ani aş trăi, ha száz évig élnék, Marina, akkor is égnék az irántad érzett szerelem tüzében, sőt a pokol is édes szenvedés volna nekem, ha téged ölelhetnélek a lángok között, zúgta ezredszer is, Marin és Marina, ez azért majdnem szép, jegyezte meg Lídia nővér talányosan, biztosan a tengerszemű Marina is sóvárog Marin után valahol a Fekete-tenger partján, és a forró homokban feküdve meztelenül végigénekli ő is a hullámzó tenger fölött derengő, csillagos éjszakákat

(534) ha Marin, teszem azt, nem pungás és a telep besúgója volna, hanem politikai fogoly, mint a rendes emberek itt mindannyian, kivétel nélkül, persze őt leszámítva, ha politikailag értékelhető múltja volna, nos, akkor az éneklése is gyönyörű lenne, olyan szép, mint egy ősi román ballada a beteljesületlen szerelemről, de mert nem politikai, hanem köztörvényes, sőt ezen felül még besúgó is, a szépségesen szép Marina is könnyűvérű nőként lebeghetett csak a szemünk előtt, mialatt rá vágyakoztunk mindannyian, kivétel nélkül

(535) kár, nagy kár, mert Anyánk is könnyű, sőt a legkönnyebb nő a telepen, egy törékeny nádszál, nem több, még én is föl tudnám emelni, ha hagyná, de Anyánk nem rossz asszony és nem könnyűvérű nő, pedig nő és asszony is és könnyű is, és még ezenfelül szépségesen szép is, mint a lágerlakók álmaiban megjelenő Marina

(536) Anyánk rettegett Marin pungástól, és bennünket is féltett tőle, amikor Marin lerészegedett, nem engedett ki a barakkból, beparancsolt és ránk zárta az ajtót, mi meg egymás elé meredve hallgattuk Marint, bozgorii, migratorii, jidanii, kiáltotta, Isten legkedvesebb szavait hozta ki belőle a kenyérbélen átszűrt és egy slukkra felhajtott, kifakult kékszesz

(537) zsidók vagyunk?, faggattuk Anyánkat, zsidók és bozgorok és migrátorok? jó kérdés, mondta Anyánk, és elővette a Szentírást, kivitte az Úr Ábrahámot a szabadba, olvasta, és azt mondta neki: tekints föl az égre, Ábrahám, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni, mert ennyi utódod lesz, Anyánk fölnézett a könyvből, ránk emelte a tekintetét és kuncogott kicsit, mintha Isten a saját viccén nevetne, mi ugyan nem vagyunk annyian, mint a csillagok az égen, gondolta Anyánk, de neki így is túl sokan

(538) így beszélt az Úr Ábrahámhoz, fölülről lefelé, egy kicsit magabízón, mint aki szentül meg van győződve saját kísérlete sikeréről, mert hát hogyan is számolhatná meg ez a szerencsétlen bozgor azokat az égen bolyongó csillagokat, hogyan is volna képes ez a kis bolyongó Ábrahám akkora nagy feladatra, de Ábrahám fölnézett az égre, és bizony hibátlanul megszámolta őket, egytől egyig valamennyit, még azokat is belevette, amelyek születőben voltak éppen, sőt a csillaglehetőségeket és az égitestesélyeket is, az utolsó vézna, már erőtelenül kóválygó bolygóig

(539) akkor ezek hozzám tartoznak, mondta Ábrahám az Úrnak, szigorúan, keményen, eltökélten, az Úr pedig megszeppent, mint akit rajtakaptak, mert ő sem számolta még meg sohasem az ég összes csillagát, kisebb gondja is nagyobb volt annál, na tessék, megfogott engem ez a furfangos Ábrahám, ki hitte volna, és akkor az Úr szövetséget kötött Ábrahámmal, ünnepélyesen megesküdött neki, hogy törődni fog valamennyi utódjával, mert arra végképp nem számított, hogy Ábrahám kifog rajta, és számba fogja tudni venni az ég tengerében lebegő összes csillagot

(540) áruld el nekem a titkot, Ábrahám, mégis hogyan tudtad összeszámolni az ég csillagait, ami még senkinek sem sikerült soha, akivel eddig próbálkoztam, megmondom, mondta Ábrahám a Mindenhatónak, figyelj jól, azért bírtam összeszámolni őket, mert téged is beleszámoltalak, sőt veled kezdtem, a végtelen egyetlennel, vagyis az egyetlen végtelennel, a többi már gyerekjáték volt

(541) Ábrahám utódai, ezek vagyunk, mondta Anyánk, ennyi tudható biztosan, égboltra szórt csillagok, az az otthonunk, az égbolt, nézzetek fel, mondta, soha sem volt ilyen közel hozzánk, mint itt, a román pusztában, és nekünk is az a dolgunk, mint Ábrahámnak, megszámolni a csillagokat, a végtelen egyetlennel és az egyetlen végtelennel kezdve a számolást, fejezte be Anyánk, mialatt Marin pungás éneke behatolt minden barakkba, bordei, így mondják románul, crede-mă Marina că mă doare splina, splina şi ficatul, când te văd cu altul, fáj a lépem, a lépem meg a májam, amikor egy másik férfi mellett képzellek el, Marina, nyiss ajtót, drágám, mert szétrúgom azt a kurva házat, mint egy nyavalyás vakondtúrást, édesem, szerelmem, egyetlen egyetlenem

‍