Folyik a tér, kerékbe tör- te már a szél- tében szálló-
Téglavörös délután ólomsúlyú fénymázak agyagsötét kezek
Izgulok vagy félek, nem tudom. Testetlenül csúszom az éhségbe. Afázia, igen.
„nyár tüze kísért minket, érleli tiltott gyümölcseinket”
Még hallasz? Még hallak. Még hallasz? Még hallak. Még hallasz?
Áttörjük a falakat. Az ég hidraulikája legyőzi a nehézkedési erőt.
Fektess puha ágyba, kedves, olvass nekem esti mesét, simogass, simogatlak, ennyi még épp belefér.
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon.
A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.
ott ülnek és szavakat írnak / gondterhelten az élet nehézségeitől / miközben szinte őrületesen zavarodottak.
A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik.
A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik.
.svg)
